2017. november 19., vasárnap

A bizalom logikája


Évközi 33 vasárnap, Á év
Mt 25, 14-30

Az evangéliumi rész többek között a félelemről szól. Hogy felfedezzük a félelem gyökereit, az evangélium a gazdaságból vett képeket használ: pénzről, ezüstről, pénzváltóról, kereskedésről, üzletről, nyereségekről beszél. A félelmünk egyik oka az lehet, hogy a világot úgy nézzük, mint egy beruházást. Közvetkezésképpen félünk, hogy csődöt mondunk. Aki a gazdaság, a verseny szemén keresztül nézi a világot, akinek az élet nem más lesz, mint a hatalom megszerzése, az elkerülhetetlenül olyan szörnyeket nevel magában, amely egy idő után megbénítja életét. A verseny szemléletben az ember, - aki egy hatalmas összeget, értéket (egy talentum megfelelt hatezer munkanapnak) adott, az életet adta a kezünkbe, - egy könyörtelen úrrá válik, míg  mások pedig szétverni való versenytársakká, a világ pedig egy olyan bírósággá lesz képzeletünkben, amely könyörtelenül ítélkezik fölöttem.
A gazdaság, verseny logikája életünk első lépéseitől végig kísér, mert már nagyon hamar arra tanítanak bennünket, hogy nekünk a legügyesebbek kell legyünk, azt kérték tőlünk, hogy eredményeket vigyünk haza, a vereség pedig egy nagy dráma.  Ez a kultúra megtanított arra, hogy ne bízzunk abban, aki utunkban áll. Az élet egy nagy verseny lett, ahol bizony vannak vereségek is. Sokan vagyunk, akik nem bírjuk a verseny kultúráját és mint az utolsó szolgák, már indulás előtt veszteseknek kiáltjuk ki magunkat. Elásni a talentumot a rabbinikus kultúrában azt jelentette, hogy nem vállalni a felelősséget, szabaddá lenni a ránk bízott gazdagság felelősségétől. Elásva talentumot, elássuk magunkat is. Megtagadni a felelősséget azt jelenti, többé nem élni.
Jézus a példabeszéden keresztül mintegy arra hív meg bennünket, hogy lépjünk ki a gazdaság, a verseny logikájából, főképp azért, mert a ránk bízott élet nem a miénk: "ezüstjeimet a pénzváltóknak kellett volna adnod" Az a gazdagság, amit kaptunk nem a mienk, ajándékként ránk bízta az úr. Jézus tanítása által azt sugallja: ahelyett, hogy állandóan hasonlítgatjuk magunkat másokhoz, azzal kell foglalkoznunk, hogyan viseljük gondját annak, amit kaptunk, hogyan tudjuk a legjobbat kihozni belőle.
A példabeszéd üzenete, hogy mindenki bizalmat kapott. Senki sincs, aki ne kapott volna valamit. Az élet mindenkinek feladatot ad. A figyelmünk ezért a feladatra kell fókuszálódjon, nem a másik feladataival való összehasonlítgatásra. Még a munka gyümölcse sem fontos, a lényeg a gondoskodás arról, amit az élet a kezembe rakott.
Világunk azt sugallja, hogy akkor vagy értékes, ha produkálsz! Jézus meg azt mondja, hogy te mindig értékes vagy, hogy valaki bízott benned, ezért játszd ezt életet anélkül, hogy elásd, amid van. Hozd ki az életből a legjobbat!
A verseny, a gazdagság logikájával szembe Jézus a bizalom logikáját nyújtja. Csak a bizalom lehet az egyetlen szemüveg, ami által visszatekinthetünk, hogy megnézzük, hogyan mennek a dolgok. Csak a bizalom logikájával értékelhetjük életünk, önmagunkat és másokat!

2017. november 11., szombat

Megvan a szíved?

Évközi 32. vasárnap, Á év
Mt 25,1-13

Aki megélte egy beteg melletti virrasztás tapasztalatát, különösen, ha azt egy számára szeretett, kedves személy mellett tette, az tudja, mit jelent megküzdeni az elalvással: mindent megteszel, hogy nehogy elaludj, összeszeded minden energiádat, minden forrást igénybe veszel, de így is úgy is előfordul, hogy bekoppan a szemed, ha rövid pillanatkora is, de elveszted a kontrollt. Az életben is így történik: bármennyire is igyekszünk ébren maradni, mégis előfordul, hogy alszunk.  Kedvenc lelki íróm Anthony de Mello írja az Ébredj tudatára című könyvében: "A legtöbb ember, noha nem tud róla, szunnyad. Szunnyad születéskor, szenderegve él, szunnyadva házasodik, álmában nevel gyermeket, szunnyadva hal meg, anélkül, hogy valaha is felébredne. Soha sem érti meg a szeretetteljes és gyönyörű voltát annak a dolognak, amit emberi létnek nevezünk."
Elalszunk, alszunk mert elfáradunk vagy mert elbizonytalanodunk, elalszunk mert csalódunk, mert nem akarjuk látni, hogy igazából, hogyan állnak a realitásban a dolgok. Alszunk, mert felületesek vagyunk, vagy mert elvesztettük a várakozás bátorságát. Alszunk és altatjuk magunkat: illúziókkal, káros szenvedélyekkel, számítógéppel, tévével, hangokkal, folyamatos pótcselekvésekkel ... stb.
Az öt okos és öt balga szüzekről szóló evangéliumi részben arról értesülhetünk, hogy a szüzek kimennek lámpásaikkal, hogy fogadják a vőlegényt, de elalszanak:  "Késett a vőlegény, s ők mind elálmosodtak és elaludtak."  A szentíró az első keresztény közösségeknek is akar üzenni, azoknak, akik belefáradnak várni a Vőlegényt s bizonyos szempontból alszanak. Egy ünnep kellene legyen, egy örömteli éjszaka, amikor végre visszatér az, akit várunk, a vőlegényt, aki az életnek a teljességét adja. Ezzel szemben ez az éjszaka a csalódások éjjele lesz: a dolgok nem úgy mennek, ahogy vártuk. Isten nem tartja be azt az időt, amit mi előre láttunk. A vőlegény nem a mi számításaink szerint érkezik.
Az elbeszélésben mindenki elalszik, az okos és balga szüzek egyaránt. Ezzel mintegy azt jelzi, hogy az elalvást senki sem tudja elkerülni, egy olyan dimenzió, ami egész életünket átjárja. A különbséget nem ott az alvásban kell keressük az okos és a balga szüzek között.
Az elbeszélés központjában egy másik kép van, a lámpás és az olaj képe. A bibliai szimbólumok között gyakran jelen levő képek: a lámpás eszünkbe juttatja Jézus azon felhívását, hogy legyünk a világ világossága; lámpás, amit nem lehet véka alá rejteni; hegyre épült város amit nem lehet elrejteni s ami vándorlónak mutatja a célt. Így kell segítse életünk másokat, hogy mások megtalálják az irányt.
A tíz szűz lámpásával arra közösségre emlékeztet, amely arra van meghíva, hogy ünnepelje a vőlegényt, aki érkezik. Annak az Egyháznak a képe, aki arra van meghíva, hogy örömmel várja Krisztusnak az érkezését.....
A lámpásnak azonban olajra van szüksége, hogy ragyogni tudjon: a befogadásnak az olaja, amit épp a vőlegény érkezésére használtak; de az olajat használtak a sebekre is, amely gyógyít, mint az irgalmas szamaritánus történetében; de mindenek előtt az olaj az a valami, amivel a Messiás meg volt kenve, az a Messiás, akit a mi szívünk folyamatosan vár. Ezeket az olajakat kell megszerezni. Nyitottság, befogadás, odaadás, Jézus jelenléte.
Az olaj tehát nagyon mély és személyes gesztusoknak jelképe. Amikor megérkezik a vőlegény, kiderül, hogy a balga szüzek nincsenek jól felkészülve, elfogyott az olajuk. Lehet, hogy dühít az okos szüzek  magatartása, amikor azt mondják: „Nem lehet, nehogy nekünk is, nektek is kevés legyen. Inkább menjetek el a kereskedőkhöz, és vegyetek magatoknak!” A történet viszont jelezni akarja, vannak az életben gesztusok, amiket csak mi tehetünk meg, gesztusok, amelyeket nem lehet átadni másoknak. Ugyanakkor azt is tanítja az elbeszélés, hogy vannak helyzetek, amelyek azt kívánják, hogy készek, éberek legyünk, mert nem lesz több alkalom. Mennyire fontos, hogy ezt tudjuk: szeretni csak "most" tudok! A pillanatot, a realitást csak "most" tudom megélni! Isten jelenlét, cselekvését "most" tapasztalhatom csak meg!
Miben van a különbség az okos és balga szüzek között? Abban, hogy előkészítik a lámpásaikat. Néha a lámpás kialhat, de ha az életben megtanultuk gyakorolni, hogyan gyújtsuk meg és használjuk, akkor a sötétség idején tudjuk, hogy hová tegyük a kezünket. Milyen fontos az élet, a hit lámpását, szívemet, lelkemet táplálni, időt adni neki, gyakoroltatni, égetni, olajjal feltölteni, hogy a sötétség idején legyen hová nyúlni s tudjuk, hogy hová nyúlni. Az élet mennyi területén képezzük önmagunkat, gyermekeinket, reggeltől estig tele vagyunk programmal: de vajon mennyit figyelünk önmagunkra, arra, hogy kik vagyunk, lelkünk mély szükségleteire?
A balga szüzek problémája nem az, hogy elaludtak. A probléma hamarabb jelenik meg, nem gondoskodtak lámpásaikról, ami rájuk volt bízva. A vőlegény azt, mondja, hogy nem ismeri őket. Az életben nem gondoskodtak arról, hogy megismerjék a vőlegényt, ezért most készületlenül találta őket, ő sem ismeri meg őket. Mennyi lehetőséget elszalasztunk, hogy az Urat, lelkünket, önmagunkat jobban megismerjük! A hitet gyakorlással tudjuk erősíteni. Ennek a gyakorlásnak a nehézség idején mutatkozik meg igazi ereje.
Biztosak lehetünk, hogy az éjszaka teljében, a legmélyebb sötétben fel fog ébreszteni egy örömteli kiáltás. Az éjszaka nem tart örökké, a vőlegény megérkezik. A lámpást, tehát ne helyezzük a pincébe, hanem tartsuk égve, akkor is, ha e világban haszontalannak és értelmetlennek tűnik. A szeretet, az odafigyelés, az ima, az ön- és Isten-ismeret lámpását! Odafigyelni a lényegre, szívemre, lelkemre arra, ami emberré tesz, nehogy késő legyen és ne találjam, amikor szükségem lenne rá, amikor elhangzik a kiáltás.
Mit teszel, hogy égve maradjon a lámpásod?
Hogyan éled meg életed sötét pillanatait?

2017. november 4., szombat

A csábítók


Évközi 31. vasárnap, Á év
Mt 23,1-12

Don Giovanni Mozart kétfelvonásos operája az egyik legismertebb zenemű a világon, és a Don Juan legendáját feldolgozó művek közül a leghíresebb.
A címszereplő főhős nem tisztel se Istent, se embert. Fittyet hány minden törvényre. Nem hallgat a baráti szóra. Öntörvényű, aki élvezi a pénzzel és ranggal járó szabad életet. Rajongva imádja a nőket, de csak ideig óráig. Minden eszközt bevet a kiszemelt nő megszerzéséhez, nagy gyakorlata van a csábításban, ő a megtestesült Csábító. A nők rajonganak érte, azonban miután vadászösztönét kielégítette, hamar megunja az új szerzeményeket, és máris újabb vad után néz. Már több száz hódítással büszkélkedhet, a kalandokkal azonban nem tud betelni. Emiatt számos kellemetlen helyzetbe kerül, amiből csak kreativitásának és szinte pofátlan szemtelenségének köszönhetően tud kiszabadulni. Az egyre kínosabb és veszélyesebb helyzetekből azonban sosem tanul. Változni nem hajlandó, inkább meghal, minthogy lemondjon erről az önfeledt, kötetlen, változatos, színes és kalandos életről. (v.ö. http://felsofokon.hu/muveszet-es-kultura/don-giovanni-az-operak-operaja/)
Ha Don Giovanni csak egy pillanatra is megállt volna az élvezetek keresésében és tudatosult volna benne az az üresség, ami az életét jellemezte, akkor bizonyára ámításainak szakadékába zuhant volna. Egyébként e tudatosulás nélkül is odajutott.
Kierkegaard szerint Don Giovanni a csábításnak a szimbóluma, annak az embernek a jelképe, akinek az élete sehová se vezet. Az önmaga körül forgó életnek, a saját képétől üres boldogságban bolyongó embernek a szimbóluma, aki nem talál semmi "miért"-et. 
Napjainkban a csábítók, az elvarázslók világában élünk. Az esztétika, a látszat, a lájk a fontos. Az élet sokak számára olyan mint egy zárt pillanat, mint egy fénykép villanása, ahol nem létezik a másik, hanem csak a selfie, csak az én (elég csupán a közösségi internetes oldalak jelenségére gondolnunk). A másik csupán vágyaim eszköze vagy szerzeménye.
Mondhatjuk, hogy az írástudók és a farizeusok is, ahogy Jézus őket megrajzolja, a mai modern csábítók, elvarázslók ősei voltak. Az evangéliumi rész arra hív meg, hogy megnézzük, mi a saját kapcsolatainkban hogyan működünk: mennyire vagyunk Don Juanok illetve farizeusok?
A farizeusok "tanítják ugyan, de nem teszik azt", beszélnek, de nem cselekednek. A csábító tartja a kapcsolatot, de csak azért, hogy megszerezzen valamit, de soha nem adja oda magát teljesen semminek, senkinek. Szavai és és tettei nincsenek egységben. A csábító következetlen, vagyis hamis, mert szavait, ígéreteit, biztatását soha nem követik tettek. A szavak üresek maradnak, soha nem valósulnak meg. Az ígéret elvesz valahol a jövőben, ami soha nem lesz jelenvaló. 
A farizeusok, mint a csábítok mindig a másiktól kérik, hogy a kapcsolat terhét hordozzák: "súlyos és elviselhetetlen terheket kötöznek össze és helyeznek az emberek vállára, de maguk egy újjal sem hajlandók mozdítani rajta." A csábítók mindig a másikra rakják át a bűntudat terhét, felforgatják a valóságot és az áldozat szerepében tetszelegnek. Az ilyenek tudják, hogy kell úgy forgatni a dolgokat, hogy a végén a másik legyen a hibás. 
A farizeusok, mint a csábítók, mások tekintetéből, elismeréséből élnek: "Amit tesznek azért teszik, hogy lássák őket az emberek." Ők mindig a kapcsolat központjában szeretnek maradni. Az ő problémájuk a legfontosabb. Az ő igényeik a legértékesebbek. Másokat használnak azért, hogy elismerve érezzék magukat: a másik arra való csak, hogy lájkoljon, helyeseljen vagy hogy kielégítsen. Ha a másik kilépik ebből a játékból, akkor a csábító erőszakossá válik és keresi a módot, hogy megölje és elpusztítsa azt, aki egy elviselhetetlen képet mutat vissza neki a realitásból. 
A csábítókhoz hasonlóan a farizeusok is az első helyeket akarják a kapcsolatban, minden körülöttük kell forogjon: "Vendégségben szeretnek a főhelyekre ülni, a zsinagógában pedig az első székekbe". A másik csupán arra való, hogy az ő forgatókönyvét megvalósítsa. A többiek csak szereplői, de nem résztvevői az ő életének. 
Jézus nagyon provokatívan fejezi be az ő tanítását: mesterekről és tanítókról beszél. 
"Ti ne hívassátok magatokat mesternek, mert egy a ti Mesteretek, ti pedig mindnyájan testvérek vagytok. De atyának se hívjatok senkit magatok közül, mert egy a ti Atyátok, a mennyei. És tanítónak se hívassátok magatokat, hisz egy a ti tanítótok: Krisztus." A csábító néha elkábít, becsap tanításával. Azt akarja, hogy az életed guruja legyen, tanácsokat osztogat és fenntartja magának, hogy egyedül bejárható utakat mutogasson neked. Látszólag gondoskodik életedről, de egy idő után kiderül, hogy inkább nevezhető atyáskodónak mint atyának. 
Világunkat néha ez a csábító logika jellemzi. Lehet, hogy nem vagyunk Don Giovanni féle csábítók. Lehet inkább csak áldozatok vagyunk, de biztos, hogy mindenki magatartásában talál valamit a farizeusokéból. 
Jézus egy másik logikát ajánl nekünk, ahová csak akkor tudunk belépni, ha feje tetejére állítjuk gondolkodásmódunkat: "Aki a legnagyobb köztetek, az legyen a többi szolgája. Aki önmagát magasztalja, azt megalázzák, és aki önmagát megalázza, azt felmagasztalják.” Naggyá válunk akkor, amikor a másik szolgálatára tudunk lenni. Akkor szerzem vissza önértékelésem, akkor jutok el igazi értékesség tudatra, amikor kész vagyok lemondani akár a nekem jogosan kijáró elismerésről is. 
Jézus arra biztat, hogy kerekedjünk ezen esztétikai életmód fölé, ami jellemzi világunkat, ami nem vezet sehová sem.  Saját képem, selfie-m  keresése csak az üresbe vezet.
Jézus arra hív meg, hogy az értelem sziklájára építsük életünket: megkeresni életem miértjét, amiért megéri élni. Valamiért vagy valakiért élni nem kell karrier, nem kell a társadalom elvárasainak megfelelni, hanem csak LENNI kell ... VALAMIÉRT VAGY VALAKIÉRT .....
Értelmet adhatunk az életünknek akkor, amikor készek vagyunk lealacsonyodni, hogy a másikat a vállunkra vegyük, vagy ha készek vagyunk kicsivé válni, hogy a szűk kapun át tudjunk menni!
Milyen módon vagy jelen a kapcsolatokban: csábító vagy inkább áldozat vagy?
Meg tudod határozni, hogy kiért vagy miért élsz?

2017. október 28., szombat

A magány hálójában

Évközi 30, vasárnap, Á év
Mt 22, 34-40



Nemrég olvastam egy rózsa tanmeséjét. Ez a rózsa életének egy pillanatában arra eszmél rá, hogy ő egy különleges szépséggel rendelkező virág. Olyan virág, mint ő nincs a világon. Saját ragyogásától ittasan elhatározta, hogy többé nem engedi, hogy bármilyen körülötte röpködő muslica vagy rovar  az ő szépséges mivoltát megérintse. Csak a lepkének szabadott közelednie, csak az ő szárnyának finom cirógatására volt igénye. Egy nap egy pókot látott elmászni mellette s támadt egy ötlete. Arra kérte, hadd szőjön körülötte egy hálót. Készítsen egy olyan hálót, ami megvédi őt a muslicátoktól és mindenféle szemében semmirevaló rovartól. Nem kellett kérlelni a pókot, munkához is látott. A rózsa teljesen elégedett volt, főleg akkor, amikor azt látta, hogy a felé közeledő rovarok mind fennakadnak a póknak hálóján. Aztán megjelent a lepke. Azonban látva a szomorú valóságot, a megközelíthetetlen rózsát, azonnal tovább repült. A rózsa pedig rövid életét keserű magányban fejezte be. 
Az emberi életben is nagyon sok hasonló elszigetelődő jelenségnek lehetünk tanúi: különböző úgynevezett nekünk kijáró jogokat követelünk, falakat építünk miközben nem vesszük észre, a magány kínozza életünk. A központban szeretnénk lenni, elvárjuk, hogy mi magunk válogassuk meg minőséginek nevezett kapcsolatainkat. Határokat, vámokat állítunk fel nem csupán a politikai, hanem a kis közösségi, személyes életünkben is. A kapcsolatok szépségének megélése helyébe az önző én rögeszméje lépett, s talán ezért is egyre ritkábbak a közösségi együttlétek önfeledt pillanatai. (Hol vannak a falusi lét téli estéinek meghitt valóságai, mint amilyen valamikor a fonó volt?) A másik ember nem az a vándor, aki az életembe léphet, aki társam lehet a életutamban, hanem az ellenség,  versenytárs, akit el kell pusztítani, ki kell zárni, le kell győzni. 
A vasárnapi evangéliumban furcsának tűnik, hogy a törvénynek egy ismerője, magyarázója kérdezi meg, hogy melyik a legfontosabb parancsolat: „Mester, melyik a legfőbb parancs a törvényben?”. Fura, de talán mi is tapasztalhatjuk, hogy az életben tudunk korrektek, kifogástalanok lenni, de nehezen tudunk igazából szeretni. Az említett törvényismerő tudja, hogy melyik az első, a legfontosabb parancsolat, de valószínű, soha nem élte meg. Az egyház is tele van emberekkel, akik ismerik az előírásokat, a keresztény tanítást, de soha nem ültették gyakorlatba. 
Jézus tudja, hogy mi a probléma: a szeretet szív kérdése! A szív a biblia nyelvén a személyt jelenti, a személy teljességét és egységét. Nem lehet részletre és szakaszokban szeretni. Ha valaki szeret, akkor mindig a maga teljességében, egész énjével szeret. A szív ott van, Jézus szerint, ahol a lélek, gondolatok és cselekedetek szintézisben vannak, ahol, amit kifejezek tükrözi azt, amit érzek és gondolok. Mi ezzel szemben gyakran szaggatott, meghasadt és következetlen személyek vagyunk. Azt mondjuk, hogy szeretjük Istent, de a másikat, felebarátunkat gyűlöljük. Vagy akkor, addig és annyit szeretem csak a másikat, amíg nekem jó.
Jézus azt mondja: "Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szíveddel, teljes lelkeddel és egész értelmeddel. Ez az első és legfőbb parancsolat. A második hasonló ehhez: Szeresd felebarátodat, mint saját magadat." Szeretni Istent, nem csupán az első megtartandó parancsolat, hogy aztán utána egy másik szintre lépjünk. Az Isten-szeretet az alapja annak a lehetőségnek, hogy a másikat szeressem, mert egyedül az Istennel való kapcsolatban élhetem meg azt, hogy alapvetően szeretve vagyok! Csak az Istennel való kapcsolatban tapasztalhatom meg azt, hogy törékenységem, gyengeségem ellenére valaki nekem megbocsát. Csak, ha megélem lényem mélységében, szívemben ezen ősi kapcsolat által, hogy el vagyok fogadva, fontos vagyok, akkor tudok szeretetet szülni. Nagyon sokan nem tudunk szeretni, mert nem tettünk szert erre a mély tapasztalatra: bűnösök vagyunk, de érdemtelenül, mégis szeretettek! Valaki ingyen szeret! Talán nem is vagyunk készségesek ezt a megmagyarázhatatlan, ingyenes, meglepő szeretetet befogadni, megélni. 
Épp ezért az a szeretet, amiről Jézus beszél, nem egy merő emberi szeretet, nem egy jótékonykodó emberszeretet, nem egy emberbaráti érzés (filantrópia). A szeretet, amiről beszél, egy megalapozó szeretet. Egy olyan szeretet, aminek a forrása egy mély Kapcsolatban található, amire minden ember meg van hívva! Az Istenkapcsolatban!
Ha ebben az elsődleges Szeretetbe vagyunk horgonyozva, akkor vagyunk képesek szeretni a másikat egészséges módon, egybeolvadás és szembeállás nélkül: mert szeretni a másikat, mint önmagamat nem azt jelenti, hogy egybeolvadok, vagy megsemmisülök a másikban. 
Szeretni a másikat, mint önmagamat azt jelenti, megengedni a másiknak, hogy megtapasztalja alapjában azt, amit megéltünk mi is Istennel való kapcsolatunkban.
Szeretni a másikat, azt jelenti, látni a másiknak a szükségletét, nem kivetíteni a másikra a saját kielégületlen vágyaim. 
Ha központban én vagyok, a magam szükségleteivel vagyok elfoglalva, soha nem jutok oda, hogy igazán lássam a másikat a maga valójában, soha nem jutok oda, hogy szeressem a másikat. A másik az én szabadságom akadálya lesz, az önző egóm kiterjedésének határa. Ez pedig a bevezetőben említett rózsa illúziója, aki önmagát arra ítéli, hogy magányosan éljen.
Hol tapasztalod meg Isten szeretetét?
Hogyan mutatod meg szereteted másoknak?

2017. október 21., szombat

Az igazi származás


Évközi 29. vasárnap
Mt 22,15-21


Folytatódik a múlt vasárnapi evangéliumi részlet. Jézus Jeruzsálemben van és tovább vitázik a politikai és vallásos hatóságokkal, akik azt keresik, hogy hogyan tudnák elítélni őt. 
Az evangélium két csoportot mutat be. Egyrészt ott vannak a farizeusok, akik képtelenek elviselni a rómaiak, idegenek, pogányok jelenlétét. De jelen vannak a Heródes pártiak is, akik Heródest támogatták, és alkalmazkodtak a római hatalomhoz. 
A farizeusok már eldöntötték, hogy el fogják ítélni. Mindazt, amit tesznek, nem azért teszik, hogy jobban megértsék, vagy hogy megismerjék a véleményét, gondolatait, hanem további okokat keresnek, hogy eltegyék láb alól. 
A farizeusok odaküldték hozzá tanítványaikat és a Heródes-pártrakat a következő kérdéssel: „Mester! Tudjuk, hogy igazat beszélsz, és az Isten útját az igazsághoz híven tanítod, és nem vagy tekintettel az emberek személyére."  Úgy tűnik, hogy barátsággal közelednek, de látszat az egész. Nem érdekelte Jézus véleménye, csak igazolni akarták a maguk előítéleteit. Jézus, azonban egyenes, határozott, világossá teszi mit gondol róluk: Képmutatók!
Azzal mennek Jézushoz, hogy megkérdezzék: Szabad-e adót fizetni a császárnak vagy nem? Valójában, nem a válaszra kíváncsiak, hanem ürügyet keresnek arra, hogy elítéljék. 
Az adó, amiről beszélnek, az az összeg volt, amit minden 6-65 év közötti zsidónak be kellett fizetni, és egyben a Rómának való alárendeltséget is jelképezte. 
A zsebükben heverő pénzérmén a császár képe volt, alatta pedig egy írás volt: Tiberio Pontifex Maximo, jelentése arról is szól, hogy a császár Isten. A zsidóknak ez súlyos bűnt,  káromkodást jelentett, mert számukra egyetlen Isten van, a zsidók Ura, Istene!
Jézus nem válaszol sem igennel, sem nemmel. Ha azt mondja, igen, akkor a nép haragját vívta volna ki, akik nem szerették a római birodalmat. Ha azt mondja, hogy nem, akkor a római katonák letartoztatták volna, mint Róma ellenségét. 
Nem válaszol, de arra kéri, hogy adjanak egy adópénzt, ami rögtön elő tudnak venni ott van a farizeusok zsebében. Milyen képmutatók! Az a tény, hogy rögtön elő tudnak venni egy pénzt, azt jelzi, hogy ők már fizetik a császár adóját. Kivetítik a személyes dolgaikat Jézusra. Piszkos a lelkiismeretük, mert fizetik az adót, alávetik magukat az idegen birodalomnak, de közben arról prédikálnak, az ellenfeleiknek, a Heródes pártiaknak is, hogy ellen kell szegülni. Jézust akarják felhasználni arra, hogy levezessék bűntudatukat.
Jézus egy kérdéssel válaszol: Kinek a képe és a felirata ez?” 

Miközben a farizeusok világos, biztos, végleges válaszokat várnak, Jézus nekik kérdéseket tesz fel. 
Néha jobb kérdést feltenni, mint válaszokat keresni. Kérdést feltenni azt jelenti, hogy keresni, nyitottnak lenni, túl menni a már akár értelmileg is rögzült dolgokon, az ismerten. Néha a válaszokat azért keressük, hogy a már meglévő gondolatainkat alátámasszák. Milyen kérdéseket szoktunk feltenni? És milyen válaszokat? Mindig azok a legveszélyesebbek, akik kérdeznek. Válaszolni már nem olyan veszélyes. Egyetlenegy kérdés nagyobb vihart kavarhat, mint száz válasz mondja a norvég író, aki teológiát és filozófiát is tanult,  Jostein Gaarder.
Jézus zseniálisan oldja meg a helyzetet és így replikázik: "Akkor hát adjátok meg a császárnak, ami a császáré – az Istennek pedig, ami az Istené!”Vagyis: Itt van a császárnak a képe, akkor adjátok neki azt, ami jár. De a te szívedben, bensődben, ott van Isten képe. Emlékezz a te eredetedre, származásodra!
Mindaz, amit az állam biztosít, meg kell fizetni, vissza kell fizetni. Ami az államhoz tartozik, vissza kell szolgáltatni. 
De kihez tartozol te? Az államhoz? Nem! Te Istenhez tartozol Soha ne feledd el igazi származásodat, a kiindulópontodat! A te lelked isteni és Istennek kell visszaad! Te Tőle jössz és egy nap Hozzá térsz vissza! Élj úgy, mint az ő gyermeke, élj szabadon! Élj úgy, hogy gondoskodsz szívedről lelkedről! Csak ekkor lesz béke benned! Mert Te Hozzá tartozol! 
Amikor két hónapos gyermekedre tekintesz, mit látsz? Nem érzékeled, hogy honnan jössz? Érzed, hogy miért lettél megalkotva? Hogyan tudod elfelejteni, hogy mi a te életed lényege? Nyári estéken, ha az égre tekintesz, nem gondolkodsz el egy kicsit azon, hogy honnan jöttél? Szoktad látni a napot a szerelmed arcában? Soha nem látod a fényt annak a szemében, akit szeretsz? Soha ne feledd, hogy ki vagy, a legnagyobb tragédia lenne. 

Egyszer egy földműves bérelt földjén szántás közben kincseket fedezett fel. Tele volt aranyérmékkel, igaz gyöngyökkel, értékes tárgyakkal. Gyorsan vissza is temette és elrohant a gazdához, hogy megkérdezze, nem-e adná el a földet. Látván mennyire epekedik e föld után, belement a tulajdonos, hogy eladja, de hatalmas összeget kért érte. Hogy meg tudja venni, össze tudja gyűjteni a megfelelő összeget emberünk keresett egy második munkahelyet, aztán egy harmadikat is. Kezdett keresni, keresetét pedig befektette így új vállalkozásba. Piaci forgalmát határon túlra terjesztette. Az idő telt. Az ember a tőzsdén is beruházott, utazott, üzletelt, irányított és újra befektetett. És ez így zajlott folyamatosan.... És teljesen megfeledkezett a mezőn elrejtett kincsről. 
Testvér! Reggeltől estig rohansz, de tudod-e, hogy miért élsz? Vajon nem-e megfeledkeztél eredeti kincseidről, lelkedről ahová rejtve van életed igazi kódja ?
Az élet talán legnagyobb tragédiája az lehet, amikor megfeledkezünk létünk igazi arcáról, identitásáról, arról, hogy ki vagyunk s miért vagyunk létbe hívva: Isten gyermekei vagyunk! 
Létem alapja nem rajtomon kívül van, hanem bennem van! Nem az anyagiakban, nem a Törvényben, nem a szokásokban, nem a gazdagságban, nem a tudásban, nem a divatban, nem a mások elismerésében, nem a mások elvárásaiban, hanem szívem mélyén! Mennyit teszek ezért? 
"Akkor hát adjátok meg a császárnak, ami a császáré – az Istennek pedig, ami az Istené!”. Ez azt is jelenti, hogy megadni a császárnak, ami a császáré, Istennek, ami az Istené s minden dolognak és minden személynek mindazt, ami megilleti, elismerni a maga értékét és fontosságát! Elismerni mindazok nagyságát, akik képesek voltak bizonyos értékekért akár meghalni. Elismerni anyám és apám értékét. Olyanok voltak, amilyenek voltak, de világra hoztak és ez hihetetlen kincs. Létezem, egy ajándék! Ahogy tudtak úgy szerettek, neveltek, időt, pénzt, órákat, éjszakákat, nappalokat, életüket áldoztak értem! Elismerem? Adjak hálát érte! Elismerem azoknak értékét, akik szeretnek engem, akik telefonálnak, rám figyelnek, rám mosolyognak, akik mosnak, vasalnak rám, akik vállon veregetnek, akik csak úgy, vannak mellettem?  Minden egyes személynek megadom azt, ami illeti? Tudom azt mondani, köszönöm?
Méltányolom-e a szenvedés jelentőségét, értékét! Meg tudok-e hajolni azon személyek szenvedése előtt, akik nem veszítik el emberi méltóságukat akkor sem, amikor nagyon szenvednek! Egy rákos asszony vallomását olvastam valahol: Atyám, daganatom van. Senki nem mondja, de tudom, meg kell halnom. Nagyon rossz ezt tudni. De szeretném megélni a hátra lévő életem minden egyes pillanatát. Néha az ablakon keresztül az égre tekintek és mosolygok. Hányan érzik magányosnak magukat, saját félelmeik börtönében. Én mégis azt érzem, a halál csak egy átmenet. Meg tudok-e hajolni egy ilyen vallomás előtt? Meghajolni az Élet előtt!
El tudom-e fogadni, hogy Istenhez tartozom?
Szent Ferenc egy nap nézte a virágokat, a földet, a kis állatokat, amik körülötte éltek, az ég madarait, az őt cirógató szellőt, hallotta a távolról jövő zajokat. Egy adott pillanatban kitárta a karját és azt mondta ránézve az őt körülvevő dolgokra: Mi Atyánk! Felismerte minden mögött meghúzódó Rendeltetést és nem érezte egyedül magát! Tudta, mindenben a Mennyei Atya csodálatos szeretete mutatkozik meg!

2017. október 15., vasárnap

Meghívó


Évközi 28. vasárnap, Á év
Mt 22,1-14


A mai példabeszéd követi az elmúlt vasárnapok szakaszait. Ebben a példában Máté evangélista tulajdonképpen Izrael történetét értékeli át: Isten folyamatosan küldi az ő hírnökeit, prófétáit, de Izrael nem fogadja be, sőt el is pusztítja.  Isten különböző módon igyekezett meghívni az ő népét a menyegzőre, az ünnepre, de nem volt válasz részükről. A semmibe vett király által küldött seregek szentírás-magyarázók szerint Jeruzsálem pusztulására akarnak utalni, ami annak következménye, hogy nem fogadták el Isten meghívóját a menyegzőre, hogy nem fogadták be az ő küldötteit. Ezért a meghívót másoknak adja, a jó és rossz pogányoknak, azoknak akik elfogadják az isteni meghívást. Tulajdonképpen a történetnek két része van: az első a menyegzőre való meghívás és elutasítás, a második pedig a menyegzős ruha nélküli ember esete.
Az első egy nagy menyegzős képpel kezdődik, ami Isten országát akarja kifejezni. Mi lehet szebb, mint egy menyegző, egy lakodalom, egy házasságkötés? Az esküvőn ünnepeljük két személy egyesülését, a szeretetet, a legintimebb közösséget, ami két ember közt létrejöhet. Nem véletlen, hogy a misztikusok is ezzel a képpel fejezik ki, amikor embernek az Istennel való egyesüléséről beszélnek, a Vele való találkozásról. Abban az időben ritkák voltak a lakomák az ünnepségek, ritkán tudták megélni az örömnek a pillanatait, csak egy egy esküvő adott erre alkalmat. Az, amit itt leír a szerző, -menyegzőre való meghívás visszautasítása -, egy zsidó számára nagy szemtelenség: ugyanis  nagy megtiszteltetés volt részt venni egy király fiának lakodalmán.
A második rész egy emberről szól, aki menyegzős ruha nélkül lopódzik be a menyegzőre és kifejti, hogy senki nem szabad részt vegyen ünnepi ruha nélkül egy ilyen eseményen. Izraelben az is szokás volt, hogy azoknak, akik részt vettek ilyen lakodalmakon s nem tudták beszerezni menyegzős ruhát, akkor külön kaptak erre az alkalomra. Nélküle nem lehettek jelen.. A tiszta ruha az ünnep jele volt.

Mit is akar jelenteni ez a példabeszéd? Egy ünnepre vagy meghíva, kaptál egy lehetőséget arra, hogy valami nagy dolgot élj meg, valami életbevágót. Beléphetsz egy világba, a tudatosság, a teljesség, a belső harmónia birodalmába, de neked is hozzá kell járulnod, a te közreműködésedre van szükség. Legalább fel kell öltöznöd! A ruha valamikor a személyiséget fejezte ki, a személyt, a hierarchiát lehetett benne felismerni. Ha nincs valakinek menyegzős ruhája azt jelenti, hogy csak fizikailag van jelen, de nem tudatosan, következetesen.
Azt mondom, hogy szeretem Istent, de soha semmi találkozón nem veszek részt, semmi külső liturgikus történésnek nem vagyok részese, nemhogy a szentmiséről beszéljünk. S hivatkozom arra, hogy nincs időm, a sok munka meg minden. Vagyis ez azt jelenti életem többi dolgait jobban szeretem...
Azt mondom, hogy szeretem a feleségem, de de rosszul bánok vele, megbántom, nem hallgatom meg, nem figyelek rá.
Azt mondom, hogy ismerem magam, de azt se tudom, mit érzek.
Azt mondom, hogy nem félek, de mindenkinek a véleményétől félek, nehogy valami hátrányosat mondjanak rólunk.
Érdekes a világunk. Szülői értekezleteken szinte mindenki kifejti azt, hogy hisznek Istenben, elmondják, hogy mennyire fontosak a szentségek az életünkben. Szinte mindenki arra panaszkodik milyen ez a mai világ, hogy nincsenek értékek. De mégis, híveink alig 20-30 százaléka vesz részt pl. a szentmiséken. Ha valóban érték lenne, akkor nem ilyen arányok lennének. A közéletben a migráció kapcsán sokan a kereszténység megvédéséről beszélnek! Vajon, milyen kereszténységről beszélnek, miközben gyűlöletre szítanak?
Ha bizonyos dolgokat állítok, akkor az a következetes, tudatos magatartásomban is meg kellene látszódjon, menyegzős ruha kell legyen rajtam. Ha a magatartásomon nem tükröződik az, amit mondok, akkor hazudok, becsapom magam. Becsapom a tudatom, azt hiszem, ami nem is igaz. A következetesség azt jelenti, hogy élem azt, amit mondok. Az ilyen személyeknek, akik beszélnek, de ne tetteik nem követik, mondja: ki innen a külső sötétségre!
Az elbeszélés első részében Isten nagy meghívója pedig nem más mint az, hogy belépjünk az ő világába. Ehhez a világhoz pedig a lélek vezet! Az az ember, aki nem lép kapcsolatba saját lelkével soha, az soha nem tudja megélni a mennyországot, az igazi ünnepet, az igazi örömet, amit ez a találkozás ad és közvetít. Azt gondolom ezt fejezi ki Carl Gustáv Jungnak egy híres mondása: A látásod kitisztul, amint a szívedbe tekintesz. Aki kifele néz, álmodik, aki befele néz fölébred. 
Milyen a kapcsolatom a lelkemmel? S ezzel a kérdéssel közelíthetek: Miért élek? Sokaknak nem nagyon van igazi életcélja: van, aki a munkájának él, van aki a társadalmi státuszért, van, aki azért, hogy gyermekeit felnevelje. Van, aki él, mert más is így tesz. Az ilyenek, lehet, hogy igazából nem is találkoztak lényük belső igazi hangjával. Van, aki egy órát sem tud magában csendet teremteni és talán ilyenkor mondja: Túl hosszú a mise! :).  Van, aki az érzéseit sem tudja megnevezni, mert nincs kapcsolatban vele, nem tudnak a belső dolgok történéseire odahallgatni. Hogyan tudják akkor meghallani Isten hangját, ha a saját érzéseikre se tudnak odafigyelni? Mi van bennetek, mi van bennünk? Álljunk meg egy pillanatra és érzékeljük azt, ami most van bennünk! Van bátorságunk? Ürességet érzel magadban; hiányzik életcélod; csalódtál magadban, családodban; gyerekkori sebek?
Mi az, ami akadályoz? Mit kell rendbe tenned? Mire van szüksége a lelkednek?
A mai evangélium örömhíre az, hogy Isten tudja mire van szüksége lelkednek! Ő szeretni akar! Akár távol vagy, akár közel, akár jó, akár rossz, Ő szeret! Arra van szükségem, hogy valaki odafigyeljen rám!

Van egy csodálatos film, melynek címe: A szív bajnokai (angol címe: The Blind Side). Egy fiatal, nagy darab afroamerikai fiúról szól, akinek nagyon nehéz gyerekkora volt. Anyja kábítószerfüggés miatt nem tudott vele foglalkozni, apja korán meghalt, egyik gyámtól a másikig kerül. Az iskolában szerény képességű, rosszul teljesít, az iskolai futballcsapatban is gyenge. Aztán egyszer csak egy iskolatársa anyja megismeri, családjába fogadja. És fokozatosan döbbenetes változáson megy át élete. Kiderül, hogy egy hihetetlen tehetséges gyerek a futballban, a tanulmányai pedig fokozatosan el kezdenek javulni, sőt, egyetemre kerül. Miért? Mert rádöbben, valaki figyel rá, valakinek fontos, valaki észreveszi és valaki megérti! Egy professzionista játékos lett, aki ma is él!
Isten Jó! Isten szeret! Fogadd el az Ő Meghívóját! Hagyjad, hogy meghívjon és, hogy szeressen!

2017. szeptember 23., szombat

Amikor másokhoz mérjük magunkat!

Évközi 25. vasárnap, A év
Mt 20,1-16


Szentírás vasárnapján Jézusnak a szőlősgazdáról szóló példabeszédén keresztül figyeljük, hogyan és miben szólít meg Isten igéje!
Jézus útban van a zsidóság vallási és politikai központja, Jeruzsálem fele és az út során elmesél egy történetet. Azon zsidóknak mondja el a történetet, akik kezdetek óta Isten kedvencének, kiválasztottjának tartják magukat. Isten népének tartották magukat s ezért úgy gondolták, hogy valamiféle viszonzás, fizetség illeti őket. 
Jézus azonban a maga gondolkodásmódjával, a vámosok, pogányok, bűnösök felé fordulásával felforgatja ezt a logikát. Jézus mindenkiért jött és ez egyáltalán nem tetszett a zsidóknak. 
Ezzel a példabeszédével Jézus azt akarja üzenni a korabeli zsidóságnak: azzal, hogy Isten mindenkit meg akar menteni, miért vagytok irigyek? Ha Isten jó és mindenkit szeret, miért vagytok féltékenyek? Az egész Istent magatoknak akarjátok? Azt akarjátok, hogy titeket Isten többre becsüljön, mint másokat? 
Az édesanya számára mindegyik gyermeke egyedi, mindegyiket szereti, azt is aki valamire ment, de azt is aki kevésbé. Lehet ügyvéd, vagy rab, orvos, pap, vagy elvált, mindegyiket szereti. 
A bibliai elbeszélés szerint: szüret ideje van és a gazda kimegy, hogy munkásokat fogadjon, ahogy abban az időben szokás volt. Meg is egyezik velük egy dénárban. A nap folyamán még többször hasonlóképpen cselekszik: különböző órákban vesz fel piacon ácsorgókat. Eljön az este, a munkadíj kiosztás ideje: akik hajnalban mentek ki, egy dénárt kapnak, mint ahogy megegyeztek; de döbbenten tapasztalják, a többiek is ugyanannyit kapnak. Vajon igazságos? Igazságos az, hogy az is egy dénárt kap, aki kilenc órát dolgozott, mint ahogy az is, aki egyet? Nem dühítő?
Semmiképpen sem igazságos. Nem. A mi igazságfelfogásunk szerint. A mi igazságérzetünk azt mondja: az érdemeink, jutalmaink arányosak kell legyenek azzal, amit cselekszünk. De Isten másként gondolkodik. Isten nem érdemeink szerint ad, Isten szeret!
Az egy dénár az a minimális összeg volt, ami egy napi megélhetést biztosított. Ha az utolsók, akiket felvett a gazda, csak azt kapták volna, amit megérdemeltek, akkor talán az a túlélésre sem lett volna elég. A gazda nem azt nézte, hogy mennyit dolgoztak, hogy mit érdemeltek meg, hanem azt nézte, hogy mire van szükségük. Ez számunkra logikátlan. Isten igazságossága nem racionális, nem gazdasági igazságosság: "ennyit dolgoztál, ennyit kapsz; ha annyit dolgoztál, hogy nem tudod eltartani magad, akkor az a te bajod". Isten igazságossága a szeretet, a szív igazságossága: "Mindenkinek joga van élni. Ha ma nem tudtál annyit dolgozni, akkor türelem. Az, ami fontos, hogy te élj." A példabeszéd alapján így gondolkodik Isten: Az Élet a lényeg!
A gazdaság logikája ez: aki termel, annak van pénze és gazdag. Ez az elv irányítja mai világunkat is. Talán ezért van, hogy a bolygónkon legalább egy milliárd ember kel fel úgy naponta, hogy éhes és nem tudja hogy megéri-e az estét! A gazdag világ azt mondja, hogy mi dolgozunk, s ehetünk, élhetünk. És a többiek? Mi van pl. a harmadik világgal?...
Isten nem igazságos a mi igazságelméletünk szerint. Isten ennél több: Isten Jó! Istennek van szíve! Ő azt akarja, hogy mindenki éljen, kibontakozzon és legyen meg az, amire szüksége van. 
A példabeszéd az emberi cselekvés rejtelmeit is felfedi. Az első munkásoknak annyi van, amennyi igazságosan megilleti, amennyiben megegyeztek. Amikor viszont a gazdához fordulnak már nem az érdekli, hogy mennyi illeti őket, hanem az, hogy mennyit kaptak a többiek. Másokhoz viszonyítva nézik önmagukat. 
Nem vagyunk egyedül ebben a világban, természetes, hogy egy kicsit odafigyelünk a másikra is, arra, akivel együtt élünk, de nagyon sokszor csak a másikat nézem s nem önmagam. 
Mit mond a gazda? „Barátom, nem vagyok igazságtalan veled. Nem egy dénárban egyeztél meg velem? Ami a tied, fogd és menj! Talán azzal, ami az enyém, nem tehetem azt, amit akarok? Vagy rossz szemmel nézed, hogy én jó vagyok?”
Ha csak ők maguk maradtak volna egész nap, akkor nem lett volna semmi probléma. Boldogok lettek volna: dolgoztak volna, megkapták volna a fizetést és hazamentek volna elégedetten. Mi az, ami elrontotta az örömüket? Az összehasonlítás. Nem boldogan, hanem szomorúan mennek haza, mert még többet is kaphattak volna. pedig meg van mindenük, amire szükségük lenne .... És mégis ....
Az összehasonlítás  azt is elveszi, amid még van: nem látod, nem ízleled, nem éled meg többé, mert a szemeid nem magadon vannak, azon, amid van, hanem másokon. Az összehasonlítás rombol, elrontja az életed, arra vesz rá téged, hogy gyűlölj és haragudj! 
Sokan nem arra néznek, hogy amijük van, hanem összehasonlítják magukat, ahhoz mérik magukat, ami másoknak van és amilyenek mások. 
Másokkal összevetni magunkat egy vesztes csatát jelent. Mindig lesz valaki, aki több mint te, akinek több van, mint neked, aki többet tud, mint te. 
Aki másokhoz méri magát, valójában önmagát nem tudja elfogadni! Nem hiszi, hogy Isten értékesnek alkotta! Mivel nincs meggyőződve arról, hogy értékes, mindig ki kell próbálja magát: van nekem annyi, mint a másiknak, intelligensebb, szebb, keresztényibb, jobb vagyok mint a másik stb.? Ha a válasz pozitív, akkor büszke és gőgös lesz, senki sem mondhat rosszat róla. Ha a válasz negatív, akkor az önsajnálatba esik, vagy egy folyamatos önmarcangolást él meg és értéktelennek, semminek éli meg az életet. Állandóan valaki, valami más akar lenni, legtöbbször az, aki nem ő. De ha meg is szerzi azt a valamit, akkor is mindig valami más kell s az élet nem lesz más, mint folyamatos kergetése annak, ami most nincs vagy, ami most nem lehet! A nagyszüleinknek nem volt tévéjük, sem autójuk, sem mikrohullámsütőjük, azt se tudták, mi az a fürdőszoba. Mégis, nem mondanám, hogy mi boldogabbak vagyunk!
Aki meg van elégedve az életével, az nem hasonlítgatja magát másokhoz. Össze lehet hasonlítani egy almát egy körtével? Több az alma, mint a körte? Érezzük, semmi értelme. 
Az összehasonlítás irigységhez vezet. Az irigység azt jelenti, hogy látni a másikban azt, ami nekem nincs és szeretném, hogy legyen. Valami mély üresség van bennünk s azt gondoljuk, ha megszerezzük azt, ami a másiknak van, akkor boldogok, elismertebbek, szerethetőbbek leszünk. 
Amíg kifele nézek, nem tudok befelé nézni!!! Amíg azt nézem, hogy mi van a másiknak, addig nem látom az enyém!
Éld meg tehát azt, ami és aki vagy és ne irigykedj másokra! Boldogtalanok vagyunk, nem azért mert sok mindenünk hiányzik, hanem mert, amink van azzal nem tudunk, mit kezdeni, nem tudjuk ízlelni, nem tudunk örülni!
Az igazán élő ember örvend a másik sikerének, de az irigy rosszul van, szenved!
Hiszed, hogy Isten ingyen szeret?
Kihez méred magad, életed?