2017. szeptember 16., szombat

Miért megbocsátani?


Évközi 24. vasárnap, Á év
Mt 18, 21-35


A megbocsátás latin megfelelője a perdono, ami egy görög mesében elhangzó azon rendkívüli adományra (dono=ajándék) utalt, amivel egy halálra ítélt visszakapja az életet. Rendkívüli azért, mert visszaadni az életet olyannak, aki nem érdemli meg, semmivel sem összehasonlítható. A megbocsátás tehát egy olyan emberi valóság, ami megtöri az igazságosságnak természetes folyamatát és az igazság rendjében, mint valami kivétel jelenik meg. 
A megbocsátásnak tehát köze van az embernek azon képességéhez, hogy visszaadni az életet. De az életet nem csak az kapja vissza, aki az igazságosság szempontjából ítéletet érdemelne, hanem az is, aki adja. A harag, a bosszúállás ugyanis megöli, megbetegíti az egyént, kiüresít és elidegenít! Olvastam egy Mary Usha nevű, a pszichoterápiában és a tranzakció analízisben is jártas indiai szerzetes nővérről, könyvet írt a megbocsátás gyógyító erejéről. Ő meséli el, hogy egyszer egy jómódú családból származó, belül teljesen összetört lány kereste fel. Mély depresszió, borzasztó hátfájás, migrénes fejfájás betegségével küszködött. Hosszas beszélgetés után kiderült mennyi haragot hordoz szüleivel szemben. A szülei igazából nem akarták, az édesanya szeretett volna megszabadulni tőle. Kegyetlen seb, teher. Elmondta, gyakran legszívesebben anyját megölte volna, amiért a világra hozta, semmi értelme az életének. De a terápiás beszélgetésben, ahogy kezdett feloldani, kezdte megismerni a végtelenül szerető Istent, megbocsátani és imádkozni, fizikailag is meggyógyult. Visszakapta az életet! S szabad lett!
Ennek életnek ugyanakkor nincsenek határai, nem csak a mi elképzeléseink szerint alakuló valóság, nem lehet birtokolni, kontroll alatt tartani. Az evangéliumi részben, amikor Péter azt kérdezi, hányszor kell megbocsátani annak, aki vétkezik, tulajdonképpen az életet egy átlátszó dobozba szeretné helyezni. Talán hétszer? Péter szerint a megbocsátásnak kell legyen egy határa, kell legyen egy pont, ami világos, átlátható, körbeírható. De az élet nem ilyen ...
Jézus arra tanítja Pétert, hogy a megbocsátás, mint annyi dolog az életben, bizonytalan kimenetelű: hetvenszer hétszer ezt is jelenti. Sohase tudjuk, hogy a másik vajon elfogadja-e a megbocsátást, igényli-e azt vagy nem. De ezek a kérdések soha nem szabadna érintsék a megbocsátást, mint ahogy nem kérdés az, hogy lélegzünk-e vagy nem ....
A megbocsátás nem akkor hatékony, amikor eljutunk az eredményhez, vagyis úgymond kibékülünk, mert van olyan eset, hogy a sértő sebet okozó fél már nem él. A megbocsátás akkor hatékony, amikor abban felszabadító dinamikák vannak. Belül szabad leszek
Jézus abban akar segíteni, hogy felismerjük, mi a megbocsátás alapja: az Úr ingyenes szinte viszonozhatatlan szeretete. A szolga a saját adósságának elengedésére kell építsen, ahhoz, hogy ugyanúgy cselekedjen ő is a másik szolgával. Neki elengedtek egy elképesztő összeget, tízezer talentumot. Szentírás magyarázók szerint 40 millió eurónak felel meg ez az összeg, míg a száz dénár 66 eurónak. Megbocsátani azt jelenti, visszaadni az életet önmagamnak illetve a másiknak. A megbocsátás alapja az élet ingyenességében áll. Csak az tud megbocsátani, aki elismeri, hogy az élet ajándék, illetve akiben tudatosul, hogy mindig adósok maradunk az élettel szemben. 
Megbocsátani azt jelenti, hogy mindig felteszem a kérdést: mit teszek az élettel, életemmel, amit ingyen kaptam? 
Nem véletlen, hogy Jézus első szava, ajándéka a feltámadása után a megbocsátás (Jn 20,22,23): visszaadni az életet, feltámadni és feltámasztani, ugyanaz mint a megbocsátás. Megbocsátani azt jelenti, hogy megengedni magunknak a feltámadást, visszatérni élni, mint az indiai nővér betege, és lehetővé tenni, hogy mások is átéljék ezt a tapasztalatot. 
A jézusi elbeszélés megmutatja, hogy a közösségi élet mozgása dinamikája leáll, hogyha nincs megbocsátás. Ha nincs megbocsátás ott nem tud jelen lenni a szeretet! Következésképpen Isten sincs ott! S az Élet is elmenekül onnan!
Máté az elbeszélésben a szolgákat szolgatársaknak nevezi: ugyanabban az emberi természetben részesülünk, ugyanúgy szolgák vagyunk mindannyian, társak vagyunk abban, amit mi életnek hívunk. A szolgatársak nem csupán nézők, hanem együtt dolgoznak azon, hogy feloldják azon helyzeteket, ahol az élet leállt, lebénult, s ha kell, jelentik az úrnak azokat, akik nem követik a Királyt: Szolgatársai látták a történteket. Elmentek és elbeszélték uruknak. Ha az Isten olyan valaki, aki életet ad, akkor a szolgáknak is az a feladatuk, hogy ugyanúgy tegyenek. Az a feladatunk, hogy életet adjunk, akár a megbocsátás révén!
A megbocsátás nem valami kényszer vagy kötelesség, a megbocsátás egyetlen módja annak, hogy teljesebben éljünk!
Mi tapasztalsz, amikor nem tudsz megbocsátani?
Tapasztaltad már a megbocsátottság élményét?

2017. szeptember 9., szombat

Csoport avagy közösség

Évközi 23. vasárnap A
Mt 18,15-20


Az állatvilágban figyelhető meg, hogy a veszélyes pillanatokban az állatok csoportokba verődnek. Csordába tömörülnek, amikor meg akarják védeni magukat a támadótól, a madarak pedig rajokba gyűlnek, hogy ne veszítsék el egymást a hosszú utazások alatt.
Nem tudjuk nem felismerni az állatvilág nyomait, amikor az ember valóságát szemléljük. Az ember is csoportokba zárul, összefog amikor veszélyt érzékel.
Thomas Hobbes (1588-1679) XVIII századi filozófus fejében is talán az állatvilág jelensége élt, amikor azt tanítja, hogy az állam csak úgy kerülheti el a felbomlást, hogy polgárai megállapodást kötnek, ami szerint mindenki lemond jógainak egy részéről, amit a törvény fölött álló uralkodóra ruház. Ő alkotja a törvényeket, aminek mindenki aláveti magát. Ő akadályozza meg a lazító elemek terjedését, akár erőszak révén is. Ha az un. szuverén ezt nem teszi, akkor az állam bukásra van ítélve (Wikipédia). 
A csoport minősége, ahová tartozunk attól függ, hogy miként észleljük a másikat: nézhetem egy versenytársnak, akit nekem le kell győznöm, de testvérnek is, akiről gondoskodnom kell nekem. 
Hogy miként vagyunk együtt illetve jelen a családban, a munkahelyen, de akár a plébánián vagy a templomban is, arra úgy kapjuk meg a választ, ha feltesszük azt a kérdést: miért is vagyunk együtt?
Diogenész lámpással felfegyverkezve a kezében azt ordítozta: "Embert keresek". Az igazságot, az emberség nyomait kereste. Ki tudja, talált-e? Ma lehet, hogy feladta volna ezen fáradozását!
A vasárnapi evangéliumi rész nem emberi csoportról beszél, hanem közösségről, hívek közösségéről, amikor a testvéri figyelmeztetés módját tárgyalja.
A szövegben a közösség görög megfelelője az ekklesia szó és azt jelenti, hogy a hívottak gyülekezete, közössége. Azt jelenti, hogy nem mi választottuk a közösséget, hanem meghívottak vagyunk egy találkozásra. A közösség tehát nem a birtokunk, hanem egy válasz annak a projektjére, aki meghívott. Szabadok vagyunk, válaszolhatunk vagy nem erre a meghívásra. De ha válaszoltunk, nem sajátíthatjuk ki annak a meghívását, aki meghívott. A latin megfelelője pedig a communitas, aminek a munus szó a töve, ami azt jelenti, hogy kötelesség, szolgálat, szívesség, tisztesség. Tehát megosztott tisztelet a co-munitas. A közösség így megosztott felelősség. Ha ilyen a közösség, akkor lehet helye a testvérről való gondoskodásról.
Ha a közösség ilyen és nem a Hobbes féle társadalmi csoportosulás, ahol az egyénnek nem sok értéke van, akkor lehetséges az, hogy odafigyelni, vigyázni a tesvérre. A közösség test, ahogy Szent Pál mondja a korintusi levélben. Szent Pál előtt Aggripa Menenius Lanatus (i.e. 503)  beszél egy tanmesében* a közösségről úgy mint testről. A közösség az a test, amelyik szenved vagy örül minden egyes tagjának jólétéért. 
A Jézus által elképzelt közösségben alapvetően fontos az egyén üdve. Ezért kell végig kísérni őt a kiengesztelődés folyamatában. A mi közösségeink, modern társadalmaink dinamikájában, ha valaki téved, azt szét kell tépni, meg kel semmisíteni. Jézus ezzel szemben egy hosszú és nehézkes folyamatot képzel el, amelynek több szakasza van. Ha testvéred vétkezik ellened, menj és figyelmeztesd őt négyszemközt. Ha hallgat rád, megnyerted testvéredet. Ha azonban nem hallgat rád, vigyél magaddal egy vagy két társat, hogy »kettőnek a tanúbizonysága vagy háromé tanúsítsa a dolgot. Ha rájuk sem hallgat, mondd meg a hívek közösségének". Olyan közösséget álmodik meg Jézus, ahol hosszas és türelemmel megélt történésben a tévedő találkozhat önmagával, ahol megindokolhatja tettét vagy éppen kijavíthatja azt. Az oldás és kötés hatalma, amit személyesen Péternek adott (Mt 16), itt a közösségre vonatkozik, és célja, hogy elfogadja vagy eltávolítsa az egyéneket, lehetővé téve ezzel azt, hogy felelősségteljesen legyenek jelen benne a tagok. 
Az így elképzelt közösség ugyanakkor Isten jelenlétének a helyévé válhat. „Ahol ketten vagy hárman összejönnek az én nevemben, ott vagyok közöttük.”
Az a tér lesz, ahol ő megmutathatja önmagát, leleplezheti magát. Ha Isten szeretet, szentháromságos szeretet, vagyis egy olyan szeretet, ami már belső kapcsolatában is ott van, akkor ez a szeretet felismeri arcát a közösség kapcsolataiban. Ezért a közösségben Isten jelenléte nyilvánulhat meg. Ahol egy vagy kettő egymásra figyel, gondoskodik egymásról, ott van Isten és nem ott, ahol ketten vagy hárman állandóan küzdenek és harcolnak egymással. 
Minden közösségben van konfliktus, az első keresztény közösségekben is volt, akikhez szólnak ezek a jézusi szavak. Hogy hogyan oldjuk meg, az attól függ, hogy milyennek látjuk a másikat!
Hogyan érzed abban a csoportban, ahová tartozol?
Ha valaki téved, hogyan oldod azt meg?

*Aggripa Menenius Lanatus meséje
Tudjátok meg, rómaiak, hogy volt idő, igen-igen régen, amikor az emberi test részei még önálló élőlények voltak, megvolt mindegyiknek a maga szabad akarata, hogy ezt tegye, azt pedig ne; mindegyik tudott gondolkozni, gondolatait ki tudta fejezni; megértették egymást, mint egy család vagy állam tagjai. Nos, ebben az ősi időben történt egyszer, hogy az emberi test részei összesúgtak-búgtak, előbb titkon, majd hangosabban, és méltatlankodni kezdtek, hogy így meg úgy: “Nem igazság az, hogy mi mindig csak dolgozunk, fáradozunk, a kéz kapát fog, a láb hordja a testet, a száj és a fogak rágnak és így tovább mindegyikünk, és a mi munkánk és fáradságunk gyümölcsét a gyomor tétlenül élvezi, az ott csak van a középen, nem csinál semmit, nincs gondja semmire, csak szó nélkül befalja mindazt a jót, amit mi, többiek verejtékes munkával szereztünk” - és addig-addig, míg végül is összeesküdtek a gyomor ellen. Megesküdtek, hogy a kéz nem visz a szájhoz egyetlen falatot sem, de ha vinne is, a száj ne fogadja el, de ha el is fogadná, a fogak ne rágják meg. És így tovább, mindegyik fogadott valamit, és meg is tartotta. Mondom, mind kitartott amellett, amit megfogadott. A kéz nem vitt többé falatot a szájhoz, de ha vitt volna is, a száj nem fogadta volna be, de ha be is fogadta volna, a fogak nem őrölték volna meg.

És mit gondoltok, mi történt? Egyszerre csak észreveszik ám, hogy a kéznek már nem is lenne ereje, hogy felemelkedjék a szájig, a száj a kapott falatot be sem tudná fogadni, de ha befogadná is, a fogaknak nem lenne már erejük megrágni. Valamennyit titkos kór gyötörte, meggémberedtek, elgyengültek. Most derült csak ki, milyen fontos a gyomor szolgálata. Hogy az sem henyél ám, hanem feldolgozza a sok jó falatot, azután igazságosan elosztja, és visszaadja a test részeinek. Mert ugyan mi tenne bennünket elevenné, mi táplálná tagjainkat, ha nem az a vér, melyet éppen a gyomor frissít fel mindig, újra meg újra? Belátták ezt a test részei, nem is lázadoztak többé, hanem végezte mindegyik a maga dolgát, mert rájöttek, hogy egy test, egy szervezet az, amit közösen alkotnak. Ebben a testben pedig mindegyiküknek megvan a maga feladata, amit el kell látnia. Azontúl nem irigykedtek egymásra, máig is egyetértésben élnek, és így lesz ez most már mindig.

2017. szeptember 2., szombat

Valaki után menni


Évközi 22. vasárnap - Á év
Mt 16, 21-27

A különböző közösségi portálok tele vannak pozitív tartalmú kedves képekkel, ahol főképp az ember előnyös oldala rajzolódik ki. Legtöbbjük a csillogásról, a derűről, sikerekről, napfényről szólnak: a kisbaba első lépése, az esküvői pillanatok, egyedi külföldi kirándulások egzotikus tájakon stb. Elgondolkoztam, ritkán osztunk meg olyan dolgokat, amelyek sikertelenségről, kudarcról vagy szenvedésről szólnának. Egy idealizált világot mutatunk be, ahol úgy tűnik, hogy mindenki okos, boldog és szép.
Nemrég olvastam, hogy egy nyugati államban azon gondolkoznak, hogy előírják, az elemi és középiskolákban nem szabad a gyereket megbuktatni. Anélkül, hogy pedagógiai elvek szellemi hátterét véleményezném, csak azt kérdem, mindez vajon mit fog okozni a gyerekben? Az biztos, hogy így nem fog találkozni a saját lényének igazságaival, képességeinek határaival, még kevésbé az élet realitásaival, ahol bizony vannak kudarcok és sikertelenségek. A világban nem csak hercegnők és hercegek vannak...
A nehézségek, szenvedés elutasítása régi dolog. Az emberrel egyidős. Világosan látszik az az evangéliumban is. Szembeütközik vele Péter apostol is, aki nem akarja elismerni, hogy az ő útját is szenvedések keresztezik. Amikor ugyanis Jézus szenvedésről beszél, azt mondja: Isten ments, veled ez nem történhetik meg.
Néha azt szeretnénk, hogy az életünk másképpen alakuljon, más irányt vegyen fel, mint, amit tapasztalunk. Minél kevesebb szenvedés és nehézség legyen benne és azt mi határozzuk meg. Mi legyünk, akik döntünk, mi megyünk elől, ne az élet mondja meg nekünk, hogy mi hogyan alakuljon.
Ugyanígy Péter is Jézus előtt akar menni. Ő akarja mutatni neki az utat. Isten elé terveket helyez és azt kéri, hogy lépjen abba be, valósítsa meg azt. Isten azonban nem teszi, kivonja magát és nem hagyja magát manipulálni. Az élet azt kéri, hogy fáradtságos, szenvedésekkel teli, nehéz útszakaszokat is megtegyünk. Csak így növekszünk, izmosodunk ....
Jézus azt mondja: Ha valaki követni akar engem ....Ezzel szemben mi Isten előtt akarunk járni. Az imádságainkban is mi akarjuk neki mutatni az utat, eltávolítva minden szenvedést, nehézséget. Néha ezt tesszük gyerekeinkkel is, mint valami hóeke, haladunk előre és eltávolítjuk mindaz, ami nehézség és kihívás, nehogy sérüljenek. Pedig valójában épp ez tenné erőssé, hogy a saját lábán is megállhasson, amikor egyedül kénytelen járni az élet útját. 
Az igazi tanítvány, hátra megy, Jézus mögé áll, hogy kövesse, mert tudja, hogy így tanul. Így edződik, mert látja, hogy a Mester hová teszi a lábát. Így tanul meg egy életformát. Ha a Mester mögött ment volna Péter, akkor megtanulta volna Jézus járását és látta volna azt, hogy Jézus nem kerüli a szenvedést, hanem mer szembenézni vele. 
Péter megtanulhatta volna, hogy a legnehezebb dolog, mindennap levetkőzzem gondolkodásom, elvárásaim, előítéleteim ("Aki énérettem elveszíti életét, megtalálja azt"), hogy be tudjam vállalni az evangélium logikáját, Jézus gondolkodását, a keresztet. A kereszt Jézus életformája, aki nem kerüli el a szenvedést, számol vele. 
Illúzió az, hogy mi lehetünk a legjobbak, a legszebbek, az elsők. Az igazság az, hogy Jézus arra tanít, hogy az életet csak elveszíthetjük, pontosabban elajándékozhatjuk. Néha előfordul, hogy vereséget szenvedünk, vesztesek leszünk és gyengék, de biztosak lehetünk abban, hogy igazabbak is leszünk. A realitást éljük!
Milyen a szenvedéssel való kapcsolatod?
Mi a különbség az én gondolkodásom és Jézus gondolkodása között?

2017. augusztus 12., szombat

Amikor a hullámok összecsapnak a fejünk felett

Évközi 19. vasárnap - A év
Mt 14,22-33


Életünkben vannak olyan viharok, amiről azt gondoljuk, hogy soha véget nem érnek. Viszont vannak olyanok is, amelyeknek köszönhetően elkerültünk valamilyen veszteséget vagy tragédiát, mert az életünk bárkájának irányát épp a hullámverések miatt voltunk kénytelenek elmozdítani.
Szent Ágoston A boldogságról c. művében az életet egy tengeri utazáshoz hasonlítja, ahol az embereket, mint a tengerészeket valamilyen vágy élteti az úton. Egyesek soha nem tudnak elszakadni a parttól, mások felelőtlen gátlástalansággal szelik a tengert és bizony gyakran irányt veszítenek. Mások útját meg a gondviselésszerű viharok vezetik, akik még ha sok hullámverésen keresztül is, de eljutnak a vágyott nyugalomra és békére.
Az evangéliumi tanítványok nem maguk döntik el, hogy útra kelnek a tengeren. Jézus az, aki parancsolja, hogy menjek át a túlsó partra, ő készteti arra, hogy ne álljanak meg, menjenek és szembesüljenek a maguk félelmével. Éjszaka van, de keresztül kell menni az életen, annak minden bizonytalanságaink és veszélyein. A zsidó számára a tenger a halál lehetősége. Jézus pedig erre készteti, mert, hogy kik vagyunk, mit hordozunk a szívünkben, az akkor derül ki, amikor veszélyben van az életünk. Az apostolok a kenyérszaporítás után vannak, ahol megtapasztalták Isten hatalmát: Jézus megszaporítja és jóllakatja a kiéhezett népet. Ez a tapasztalat nem mentesíti őket azonban attól a félelemtől és tapasztalattól, hogy megéljék az elhagyatottságot. Jézus nem veszi el ezt az élményt tőlük. Mi, akik talán megéltük Isten közelségének az élményét, sem fogunk mentesülni az elhagyottság, a magány érzésétől. 
Az apostolok mentségére meg kell jegyezzük, hogy időben nem volt egy rövid vihar: este kezdődik és Jézus a negyedik őrváltáskor, az éjszaka végén érkezik csak. Életünkben vannak időszakok, amikor úgy éljük meg, Jézus teljesen megfeledkezett rólunk. A remény kezdi megadni magát. Egy megmagyarázhatatlan csendet élünk meg Jézus irányában, amikor talán már az erőforrásaink is kezdenek fogytán lenni. Az apostoloknak azon kell iparkodniuk, arra vannak meghívva, hogy megtanuljanak szembenézi az élet hirtelen, kiszámíthatatlan viharaival. Kénytelenek megtanulni megszabadítani a bárkát a beömlő víztől. 
Amikor félünk és bátortalanok vagyunk, akkor nehezen ismerjük fel a végre megmutatkozó Istent. A félelemtől megrémült apostolok is a hozzájuk közeledő Jézusról azt hiszik, hogy kísértet. Mintha már nem is hinnének abban, hogy Isten nem felejtette el őket. 
Néha a kétségbeesés elhiteti velünk, hogy tudunk járni a félelmeink vizén, a kétségeink hullámain. Péter, aki az egyházat is szimbolizáló bárkába összegyűlt közösség képviselője, vállalja a félelemmel szembeni kihívást. Amíg Jézusra tekint nem süllyed, de mihelyt elfordítja tekintetét és csak a maga valóságára, állapotára, a határaira, korlátaira figyel, elkezd merülni. 
Mégis azt mondhatjuk, hogy kellett az ő bátorsága, mert így kettős alapvető tapasztalatot él meg: Péter megéli azt, hogy egyedül sehová sem jut el, Jézus nélkül egy hamis önkép terhe alatt fog vízbe fulladni. Aztán épp a merülés alatt kell átélje azt, hogy valaki megfogja és kihúzza kétségbeesés vizéből. Mély tapasztalat: Az Úr nélkül elmerülünk, de épp, amikor merülünk, amikor a hullámok összecsapnak a fejünk felett, nyújtja felénk az Úr segítő karját. Az élet viharaiban megváltottak vagyunk!!! Egyet kell tenni: tekintetünket állandóan az Úron tartani!
Az első keresztények tapasztalata is ez: az elmerülés és a megváltottság közötti lét. A szentírás-magyarázók szerint a szövegben két olyan formulát is találhatunk, amit használhattak az első közösségek: "Ments meg Uram!" ; "Te valóban az Isten Fia vagy!" Az egész életünk nem más, mint e két fohász közötti utazás, az elvesztettség és a megváltottság felismerése közötti navigálás. 
Hogyan viselkedsz soha véget nem erőnek tűnő viharaid közepette?
Mi történt, amikor mindezek ellenére hittél Istenben?



2017. augusztus 5., szombat

Az okos telefon és a lényeglátás

Urunk színeváltozása
Mt 17, 1-9


Az egyik paptestvér mesélte, kirándulni ment a hegyekbe serdülőkorú fiatalokkal. Gyönyörű természeti környezetben, ragyogó napsütésben többször arra lett figyelmes, hogy a fiatalok egyenként vagy csoportban megállnak és okos telefonjuk fölé hajolva vagy játszanak vagy messengereznek. A kolléga elmesélte, hogy szomorú volt, mert miközben ő a táj szépségeiről mesélt, ők telefonjuk kis képernyőin csüngtek. Többször meg kellett szólítsa, hogy tegyék el telefonjukat, nézzenek közbe fel és élvezzék az egyedi, őket körülvevő világot.
Jó magam is ismerem a jelenséget. Mégis, miközben mesélt az atya, elgondolkodtam azon, hogy vajon hányszor vagyok én is az elválaszthatatlan telefonomnak rabja, vagy hányszor hajlok én is önmagam kis világa főlé úgy, hogy észre sem veszem, hogy mi történik körülöttem, vagy kik vesznek körül engem. A héten egy fiatal pár mesélte, nekik nincs tévéjük. Amikor megkérdeztem, miért döntöttek így, azt válaszolták: egész nap rohanunk, így is olyan kevés idő van beszélgetni, találkozni, nem lopja tőlünk....
Könnyű abba a tévedésbe esni, hogy elítéljük a kommunikációs eszközöket és csak annak káros hatásait látjuk. Sokkal fontosabb, hogy megtanuljuk azok használatát, de még jelentősebb, hogy megvizsgáljuk, mit üzen rólunk a jelenség, milyen a magatartásunk, viszonyulásunk a környezetünkhöz, vagy mindahhoz, ami körül vesz bennünket? Az internetes közösségi oldalak történéseit figyelve megállapítható, a látszat lett a fontos: ránézünk egy képre és görgetünk tovább, a lényeg elszalad. Nem az lett a fontos, hogy lényünk mélyen kik is vagyunk, hanem, hogy mi a felszín, milyen benyomást keltünk a másikban! S ez az egész kultúránkra jellemző lett! Lehet, hogy belepusztulok egy vendégségbe, de azt akkor is megcsinálom, mert mit is mondanak! ... A kérdés tehát, tudok-e mélyebben látni, vagy törekszem-e arra? Mennyire vagyok nyitott a lényegre? A lényeglátáshoz erőfeszítés kell, csúcsokat kell megjárni!
Jézus a három apostolt, Pétert, Jakabot és Jánost felviszi egy hegyre, hogy megtanítsa őket valamire. A nyitottság és a látás leckéjére! Meglátják Urunk isteni arcát! Színeváltozás ünnepe!
Nekik nincs okos telefonjuk, ami leköthetné figyelmüket, de van egy olyan belső  félelemből származó zártság és önmaguk felé való hajlás, hogy képtelenek meglátni a jelent, de a jövőt is életükben, Jézusban és a missziójukban. Félnek, mert azt látják, ahogy Jézus tanít és él, az egyre inkább a veszteség felé vezet. Cselekvése egyre szegényesebb, a korabeli vallásos vezetők ellenállása pedig egyre agresszívebb.  A dicsőség és erő egyre kevésbé látszik a jövő előtt.
Jézus felviszi egy hegyre, hogy tanuljanak meg látni. Nem azért, hogy felülről uralkodóan lefelé nézzenek és életük képei felé hajoljanak, hanem hogy tanuljanak meg a magasból látni és átlátni a dolgokon. A képek, történések felülete, a látszat mögé látni. Angelus Silesius német katolikus költő és misztikus (1624-1677) egyik írását olvastam valahol, szabad fordításban így hangzik:  ott járj, ahol nem lehet, oda nézz, ahol nem lehet látni, ott hallgass, ahol semmi sem szól és visszhangzik: és ott leszel, ahol Isten beszél.
Jézus arra akarja megtanítani őket, hogy észrevegyék a látható, megtapasztalható kereszt mögött élet van, sőt a kereszt nem vereség, hanem győzelem lesz. Mindaz, amit megélnek, az Isten tervében benne van, amit Mózes és Illés jelenléte támaszt alá.
Péter amikor megtapasztalja a mély isteni élményt, vissza akar térni a látszathoz, a kultuszhoz, a szimbólumokhoz: Építsünk három sátrat ..... Isten titokzatos hangja ezzel szemben arra biztatja, hogy Jézust hallgassák, minden helyzetben, a látszólagos veszteségben is őt keressék. A láthatóban a láthatatlant! A látható Jézus a láthatatlan Istenhez, a Lényeghez vezet.
Arra vannak az apostolok meghívva, hogy kinyissák szemüket, hogy a szellemi és lelki horizontjaikat kiszélesítsék, hogy ne álljanak meg a látszatnál. Nem könnyű, mert megszokták, hogy csak magukat lássák. Mint mi, akik azt nézzük, hogy mennyi lájkot kapunk az életben, mennyien figyelnek ránk. A magunk kis létének horizontja, képernyője köt le, problémáink, félelmeink. Arra biztat Jézus, emeljük fel fejünk.
Ez az én szeretett fiam, akiben kedvem telik. Őt hallgassátok! Egyrészt egy meghívás, hogy ne lefelé, a magam világa felé tekintgessek. Gyakran életem apró kis világa annyira leköt, hogy nem tudok felnézni, képtelen vagyok látni. Adjak időt a "magasabb" dolgoknak s akkor onnan felülről és mélyebben fogok látni! Az Istennek szentelt idő segít ebben. Másrészt ez a mondat, az Atya szava a Fiúhoz. Hány gyermek szeretné hallani szüleitől: te vagy az én szeretett fiam, gyermekem! Hányan szerettük volna, szeretnénk hallani! Ha megállok Istennek, akkor ezt is mélyebben fogom hallani. Szeretve vagyok! Nem csak a felületi zörejeket, hanem lényem mély sóhajtását is meghallom! Időt hagyni tehát a léleknek: imádság, szentírás, szentségek, egymással töltött minőségi idő! Milyen jó lenne, ha annyit néznénk a bibliába, mennyit a telefonunkra nézünk! 😊 .... Élesebben látnánk és hallanánk!

2017. július 22., szombat

Megvárni, kivárni!

Évközi 16. vasárnap
Mt 13,24-43

Velünk papokkal, de a segítő szakmákban dolgozókkal is előfordul gyakran, hogy amikor valaki hozzánk fordul valamivel segítségért, még el sem kezd beszélni, mi már a megoldáson gondolkodunk. Alig hallgatjuk meg első szavait, máris magunknál vagyunk. Pedig lehet, hogy annak, aki hozzánk jön, csak arra lenne szüksége, hogy meghallgassunk, jelen legyünk a számára, miközben ő szabaddá teszi magát zavaros dolgaitól, hogy látni tudjon. Elhamarkodottak vagyunk. Nem csak másokkal, hanem magunkkal szemben is. Nem adunk elég időt, hogy a valóság megmutassa magát, nekünk a konklúzió, az eredmény kell, de gyorsan. Mindez nem csupán a lelki világunk folyamatának megértésére jellemző, hanem a külvilágunk közel engedésére is. Azonnal érteni akarjuk a világunkat, a benne történő jelenségeket. Talán ezért jellemzi a mai világunkat a polarizáció, az ellentétek kialakulása: vannak a jók és a rosszak. Minden egyes alkalommal, amikor valaki valamit mond, címkézzük: vagy ide vagy oda tartoznak, vagy jobboldali vagy baloldali, konzervatív vagy liberális. Minap szomorúan olvastam egy szókimondásáról elhíresült újságírótól, hogy Ferenc pápa egy "argentin libsi". Mi sem könnyebb megérteni valakit, mint besorolni valahová! Egy erőszakos világ, kultúra jele, amely mindent leegyszerűsít megfojtva a gondolkodás magvát is. 

Máté evangéliuma erről beszél. Az első keresztények valóságára ad jelzést. Az őskeresztények közössége is tele volt kontrasztokkal, konfliktusokkal. Egyesek a világot két részre osztották. Ők magukat jobbaknak, igazabbaknak tartják másoknál és nehezen tudnak együtt élni olyanokkal, akiket vallástalanoknak, igaztalannak tartanak. 
Az evangélium arról beszél, hogy Isten nem így gondolkodik., nem az Ő stílusa. Isten türelmes. Tud várni s figyel az apró dolgokra, történésekre. Nem szereti a gyors ítélkezést. Nem vonja el a figyelmet, alig észrevehetően cselekszik. Szeret időzni. Isten épp az ellentéte a mai felgyorsult , nárcisztikus kultúránknak. 
Azt a bonyolult világot pedig, amit megélünk, amit meg kellene értsünk, sokszor önmagunkban hordjuk. A konkoly és a búza, amit kint látunk, bennünk van. Ellentmondásos érzelmek, homályos indíttatások, amik mozgatnak és amiket nehezen tudunk meghatározni. Ha a konkoly elterjed a világ mezején, abban a környezetben, amiben élünk, nincs hogy ne éljen a szívünkben. Az ellenség elhinti a konkolyt a szívünkben. Éjszaka teszi, amikor gyengék vagyunk, amikor nem tudjuk, hogy mi történik. A konkoly mindaz, ami ellentéte az evangéliumnak: ha Isten a boldogság felé akar vezetni, akkor a konkoly mindaz, ami el akar attól távolítani...
Amikor felfedezzük magunkban a konkolyt, az első ösztönös tettünk, eltávolodni tőle. Eltávolodásunk jele, ha hárítunk, ha föltétlen bűnöst keresünk magunkon kívül. Mennyire jellemző erre a világra: ha történik egy tragédia, rögtön a bűnöst keresik. Egy bűnbakot, felelőst keresünk mindenben. Uram, te ugye jó magot vetettél a földbe?- halljuk az evangéliumban a szolgáktól. A hibás, mindig a másik. Egy pillanatra sem merül fel az, hogy talán ők nem voltak elég éberek. 
A gazda türelemre inti, mert amikor a búza és konkoly kinő, nagyon hasonlítanak egymásra. Így van benső világunkban is. Sokszor lelkünk történéseit nem értjük, nem világos, mi zajlik bennünk. Ezért van szükség arra, hogy várjunk, hogy megnézzük, mi hoz életet vagy mi gátolja azt. Mennyire fontos lenne, ha egy egy érzelmet pl. megpróbálnánk egyszer önmagunkban megérteni s csak utána reagálnánk! Hány kapcsolatban oldódnának meg dolgok hamarabb és jobban, ha a felek a konfliktusokban ki tudnának várni! Amikor világosan látunk, akkor lehetne cselekedni, nekifogni a rendteremtésnek. Na ez az pillanat, a világosság pillanata, amikor viszont nem szabad halogatni, amikor már nem kell várni. A döntés ideje, amikor már tenni kell. 
Szükségünk van időre belső külső világunk megértésében, mint a mustármagnak, hogy egy terebélyes fává tudja kinőni magát. Ugyanakkor szerénységre és alázatra van szükség, hogy beismerjük, a konkoly ott van a szívünkben. De bátorságra is szükség van, hogy merjünk dönteni, amikor megérik rá az idő!

Mt 13, 24-43

A jók és a rosszak szétválasztása az ítélet napján következik be.
Abban az időben: Jézus egy másik példabeszédet is mondott a tömegnek: „A mennyek országa olyan, mint amikor egy ember jó magot vetett a földjébe. Míg az emberek aludtak, jött az ellenség, konkolyt vetett a búza közé, és elment. Amikor a vetés kikelt és kalászba szökkent, felütötte fejét a konkoly is. Akkor a szolgák odamentek a gazdához, és megkérdezték: »Uram, te ugye jó magot vetettél a földedbe? Honnét került hát bele a konkoly?” Az így válaszolt: „Ellenséges ember műve ez.” A szolgák erre megkérdezték: „Akarod-e, hogy elmenjünk és kiszedjük belőle?” Ő azonban így felelt: „Nem, nehogy a búzát is kitépjétek, amikor a konkolyt kiszeditek! Hagyjátok, hadd nőjön az aratásig mindkettő. Aratáskor majd megmondom az aratóknak: Előbb a konkolyt gyűjtsétek össze, kössétek kévébe, hogy elégessük, a búzát pedig hordjátok a magtáramba!” *
Azután egy másik példabeszédet is mondott nekik: „A mennyek országa olyan, mint a mustármag, amelyet egy ember elvetett a földjébe. Bár kisebb ez minden más magnál, mégis, amikor felnő, nagyobb minden veteménynél. Fává terebélyesedik, úgyhogy jönnek az ég madarai és ágai között fészket raknak.”
Végül ezt a példabeszédet mondta nekik: „A mennyek országa olyan, mint a kovász, amelyet fog az asszony, belekever három véka lisztbe, és az egész megkel tőle.” Mindezt példabeszédekben mondta el Jézus a sokaságnak, és példabeszéd nélkül nem mondott nekik semmit, hogy beteljesedjék, amit a próféta mondott:
Példabeszédekre nyitom ajkamat, s hirdetem, mi rejtve volt a világ kezdetétől. Akkor elbocsátotta a tömeget, és hazament. Tanítványai pedig odajárultak hozzá és kérték: „Magyarázd meg nekünk a szántóföldről és a konkolyról szóló példabeszédet!” Erre ő ezekkel a szavakkal válaszolt: „Aki a jó magot veti, az az Emberfia. A szántóföld a világ, a jó mag az ország fiai, a konkoly pedig a gonosz fiai. Az ellenség, aki ezeket elveti – az ördög. Az aratás a világ vége, az aratók pedig az angyalok. Ahogy a konkolyt összeszedik és tűzre vetve elégetik, úgy lesz a világ végén is. Az Emberfia elküldi angyalait, hogy szedjék össze országában mindazt, ami botrányos, és minden törvényszegőt. Ezeket tüzes kemencébe vetik, ott sírás lesz és fogcsikorgatás. Az igazak pedig mint a nap, ragyogni fognak Atyjuk országában. Akinek van füle, hallja meg!”

2017. július 16., vasárnap

Magvetés

Évközi 15 vasárnap


A szavak végig kísérik napjainkat. Ahhoz, hogy eljussunk a másikhoz, szavakat használunk. A szavak folyamatos hangzásában élünk. Körbe vesznek a szavak. Átadni szavakat, legyenek azok hasztalanok, romantikusak, vagy erőszakosak, a mindennapi cselekvésünk részei.
Szavakat szórunk szét, hogy valaki megértse, befogadja, hogy egyszerűen csak meghallgassa. Folyamatosan valamit mondunk magunkról. Szólunk, beszélünk, hátha valaki elkezdni olvasni életünk könyvét.
Történeteket, elbeszéléseket, más szóval parabolákat mesélünk. A parabola szó, a para-ballein görög szóból ered és azt jelenti, hogy előre dobni. Mi egy parabola vagyunk, egy mások elé dobott egzisztencia vagyunk, egy befogadásra és megértésre vágyó létező.
Különféle módon "dobjuk" mások elé, mutatjuk meg magunkat: van, aki csendben marad; vannak akik előregyártott frázisok alapján beszélnek, szlogeneket, címéket használnak, hogy valamit ráerőltessenek másokra s ezért nem riadnak vissza az erőszaktól sem. Vannak azonban akik gondosan megválasztják beszédüket, próbálnak másokat kielégíteni, olyan szavakat használnak amelyek a hallgatóknak tetszenek - ők azok akik manipulálnak és hagyják magukat manipulálni. Aztán vannak, akik soha nem hallgatnak, akik a szavak folyamában élnek, amely gátlástalanul önti el azt, akihez beszélnek.
A beszédünk módja kifejezi az élettel szembeni magatartásunkat. Jézus beszéde egy ajándékozó aktus, ahogy Isten beszél, ahogyan Isten adja magát az emberiségnek. A példabeszédben a mag az ige, amit Jézus hirdet. Az ige pedig az élet, amelyik ajándékozza önmagát. Arról a létről beszél, amelyik gyümölcsöt szeretne hozni. Isten mindenféle talajnak, minden helyzethez adja önmagát, mindenkihez szól.
A történet igazi üzenete, nem is annyira a befogadó talaj milyensége. Bármilyen talaj is vagyok Isten folyamatosan szórja szavait belém. Akármilyen típusú föld vagyok, az Úr folyamatosan ajándékozza önmagát az életembe. Isten kockáztat, lehet, hogy hasztalannak, badarságnak tűnik tette, mégis pazarolja az ő szeretetét felém. Az őrület és a bizalom között lebeg. Így egy kicsit érthetővé válik az a mély találkozás, ami az eukarisztikus liturgiában történik az ige és a kenyér között, mint Emmauszban: egy átadott ige és egy megtört kenyér. Az ige és kenyér egyik a másik számára tükörré válik. Átadottság és megtörtség.
Szókratészról mondják, hogy megválogatta beszélőtársait, műveit sem írta le, nehogy olyanokhoz jusson, akik nem értik. Jézus nem válogatja meg, nem elemzi ki a hallgatóit, hogy megnézze, valóban méltók-e arra, hogy a tanítást befogadják. Jézus minden talajba egyformán hinti tanítását. Vajon a mi beszédmódunk mennyire evangéliumi? Vajon nem-e Szókratész él bennük?
Én is ezeket a szavakat neked adom elédbe dobom... Elkerülhetetlenül, egy kicsit kiteszem magam a meg nem értés kockázatának..... Egy életforma.
Milyen a te beszéded, kommunikációd?
Hogyan érzed magad Jézus pazarló gesztusa előtt, hogy minden földbe búzát vet?