2017. augusztus 12., szombat

Amikor a hullámok összecsapnak a fejünk felett

Évközi 19. vasárnap - A év
Mt 14,22-33


Életünkben vannak olyan viharok, amiről azt gondoljuk, hogy soha véget nem érnek. Viszont vannak olyanok is, amelyeknek köszönhetően elkerültünk valamilyen veszteséget vagy tragédiát, mert az életünk bárkájának irányát épp a hullámverések miatt voltunk kénytelenek elmozdítani.
Szent Ágoston A boldogságról c. művében az életet egy tengeri utazáshoz hasonlítja, ahol az embereket, mint a tengerészeket valamilyen vágy élteti az úton. Egyesek soha nem tudnak elszakadni a parttól, mások felelőtlen gátlástalansággal szelik a tengert és bizony gyakran irányt veszítenek. Mások útját meg a gondviselésszerű viharok vezetik, akik még ha sok hullámverésen keresztül is, de eljutnak a vágyott nyugalomra és békére.
Az evangéliumi tanítványok nem maguk döntik el, hogy útra kelnek a tengeren. Jézus az, aki parancsolja, hogy menjek át a túlsó partra, ő készteti arra, hogy ne álljanak meg, menjenek és szembesüljenek a maguk félelmével. Éjszaka van, de keresztül kell menni az életen, annak minden bizonytalanságaink és veszélyein. A zsidó számára a tenger a halál lehetősége. Jézus pedig erre készteti, mert, hogy kik vagyunk, mit hordozunk a szívünkben, az akkor derül ki, amikor veszélyben van az életünk. Az apostolok a kenyérszaporítás után vannak, ahol megtapasztalták Isten hatalmát: Jézus megszaporítja és jóllakatja a kiéhezett népet. Ez a tapasztalat nem mentesíti őket azonban attól a félelemtől és tapasztalattól, hogy megéljék az elhagyatottságot. Jézus nem veszi el ezt az élményt tőlük. Mi, akik talán megéltük Isten közelségének az élményét, sem fogunk mentesülni az elhagyottság, a magány érzésétől. 
Az apostolok mentségére meg kell jegyezzük, hogy időben nem volt egy rövid vihar: este kezdődik és Jézus a negyedik őrváltáskor, az éjszaka végén érkezik csak. Életünkben vannak időszakok, amikor úgy éljük meg, Jézus teljesen megfeledkezett rólunk. A remény kezdi megadni magát. Egy megmagyarázhatatlan csendet élünk meg Jézus irányában, amikor talán már az erőforrásaink is kezdenek fogytán lenni. Az apostoloknak azon kell iparkodniuk, arra vannak meghívva, hogy megtanuljanak szembenézi az élet hirtelen, kiszámíthatatlan viharaival. Kénytelenek megtanulni megszabadítani a bárkát a beömlő víztől. 
Amikor félünk és bátortalanok vagyunk, akkor nehezen ismerjük fel a végre megmutatkozó Istent. A félelemtől megrémült apostolok is a hozzájuk közeledő Jézusról azt hiszik, hogy kísértet. Mintha már nem is hinnének abban, hogy Isten nem felejtette el őket. 
Néha a kétségbeesés elhiteti velünk, hogy tudunk járni a félelmeink vizén, a kétségeink hullámain. Péter, aki az egyházat is szimbolizáló bárkába összegyűlt közösség képviselője, vállalja a félelemmel szembeni kihívást. Amíg Jézusra tekint nem süllyed, de mihelyt elfordítja tekintetét és csak a maga valóságára, állapotára, a határaira, korlátaira figyel, elkezd merülni. 
Mégis azt mondhatjuk, hogy kellett az ő bátorsága, mert így kettős alapvető tapasztalatot él meg: Péter megéli azt, hogy egyedül sehová sem jut el, Jézus nélkül egy hamis önkép terhe alatt fog vízbe fulladni. Aztán épp a merülés alatt kell átélje azt, hogy valaki megfogja és kihúzza kétségbeesés vizéből. Mély tapasztalat: Az Úr nélkül elmerülünk, de épp, amikor merülünk, amikor a hullámok összecsapnak a fejünk felett, nyújtja felénk az Úr segítő karját. Az élet viharaiban megváltottak vagyunk!!! Egyet kell tenni: tekintetünket állandóan az Úron tartani!
Az első keresztények tapasztalata is ez: az elmerülés és a megváltottság közötti lét. A szentírás-magyarázók szerint a szövegben két olyan formulát is találhatunk, amit használhattak az első közösségek: "Ments meg Uram!" ; "Te valóban az Isten Fia vagy!" Az egész életünk nem más, mint e két fohász közötti utazás, az elvesztettség és a megváltottság felismerése közötti navigálás. 
Hogyan viselkedsz soha véget nem erőnek tűnő viharaid közepette?
Mi történt, amikor mindezek ellenére hittél Istenben?



2017. augusztus 5., szombat

Az okos telefon és a lényeglátás

Urunk színeváltozása
Mt 17, 1-9


Az egyik paptestvér mesélte, kirándulni ment a hegyekbe serdülőkorú fiatalokkal. Gyönyörű természeti környezetben, ragyogó napsütésben többször arra lett figyelmes, hogy a fiatalok egyenként vagy csoportban megállnak és okos telefonjuk fölé hajolva vagy játszanak vagy messengereznek. A kolléga elmesélte, hogy szomorú volt, mert miközben ő a táj szépségeiről mesélt, ők telefonjuk kis képernyőin csüngtek. Többször meg kellett szólítsa, hogy tegyék el telefonjukat, nézzenek közbe fel és élvezzék az egyedi, őket körülvevő világot.
Jó magam is ismerem a jelenséget. Mégis, miközben mesélt az atya, elgondolkodtam azon, hogy vajon hányszor vagyok én is az elválaszthatatlan telefonomnak rabja, vagy hányszor hajlok én is önmagam kis világa főlé úgy, hogy észre sem veszem, hogy mi történik körülöttem, vagy kik vesznek körül engem. A héten egy fiatal pár mesélte, nekik nincs tévéjük. Amikor megkérdeztem, miért döntöttek így, azt válaszolták: egész nap rohanunk, így is olyan kevés idő van beszélgetni, találkozni, nem lopja tőlünk....
Könnyű abba a tévedésbe esni, hogy elítéljük a kommunikációs eszközöket és csak annak káros hatásait látjuk. Sokkal fontosabb, hogy megtanuljuk azok használatát, de még jelentősebb, hogy megvizsgáljuk, mit üzen rólunk a jelenség, milyen a magatartásunk, viszonyulásunk a környezetünkhöz, vagy mindahhoz, ami körül vesz bennünket? Az internetes közösségi oldalak történéseit figyelve megállapítható, a látszat lett a fontos: ránézünk egy képre és görgetünk tovább, a lényeg elszalad. Nem az lett a fontos, hogy lényünk mélyen kik is vagyunk, hanem, hogy mi a felszín, milyen benyomást keltünk a másikban! S ez az egész kultúránkra jellemző lett! Lehet, hogy belepusztulok egy vendégségbe, de azt akkor is megcsinálom, mert mit is mondanak! ... A kérdés tehát, tudok-e mélyebben látni, vagy törekszem-e arra? Mennyire vagyok nyitott a lényegre? A lényeglátáshoz erőfeszítés kell, csúcsokat kell megjárni!
Jézus a három apostolt, Pétert, Jakabot és Jánost felviszi egy hegyre, hogy megtanítsa őket valamire. A nyitottság és a látás leckéjére! Meglátják Urunk isteni arcát! Színeváltozás ünnepe!
Nekik nincs okos telefonjuk, ami leköthetné figyelmüket, de van egy olyan belső  félelemből származó zártság és önmaguk felé való hajlás, hogy képtelenek meglátni a jelent, de a jövőt is életükben, Jézusban és a missziójukban. Félnek, mert azt látják, ahogy Jézus tanít és él, az egyre inkább a veszteség felé vezet. Cselekvése egyre szegényesebb, a korabeli vallásos vezetők ellenállása pedig egyre agresszívebb.  A dicsőség és erő egyre kevésbé látszik a jövő előtt.
Jézus felviszi egy hegyre, hogy tanuljanak meg látni. Nem azért, hogy felülről uralkodóan lefelé nézzenek és életük képei felé hajoljanak, hanem hogy tanuljanak meg a magasból látni és átlátni a dolgokon. A képek, történések felülete, a látszat mögé látni. Angelus Silesius német katolikus költő és misztikus (1624-1677) egyik írását olvastam valahol, szabad fordításban így hangzik:  ott járj, ahol nem lehet, oda nézz, ahol nem lehet látni, ott hallgass, ahol semmi sem szól és visszhangzik: és ott leszel, ahol Isten beszél.
Jézus arra akarja megtanítani őket, hogy észrevegyék a látható, megtapasztalható kereszt mögött élet van, sőt a kereszt nem vereség, hanem győzelem lesz. Mindaz, amit megélnek, az Isten tervében benne van, amit Mózes és Illés jelenléte támaszt alá.
Péter amikor megtapasztalja a mély isteni élményt, vissza akar térni a látszathoz, a kultuszhoz, a szimbólumokhoz: Építsünk három sátrat ..... Isten titokzatos hangja ezzel szemben arra biztatja, hogy Jézust hallgassák, minden helyzetben, a látszólagos veszteségben is őt keressék. A láthatóban a láthatatlant! A látható Jézus a láthatatlan Istenhez, a Lényeghez vezet.
Arra vannak az apostolok meghívva, hogy kinyissák szemüket, hogy a szellemi és lelki horizontjaikat kiszélesítsék, hogy ne álljanak meg a látszatnál. Nem könnyű, mert megszokták, hogy csak magukat lássák. Mint mi, akik azt nézzük, hogy mennyi lájkot kapunk az életben, mennyien figyelnek ránk. A magunk kis létének horizontja, képernyője köt le, problémáink, félelmeink. Arra biztat Jézus, emeljük fel fejünk.
Ez az én szeretett fiam, akiben kedvem telik. Őt hallgassátok! Egyrészt egy meghívás, hogy ne lefelé, a magam világa felé tekintgessek. Gyakran életem apró kis világa annyira leköt, hogy nem tudok felnézni, képtelen vagyok látni. Adjak időt a "magasabb" dolgoknak s akkor onnan felülről és mélyebben fogok látni! Az Istennek szentelt idő segít ebben. Másrészt ez a mondat, az Atya szava a Fiúhoz. Hány gyermek szeretné hallani szüleitől: te vagy az én szeretett fiam, gyermekem! Hányan szerettük volna, szeretnénk hallani! Ha megállok Istennek, akkor ezt is mélyebben fogom hallani. Szeretve vagyok! Nem csak a felületi zörejeket, hanem lényem mély sóhajtását is meghallom! Időt hagyni tehát a léleknek: imádság, szentírás, szentségek, egymással töltött minőségi idő! Milyen jó lenne, ha annyit néznénk a bibliába, mennyit a telefonunkra nézünk! 😊 .... Élesebben látnánk és hallanánk!

2017. július 22., szombat

Megvárni, kivárni!

Évközi 16. vasárnap
Mt 13,24-43

Velünk papokkal, de a segítő szakmákban dolgozókkal is előfordul gyakran, hogy amikor valaki hozzánk fordul valamivel segítségért, még el sem kezd beszélni, mi már a megoldáson gondolkodunk. Alig hallgatjuk meg első szavait, máris magunknál vagyunk. Pedig lehet, hogy annak, aki hozzánk jön, csak arra lenne szüksége, hogy meghallgassunk, jelen legyünk a számára, miközben ő szabaddá teszi magát zavaros dolgaitól, hogy látni tudjon. Elhamarkodottak vagyunk. Nem csak másokkal, hanem magunkkal szemben is. Nem adunk elég időt, hogy a valóság megmutassa magát, nekünk a konklúzió, az eredmény kell, de gyorsan. Mindez nem csupán a lelki világunk folyamatának megértésére jellemző, hanem a külvilágunk közel engedésére is. Azonnal érteni akarjuk a világunkat, a benne történő jelenségeket. Talán ezért jellemzi a mai világunkat a polarizáció, az ellentétek kialakulása: vannak a jók és a rosszak. Minden egyes alkalommal, amikor valaki valamit mond, címkézzük: vagy ide vagy oda tartoznak, vagy jobboldali vagy baloldali, konzervatív vagy liberális. Minap szomorúan olvastam egy szókimondásáról elhíresült újságírótól, hogy Ferenc pápa egy "argentin libsi". Mi sem könnyebb megérteni valakit, mint besorolni valahová! Egy erőszakos világ, kultúra jele, amely mindent leegyszerűsít megfojtva a gondolkodás magvát is. 

Máté evangéliuma erről beszél. Az első keresztények valóságára ad jelzést. Az őskeresztények közössége is tele volt kontrasztokkal, konfliktusokkal. Egyesek a világot két részre osztották. Ők magukat jobbaknak, igazabbaknak tartják másoknál és nehezen tudnak együtt élni olyanokkal, akiket vallástalanoknak, igaztalannak tartanak. 
Az evangélium arról beszél, hogy Isten nem így gondolkodik., nem az Ő stílusa. Isten türelmes. Tud várni s figyel az apró dolgokra, történésekre. Nem szereti a gyors ítélkezést. Nem vonja el a figyelmet, alig észrevehetően cselekszik. Szeret időzni. Isten épp az ellentéte a mai felgyorsult , nárcisztikus kultúránknak. 
Azt a bonyolult világot pedig, amit megélünk, amit meg kellene értsünk, sokszor önmagunkban hordjuk. A konkoly és a búza, amit kint látunk, bennünk van. Ellentmondásos érzelmek, homályos indíttatások, amik mozgatnak és amiket nehezen tudunk meghatározni. Ha a konkoly elterjed a világ mezején, abban a környezetben, amiben élünk, nincs hogy ne éljen a szívünkben. Az ellenség elhinti a konkolyt a szívünkben. Éjszaka teszi, amikor gyengék vagyunk, amikor nem tudjuk, hogy mi történik. A konkoly mindaz, ami ellentéte az evangéliumnak: ha Isten a boldogság felé akar vezetni, akkor a konkoly mindaz, ami el akar attól távolítani...
Amikor felfedezzük magunkban a konkolyt, az első ösztönös tettünk, eltávolodni tőle. Eltávolodásunk jele, ha hárítunk, ha föltétlen bűnöst keresünk magunkon kívül. Mennyire jellemző erre a világra: ha történik egy tragédia, rögtön a bűnöst keresik. Egy bűnbakot, felelőst keresünk mindenben. Uram, te ugye jó magot vetettél a földbe?- halljuk az evangéliumban a szolgáktól. A hibás, mindig a másik. Egy pillanatra sem merül fel az, hogy talán ők nem voltak elég éberek. 
A gazda türelemre inti, mert amikor a búza és konkoly kinő, nagyon hasonlítanak egymásra. Így van benső világunkban is. Sokszor lelkünk történéseit nem értjük, nem világos, mi zajlik bennünk. Ezért van szükség arra, hogy várjunk, hogy megnézzük, mi hoz életet vagy mi gátolja azt. Mennyire fontos lenne, ha egy egy érzelmet pl. megpróbálnánk egyszer önmagunkban megérteni s csak utána reagálnánk! Hány kapcsolatban oldódnának meg dolgok hamarabb és jobban, ha a felek a konfliktusokban ki tudnának várni! Amikor világosan látunk, akkor lehetne cselekedni, nekifogni a rendteremtésnek. Na ez az pillanat, a világosság pillanata, amikor viszont nem szabad halogatni, amikor már nem kell várni. A döntés ideje, amikor már tenni kell. 
Szükségünk van időre belső külső világunk megértésében, mint a mustármagnak, hogy egy terebélyes fává tudja kinőni magát. Ugyanakkor szerénységre és alázatra van szükség, hogy beismerjük, a konkoly ott van a szívünkben. De bátorságra is szükség van, hogy merjünk dönteni, amikor megérik rá az idő!

Mt 13, 24-43

A jók és a rosszak szétválasztása az ítélet napján következik be.
Abban az időben: Jézus egy másik példabeszédet is mondott a tömegnek: „A mennyek országa olyan, mint amikor egy ember jó magot vetett a földjébe. Míg az emberek aludtak, jött az ellenség, konkolyt vetett a búza közé, és elment. Amikor a vetés kikelt és kalászba szökkent, felütötte fejét a konkoly is. Akkor a szolgák odamentek a gazdához, és megkérdezték: »Uram, te ugye jó magot vetettél a földedbe? Honnét került hát bele a konkoly?” Az így válaszolt: „Ellenséges ember műve ez.” A szolgák erre megkérdezték: „Akarod-e, hogy elmenjünk és kiszedjük belőle?” Ő azonban így felelt: „Nem, nehogy a búzát is kitépjétek, amikor a konkolyt kiszeditek! Hagyjátok, hadd nőjön az aratásig mindkettő. Aratáskor majd megmondom az aratóknak: Előbb a konkolyt gyűjtsétek össze, kössétek kévébe, hogy elégessük, a búzát pedig hordjátok a magtáramba!” *
Azután egy másik példabeszédet is mondott nekik: „A mennyek országa olyan, mint a mustármag, amelyet egy ember elvetett a földjébe. Bár kisebb ez minden más magnál, mégis, amikor felnő, nagyobb minden veteménynél. Fává terebélyesedik, úgyhogy jönnek az ég madarai és ágai között fészket raknak.”
Végül ezt a példabeszédet mondta nekik: „A mennyek országa olyan, mint a kovász, amelyet fog az asszony, belekever három véka lisztbe, és az egész megkel tőle.” Mindezt példabeszédekben mondta el Jézus a sokaságnak, és példabeszéd nélkül nem mondott nekik semmit, hogy beteljesedjék, amit a próféta mondott:
Példabeszédekre nyitom ajkamat, s hirdetem, mi rejtve volt a világ kezdetétől. Akkor elbocsátotta a tömeget, és hazament. Tanítványai pedig odajárultak hozzá és kérték: „Magyarázd meg nekünk a szántóföldről és a konkolyról szóló példabeszédet!” Erre ő ezekkel a szavakkal válaszolt: „Aki a jó magot veti, az az Emberfia. A szántóföld a világ, a jó mag az ország fiai, a konkoly pedig a gonosz fiai. Az ellenség, aki ezeket elveti – az ördög. Az aratás a világ vége, az aratók pedig az angyalok. Ahogy a konkolyt összeszedik és tűzre vetve elégetik, úgy lesz a világ végén is. Az Emberfia elküldi angyalait, hogy szedjék össze országában mindazt, ami botrányos, és minden törvényszegőt. Ezeket tüzes kemencébe vetik, ott sírás lesz és fogcsikorgatás. Az igazak pedig mint a nap, ragyogni fognak Atyjuk országában. Akinek van füle, hallja meg!”

2017. július 16., vasárnap

Magvetés

Évközi 15 vasárnap


A szavak végig kísérik napjainkat. Ahhoz, hogy eljussunk a másikhoz, szavakat használunk. A szavak folyamatos hangzásában élünk. Körbe vesznek a szavak. Átadni szavakat, legyenek azok hasztalanok, romantikusak, vagy erőszakosak, a mindennapi cselekvésünk részei.
Szavakat szórunk szét, hogy valaki megértse, befogadja, hogy egyszerűen csak meghallgassa. Folyamatosan valamit mondunk magunkról. Szólunk, beszélünk, hátha valaki elkezdni olvasni életünk könyvét.
Történeteket, elbeszéléseket, más szóval parabolákat mesélünk. A parabola szó, a para-ballein görög szóból ered és azt jelenti, hogy előre dobni. Mi egy parabola vagyunk, egy mások elé dobott egzisztencia vagyunk, egy befogadásra és megértésre vágyó létező.
Különféle módon "dobjuk" mások elé, mutatjuk meg magunkat: van, aki csendben marad; vannak akik előregyártott frázisok alapján beszélnek, szlogeneket, címéket használnak, hogy valamit ráerőltessenek másokra s ezért nem riadnak vissza az erőszaktól sem. Vannak azonban akik gondosan megválasztják beszédüket, próbálnak másokat kielégíteni, olyan szavakat használnak amelyek a hallgatóknak tetszenek - ők azok akik manipulálnak és hagyják magukat manipulálni. Aztán vannak, akik soha nem hallgatnak, akik a szavak folyamában élnek, amely gátlástalanul önti el azt, akihez beszélnek.
A beszédünk módja kifejezi az élettel szembeni magatartásunkat. Jézus beszéde egy ajándékozó aktus, ahogy Isten beszél, ahogyan Isten adja magát az emberiségnek. A példabeszédben a mag az ige, amit Jézus hirdet. Az ige pedig az élet, amelyik ajándékozza önmagát. Arról a létről beszél, amelyik gyümölcsöt szeretne hozni. Isten mindenféle talajnak, minden helyzethez adja önmagát, mindenkihez szól.
A történet igazi üzenete, nem is annyira a befogadó talaj milyensége. Bármilyen talaj is vagyok Isten folyamatosan szórja szavait belém. Akármilyen típusú föld vagyok, az Úr folyamatosan ajándékozza önmagát az életembe. Isten kockáztat, lehet, hogy hasztalannak, badarságnak tűnik tette, mégis pazarolja az ő szeretetét felém. Az őrület és a bizalom között lebeg. Így egy kicsit érthetővé válik az a mély találkozás, ami az eukarisztikus liturgiában történik az ige és a kenyér között, mint Emmauszban: egy átadott ige és egy megtört kenyér. Az ige és kenyér egyik a másik számára tükörré válik. Átadottság és megtörtség.
Szókratészról mondják, hogy megválogatta beszélőtársait, műveit sem írta le, nehogy olyanokhoz jusson, akik nem értik. Jézus nem válogatja meg, nem elemzi ki a hallgatóit, hogy megnézze, valóban méltók-e arra, hogy a tanítást befogadják. Jézus minden talajba egyformán hinti tanítását. Vajon a mi beszédmódunk mennyire evangéliumi? Vajon nem-e Szókratész él bennük?
Én is ezeket a szavakat neked adom elédbe dobom... Elkerülhetetlenül, egy kicsit kiteszem magam a meg nem értés kockázatának..... Egy életforma.
Milyen a te beszéded, kommunikációd?
Hogyan érzed magad Jézus pazarló gesztusa előtt, hogy minden földbe búzát vet?

2017. július 8., szombat

Érteni vagy élni az életet?

Évközi 14. vasárnap - A
Mt 11, 25-30


Ahhoz, hogy a félelmem, szorongásom kezelni tudjam, arra törekszem, hogy megértsem. Szorongásom megérteni pedig azért akarom, mert így azt hiszem, illúziókat táplálva,  hogy ellenőrzésem alatt tudom tartani a helyzetet. Szeretjük a dolgokat kézben tartani! Talán ezért van az, hogy olykor büszkén jelezzük, hogy igenis tudtam, hogy mit gondol a másik, vagy hogyan cselekszik a másik adott helyzetben! Nemrég valaki magabiztosan jelezte felém: Tudtam, hogy mire gondolsz, ismerlek én! Ad egy biztonságot nekünk, amikor tudjuk, hogy a dolgok hogyan alakulnak illetve az emberek bizonyos helyzetben hogyan viselkednek. Minden egyes alkalommal, amikor kételyek merülnek fel dolgok, személyek kapcsán, megijedünk és összezavarodunk. Amikor úgy véljük, hogy értjük a dolgokat, abban az illúzióban vagyunk, hogy igenis birtokoljuk az életet, a másikat, és miért ne, birtokoljuk még Istent is!
Azt gondolom, az ilyen embereket hívja Jézus "bölcsnek és okosnak", akik nem hagynak teret magukban Istennek, akik megmagyarázni, ellenőrizni, birtokolni akarnak! Az evangéliumi bölcsek hamis tanácsadók, akik kikérik azt a jogot, hogy másoknak Isten akaratát megmagyarázzák, mintha ők Istent birtokolnák vagy mintha Isten hagyná, hogy őt birtokolják. Éppen ezek az úgynevezett bölcsek válnak tudatlanokká, mert soha nem jutnak el oda, hogy Isten ingyenességét megtapasztalják. Isten hagyja, hogy kitaláljuk, hogy ráérezzünk, megmutatja az ő lépteinek lábnyomát, érezzük jelenlétének lágy fuvallatát, de sohasem birtokolhatjuk.
Ellenben aki alázatos, tud várni. Ki tudja várni, hogy az élet legyen az, aki megajándékoz a dolgok értelmével. Ő az igazi bölcs. Az aki megértette, hogy semmit sem birtokolhatunk. Minden ajándék annak, "akinek a Fiú ki akarja nyilatkoztatni". A dolgok, történések értelme is ajándék, nem lehet megszerezni.
Amikor nehezünkre esik, hogy elfogadjuk azt, hogy nem értjük a dolgokat, akkor csakhogy ellenőrzés alatt tartsuk félelmünket, előregyártott magyarázatokat fabrikálunk, olcsó megoldásokat keresünk vagy a valóságot leegyszerűsítjük. Ilyenkor címkézzük a másikat, a helyzetet, hogy könnyebben kontrollálhassunk. Ilyenkor bölcsnek tartjuk magunkat, de közben kizárjuk magunkat annak lehetőségétől, hogy megismerjük az igazságot. Ezért a hamis bölcsek erőszakosak, mert arra törekednek, hogy mindennek nevet adjanak, mindent meghatározzanak. Márpedig az életet nem lehet magyarázni, címkézni, azt élni lehet. Anthony de Mello írja: Tételezzük fel, például, hogy roppant szél fúj odakint, és a honfitársaimnak el akarom magyarázni, milyen a viharos amerikai szél vagy hurrikán. Befogom tehát egy szivarosdobozba, hazaviszem, és azt mondom: "Ezt nézd meg!" Nincs benne semmiféle szél, ugye? Minthogy befogtuk. Vagy ha arra az érzésre vagy kíváncsi, milyen egy folyó sodrása, én pedig hozok egy vödörrel belőle. Megszűnt az áramlás abban a pillanatban, hogy vödörbe tettem. Abban a pillanatban, hogy a dolgokat koncepcióba zárod, megszűnik az áramlásuk; statikussá, halottá válnak. Egy megfagyott hullám nem hullám. Egy hullám alapvetően mozgás, akció; nem hullám, amikor megfagyasztod. A koncepciók fagyottak. A valóság cseppfolyós.
Az előre gyártott és könnyű magyarázat vagy vélemény súlyos iga, mert előbb utóbb elfárasztanak. Arra megy el az erőnk, hogy állandóan meg kell védenünk a kész árut, amit mi gyártottunk. Vállunkra nehezedő iga lesz. Mint az ökrök, többé nem lehetünk szabadok. Saját ítéleteink, világképünk rabjai leszünk. Arra vagyunk kényszerítve, hogy úgy cselekedjünk, ahogy az iga mondja nekünk, amit mi tettünk a nyakunkba
A zsidó hagyományban az iga a törvény szimbóluma volt: ahogy az iga az ökör számára lehetővé teszi, hogy megfelelő barázdát tudjon húzni, úgy a Törvény megakadályoz abban, hogy az Isten által húzott barázdából ki ne forduljunk. Természetesen a törvény az, ami magyarázza az isteni barázdát.
Jézus felforgatja ezt a meggyőződést és egy könnyű igát ajánl. Az értelmezés, címkézés, magyarázás, megértés helyett Jézus egy kapcsolatot kínál. Ahelyett, hogy a dolgok állandó értelmezését keresnénk, Jézus arra hív meg, hogy kapcsolatban legyünk Vele. Ebben a kapcsolatban kereshetjük aztán a dolgok értelmét, a másik szavainak értelmét, egy tapasztalat értelmét, a személyek értékét. A Jézussal való kapcsolatban fedezhetjük fel a követni való utat. Ha például a lelki életem teher, lehet, hogy azért van így, mert nem vagyok kapcsolatban Jézussal, hanem valaminek a megértését, magyarázatát keresem, valamit birtokolni vagy megvédeni akarok. Így bölcsnek lenni fárasztó! Ha ellenben alázatosak vagyunk, akkor annak a szabadságában élünk, aki képes ráhagyatkozni a Másikra, az Életre!

2017. július 1., szombat

A veszteség győzelem



Évközi 13. vasárnap A
Mt 10, 37-42

A Talmud (héberül: tan, tanulmány), a Biblia utáni zsidó irodalom nagy alkotása, ószövetségi magyarázatokat és zsidó vallási törvényeket tartalmazó mű, a Misnák és gemárák kb. 800 rabbitól eredő gyűjteménye. Felöleli a régi zsidóság szellemi, társadalmi, jogi és vallásos életének fejlődését a bibliai kánon befejezésétől a Kr. u. 6. századig. A Talmud szó szerint „tanulást” jelent. /Wikipédia/
Egyik ilyen tanítása így szól: Aki megment egy életet, egész világot ment meg.
Ezt a mondatot vésték egy gyűrűbe búcsúajándékként Oskar Schindlernek, amikor 1945-ben menekülnie kellett. Közismert, hogy Oskar Schindler német gyáros, aki mintegy 1200 zsidó életét mentette meg a holokauszt során azzal, hogy lőszer- és edénygyáraiban alkalmazta őket Lengyelország, illetve a mai Csehország területén. Róla szól a Schindler bárkája című könyv és a Schindler listája című film, ahol a film végén azért van bűntudata és panaszkodik, hogy elpazarolta az időt, jobban kihasználhatta volna, hogy több életet mentsen meg.
Magam is szembesülök a kérdéssel s felteszem magamnak: tudtam-e megmenteni valakinek az életét valaha?
Nem tudom a választ, de tény, hogy elég sokat foglalatoskodok azzal, hogy az enyém mentegessem! 
A mai evangéliumi rész Jézusnak azt a tanítását közli, amit akkor mond el, amikor küldetéssel bízza meg őket, küldi nem csak evangéliumot hirdetni, hanem a mindennapi élet megélésébe. És küld és tanít minket is az igazi életre! 
A mi rohanó felgyorsult világunk arról szól sokszor, hogy valamilyen módon mentsük a bőrünket, építsünk, valósítsuk meg életünket, anélkül, hogy megkérdeznénk, mi az értelme létünknek, kiért és miért élek?
Jézus arra hív meg, hogy életünket ne magunknak tartogassuk, hanem legyen bátorságunk elveszíteni. Ez a kihívása az édesanyáknak is, az életért kockára teszi, odaadja az életét. Egy édesanya szül, ha csak nem tartja önmagában az életet. Valaki mesélte, hogy amikor felfedezte, hogy egy új élet fogant benne, megjelent egy fura félelem is: az önelvesztés félelme. 
A nagy kísértés valójában az, amikor igazán csak önmagunkért fáj a fejünk. Nagyon sokszor az ésszerűnek tűnik ez a kísértés: hisz szinte logikus, hogy kell gondoskodnom a saját életemről, előbb az én életutamra kell gondolnom, az én karrieremre, sőt az Istennel való kapcsolatomban is előbb az én lelki életemre, vagy akár az én imámra figyelek. Így aztán paradox módon, megfigyelhetjük, annyira az élettől megszállottá válok, hogy nem tudom megélni azt!!!
Jézus meg van győződve arról, hogy az életünk akkor válik teljessé, ha el merjük veszíteni valakiért, vagy ha képesek vagyunk valamit vagy akár valakit elveszíteni a teljesebb élet miatt. A veszteség győzelem. Aki apját vagy anyját jobban szereti, mint engem, nem méltó hozzám. Vannak kapcsolatok, amelyek megfullasztanak, és akadályoznak abban, hogy a jézusi értelembe vett élet teljességet megéljük. Lehet, hogy önmagukban jó kapcsolatok, de egy fajta belső bölcsőbe zárnak, ahonnan nincs kiút. /Ilyen kapcsolati helyzet a szülőkről való leválás érzelmi képtelensége: ami megnyilvánulhat a felnőttkorban gyermeki, torz megfelelési kényszer révén, aminek oka pl. az lehet, hogy sokat kritizálták a szülők./
Ma sokak elköteleződése egy hivatásban vagy házasságkötésben azért nehéz, mert félnek, hogy elveszítik életük, ha feladják a kitaposott biztonságot. Azzal áltatják magukat, hogy így boldogok lesznek, de valójában boldogtalanságra ítélik magukat, egy üres és értelmetlen életre. Pontosan ezért akarják mindennel feltölteni. Azonban minél inkább igyekeznek feltölteni, annál üresebbek lesznek. Az üresség csak ajándékozott lehet, de feltöltve soha!
Aki megtalálja életét, elveszíti azt, de aki értem elveszíti életét, megtalálja azt - mondja Jézus. Az élet elvesztésének fogalmát két példával magyarázza: befogadni valakit és inni adni valakinek.
Néha bensőnkben olyan házakhoz hasonlítunk, amelyek üresek: tágas terű házak, ahol nem lakik senki, elhagyatottak, szomorúak, ahol a zártságnak áporodottsága terjeng. Befogadni valakit, azt jelenti, hogy többé már "bent" nem vagyok egyedül. Néha azért maradunk egyedül, mert tudattalanul valahol érintetlenségünket, kényelmünket, de vele együtt ürességünket védjük.
Máskor belső házunkban olyan dolgok vannak, amiről azt gondoljuk, hogy nem meg felelőek, alkalmatlanok. Talán épp azért figyelmeztet Jézus, hogy az a pohár víz példájával: egyrészt nincs olyan kevés, hogy ne tudnánk adni, ugyanakkor figyeljünk oda a legkisebbekre, a szükséget szenvedőkre. Vannak emberek, akik mindig azokat a kapcsolatokat keresik, amiben valamit kapnak, de soha oda nem fordítják figyelmüket azokra, akik jelentéktelenek, akiknek adni kellene. Nem lehet egész életben mindig csak kapni. Feltölthetjük vizes palackunkat anélkül, hogy valakinek legalább egy kis pohár vizet adjunk, de egy idő után tapasztalni fogjuk, a víz amit felgyűjtöttünk, ihatatlan.
Aki nem veszi föl a keresztjét és nem követ engem, nem méltó hozzám. A keresztet felvenni nem veszteség, hanem az élet, ami a teljesség felé visz: a kereszt az evangélium, a kereszt a jó hír, a kereszt az a bizonyosság, hogy szeretve vagyok, hogy megbocsátva vagyok. Ezért egyedül a kereszt az, ami felszabadít, a kereszt teszi lehetővé, hogy az életről alkotott illúzióktól megszabaduljak és elkezdjek igazán valakiért élni... Mert valaki értem is élt és meghalt! .... Ezért, ha csak egynek is az életét megmentettük .....Na ez az Evangélium!
Te most éppen kiért veszíted el életed?
Vannak olyan kötődéseid, amelyek nem engedik, hogy teljes életet élj?

2017. június 24., szombat

Mitől értékes az életem?

Évközi 12. vasárnap - A
Mt 10, 26-33

Mit ér az életem? Van értelme? De kit is érdekel? Olyan kérdések, amelyeket a csalódások, a veszteségek és a meg nem értés idején teszünk fel magunknak. Az élet egy állandó harc, küzdelem és nem kerülhetjük el, hogy állást ne foglaljunk: mindig valahogy reagálunk rá. Így létünk arról szól, arról ad jelzést elkerülhetetlenül, hogy hol állunk. Még Jézus is, aki békét hozni jött a földre, feszültséget és konfliktus gerjesztett, megosztott, döntésre késztetett tanításával. Viszont ugyanúgy igaz az is, hogy életének legkritikusabb helyzetében lemondott a kardról. 
Jézus világosan szemlélteti az apostolok feladatait, amelyekben nincs idealizmus, nincs illúzió, hanem a konkrét realitás. Misszióra hívja őket, amely tele vannak ellentmondásokkal, küzdelmekkel, szenvedéssel és kihívásokkal! Olyan tanítást ad, amivel minket is küld az életbe: a mindennapok megélésében aktuális receptek lehetnek, hisz az életünk ugyanúgy tele van kontrasztokkal, szembennállásokkal, küzdelmekkel és kihívásokkal, amikor döntenünk kell, hogy hová akarunk állni. 
Jézus nem véletlenül sorol fel egy pár ellenállást, amivel szembesülniük kell: tudja, sokan menekülnek majd a kihívások elől, egyesek azt gondolják, hogy el lehet rejteni a szívben mindazt, amit gondolnak. Ők azok, akik inkább sötétbe menekülnek, abban az ábrándban ringatva magukat, hogy nem látják. Ami bent van, az egy idő után ki kerül, az ember belső világa előbb utóbb nyilvánvaló lesz, s megmutatja állásfoglalását, azt aki vagy ami.
Ezeknek hirdeti Jézus a fényt, mert nincs semmi rejtett dolog, amelyre fény ne derülne, sem titok, ami ki ne tudódnék. Jézus apostola úgy kell éljen, hogy ne féljen a fénytől. 
Loyolai Szent Ignác Lelkigyakorlatos könyvében, a szellemek megkülönböztetésének tárgyalásakor ezt jézusi tanítást így fordítja le: 
Az ellenség úgy viselkedik, mint egy álnok szerető. Titokban akar maradni s fél a lelepleződéstől. Az álnok ember ugyanis, midőn hitegetéseivel valamely jó apának a leányát vagy jó férjnek a feleségét elcsábítani próbálja, azt akarja, hogy szavai és rábeszélései titokban maradjanak. Azért nagyon nincs kedvére, amikor a leány apjának vagy a feleség a férjének feltárja az ő álnok szavait és gonosz szándékát, mert könnyen átlátja, hogy nem hajthatja végre megkezdett művét. Ugyanígy az emberi természet ellensége, amikor belopja cseleit és rábeszéléseit az igaz lélekbe, azt akarja és azt kívánja, hogy azokat titkon fogadja be és titokban tartsa. Nagyon nincs tetszésére tehát, amikor a lélek feltárja azokat jó gyóntatójának vagy más lelki embernek, aki ismeri a kísértő csalárdságait és gonoszságait. Megérti ugyanis, hogy megkezdett gonoszságát nem viheti véghez, mert nyilvánvaló csalárdsága lelepleződött. (Lelkigyakorlatos könyv 326)
A tanítvány, aki az életben naponta él meg konfliktusokat nem maradhat sebezhetetlen és összesározatlan, ahogy a tövises bokrokon nem lehet áthatolni karcolás nélkül. Mégis marad egy belső meghitt tér, ami érintetlen marad. Lehet, hogy a test a küzdelem, a harc nyomait magán hordja, de van az emberben egy belső intim, Istennek is fenntartott mag, ami sérthetetlen. Jézus  ezért mintegy szembeállítja a test külsőségét a lélek bensőségével. 
Szent Ignác szerint így juthatunk el igazából az alázatig: nem erőlködéssel, mert az akarat erőlködése növeli bennünk a hiúságot; az alázathoz azáltal jutunk el, hogy elfogadjuk a megaláztatásokat; elfogadni, hogy épp akkor nem kapunk hálát és elismerést, amikor minden jogunk meglehetne hozzá. Ugyancsak Loyolai Szent Ignác írja: Inkább akarom és választom a szegénységet a szegény Krisztussal, mint a gazdagságot, a gyalázatot a gyalázatokkal tetézett Krisztussal, mint a megtiszteltetést, és inkább kívánom, hogy együgyűnek és bolondnak tartsanak Krisztusért, akit előbb tartottak ilyennek, mint bölcsnek és okosnak ebben a világban. (Lelkigyakorlatos könyv 167)
Érdekes megfontolni a bibliai részlet képeit, hogy Isten szerető gondoskodása ellenére a veréb a földre hull és a tanítványt megölik. Ezekben a helyzetekben kérdezed meg, hogy mit ér az élet és a Istent egyáltalán érdekli-e a te életed? Azonban talán nem a vereség, nem a csőd, nem a kudarc dönti el az élet értékét, hanem az, hogy elfogadva a tehetetlenséget mennyire tudtam hűséges maradni Krisztushoz és önmagamhoz. Ott a tehetetlenségben, a vereségben tesz Jézus egy új ajánlatot: megtagadhatom vagy megvallhatom őt, kitarthatok vagy elmenekülök. Mária ott maradt a kereszt alatt, ott áll és vár, még akkor is amikor tehetetlenséget él meg. 
Nagyon sokszor az élet csak ezt kéri: megmaradni a tehetetlenségben, mert lehet, hogy éppen ez az a pillanat, amikor nem csak fejjel, hanem szívvel is megvallhatom, hogy a legkisebb veréb is Isten kezében van, még ha a földre is hull. Megmaradni a tehetetlenségben, a szenvedésben s nem elmenekülni, azt hiszem, a legnagyobb hitvallás!
Ha ma a szíved feltárnák, lenne valami félni valód?
Hogyan reagálsz, amikor épp a jót akarod tenni s úgy érzed, nem értenek meg?