2017. augusztus 12., szombat

Amikor a hullámok összecsapnak a fejünk felett

Évközi 19. vasárnap - A év
Mt 14,22-33


Életünkben vannak olyan viharok, amiről azt gondoljuk, hogy soha véget nem érnek. Viszont vannak olyanok is, amelyeknek köszönhetően elkerültünk valamilyen veszteséget vagy tragédiát, mert az életünk bárkájának irányát épp a hullámverések miatt voltunk kénytelenek elmozdítani.
Szent Ágoston A boldogságról c. művében az életet egy tengeri utazáshoz hasonlítja, ahol az embereket, mint a tengerészeket valamilyen vágy élteti az úton. Egyesek soha nem tudnak elszakadni a parttól, mások felelőtlen gátlástalansággal szelik a tengert és bizony gyakran irányt veszítenek. Mások útját meg a gondviselésszerű viharok vezetik, akik még ha sok hullámverésen keresztül is, de eljutnak a vágyott nyugalomra és békére.
Az evangéliumi tanítványok nem maguk döntik el, hogy útra kelnek a tengeren. Jézus az, aki parancsolja, hogy menjek át a túlsó partra, ő készteti arra, hogy ne álljanak meg, menjenek és szembesüljenek a maguk félelmével. Éjszaka van, de keresztül kell menni az életen, annak minden bizonytalanságaink és veszélyein. A zsidó számára a tenger a halál lehetősége. Jézus pedig erre készteti, mert, hogy kik vagyunk, mit hordozunk a szívünkben, az akkor derül ki, amikor veszélyben van az életünk. Az apostolok a kenyérszaporítás után vannak, ahol megtapasztalták Isten hatalmát: Jézus megszaporítja és jóllakatja a kiéhezett népet. Ez a tapasztalat nem mentesíti őket azonban attól a félelemtől és tapasztalattól, hogy megéljék az elhagyatottságot. Jézus nem veszi el ezt az élményt tőlük. Mi, akik talán megéltük Isten közelségének az élményét, sem fogunk mentesülni az elhagyottság, a magány érzésétől. 
Az apostolok mentségére meg kell jegyezzük, hogy időben nem volt egy rövid vihar: este kezdődik és Jézus a negyedik őrváltáskor, az éjszaka végén érkezik csak. Életünkben vannak időszakok, amikor úgy éljük meg, Jézus teljesen megfeledkezett rólunk. A remény kezdi megadni magát. Egy megmagyarázhatatlan csendet élünk meg Jézus irányában, amikor talán már az erőforrásaink is kezdenek fogytán lenni. Az apostoloknak azon kell iparkodniuk, arra vannak meghívva, hogy megtanuljanak szembenézi az élet hirtelen, kiszámíthatatlan viharaival. Kénytelenek megtanulni megszabadítani a bárkát a beömlő víztől. 
Amikor félünk és bátortalanok vagyunk, akkor nehezen ismerjük fel a végre megmutatkozó Istent. A félelemtől megrémült apostolok is a hozzájuk közeledő Jézusról azt hiszik, hogy kísértet. Mintha már nem is hinnének abban, hogy Isten nem felejtette el őket. 
Néha a kétségbeesés elhiteti velünk, hogy tudunk járni a félelmeink vizén, a kétségeink hullámain. Péter, aki az egyházat is szimbolizáló bárkába összegyűlt közösség képviselője, vállalja a félelemmel szembeni kihívást. Amíg Jézusra tekint nem süllyed, de mihelyt elfordítja tekintetét és csak a maga valóságára, állapotára, a határaira, korlátaira figyel, elkezd merülni. 
Mégis azt mondhatjuk, hogy kellett az ő bátorsága, mert így kettős alapvető tapasztalatot él meg: Péter megéli azt, hogy egyedül sehová sem jut el, Jézus nélkül egy hamis önkép terhe alatt fog vízbe fulladni. Aztán épp a merülés alatt kell átélje azt, hogy valaki megfogja és kihúzza kétségbeesés vizéből. Mély tapasztalat: Az Úr nélkül elmerülünk, de épp, amikor merülünk, amikor a hullámok összecsapnak a fejünk felett, nyújtja felénk az Úr segítő karját. Az élet viharaiban megváltottak vagyunk!!! Egyet kell tenni: tekintetünket állandóan az Úron tartani!
Az első keresztények tapasztalata is ez: az elmerülés és a megváltottság közötti lét. A szentírás-magyarázók szerint a szövegben két olyan formulát is találhatunk, amit használhattak az első közösségek: "Ments meg Uram!" ; "Te valóban az Isten Fia vagy!" Az egész életünk nem más, mint e két fohász közötti utazás, az elvesztettség és a megváltottság felismerése közötti navigálás. 
Hogyan viselkedsz soha véget nem erőnek tűnő viharaid közepette?
Mi történt, amikor mindezek ellenére hittél Istenben?



2017. augusztus 5., szombat

Az okos telefon és a lényeglátás

Urunk színeváltozása
Mt 17, 1-9


Az egyik paptestvér mesélte, kirándulni ment a hegyekbe serdülőkorú fiatalokkal. Gyönyörű természeti környezetben, ragyogó napsütésben többször arra lett figyelmes, hogy a fiatalok egyenként vagy csoportban megállnak és okos telefonjuk fölé hajolva vagy játszanak vagy messengereznek. A kolléga elmesélte, hogy szomorú volt, mert miközben ő a táj szépségeiről mesélt, ők telefonjuk kis képernyőin csüngtek. Többször meg kellett szólítsa, hogy tegyék el telefonjukat, nézzenek közbe fel és élvezzék az egyedi, őket körülvevő világot.
Jó magam is ismerem a jelenséget. Mégis, miközben mesélt az atya, elgondolkodtam azon, hogy vajon hányszor vagyok én is az elválaszthatatlan telefonomnak rabja, vagy hányszor hajlok én is önmagam kis világa főlé úgy, hogy észre sem veszem, hogy mi történik körülöttem, vagy kik vesznek körül engem. A héten egy fiatal pár mesélte, nekik nincs tévéjük. Amikor megkérdeztem, miért döntöttek így, azt válaszolták: egész nap rohanunk, így is olyan kevés idő van beszélgetni, találkozni, nem lopja tőlünk....
Könnyű abba a tévedésbe esni, hogy elítéljük a kommunikációs eszközöket és csak annak káros hatásait látjuk. Sokkal fontosabb, hogy megtanuljuk azok használatát, de még jelentősebb, hogy megvizsgáljuk, mit üzen rólunk a jelenség, milyen a magatartásunk, viszonyulásunk a környezetünkhöz, vagy mindahhoz, ami körül vesz bennünket? Az internetes közösségi oldalak történéseit figyelve megállapítható, a látszat lett a fontos: ránézünk egy képre és görgetünk tovább, a lényeg elszalad. Nem az lett a fontos, hogy lényünk mélyen kik is vagyunk, hanem, hogy mi a felszín, milyen benyomást keltünk a másikban! S ez az egész kultúránkra jellemző lett! Lehet, hogy belepusztulok egy vendégségbe, de azt akkor is megcsinálom, mert mit is mondanak! ... A kérdés tehát, tudok-e mélyebben látni, vagy törekszem-e arra? Mennyire vagyok nyitott a lényegre? A lényeglátáshoz erőfeszítés kell, csúcsokat kell megjárni!
Jézus a három apostolt, Pétert, Jakabot és Jánost felviszi egy hegyre, hogy megtanítsa őket valamire. A nyitottság és a látás leckéjére! Meglátják Urunk isteni arcát! Színeváltozás ünnepe!
Nekik nincs okos telefonjuk, ami leköthetné figyelmüket, de van egy olyan belső  félelemből származó zártság és önmaguk felé való hajlás, hogy képtelenek meglátni a jelent, de a jövőt is életükben, Jézusban és a missziójukban. Félnek, mert azt látják, ahogy Jézus tanít és él, az egyre inkább a veszteség felé vezet. Cselekvése egyre szegényesebb, a korabeli vallásos vezetők ellenállása pedig egyre agresszívebb.  A dicsőség és erő egyre kevésbé látszik a jövő előtt.
Jézus felviszi egy hegyre, hogy tanuljanak meg látni. Nem azért, hogy felülről uralkodóan lefelé nézzenek és életük képei felé hajoljanak, hanem hogy tanuljanak meg a magasból látni és átlátni a dolgokon. A képek, történések felülete, a látszat mögé látni. Angelus Silesius német katolikus költő és misztikus (1624-1677) egyik írását olvastam valahol, szabad fordításban így hangzik:  ott járj, ahol nem lehet, oda nézz, ahol nem lehet látni, ott hallgass, ahol semmi sem szól és visszhangzik: és ott leszel, ahol Isten beszél.
Jézus arra akarja megtanítani őket, hogy észrevegyék a látható, megtapasztalható kereszt mögött élet van, sőt a kereszt nem vereség, hanem győzelem lesz. Mindaz, amit megélnek, az Isten tervében benne van, amit Mózes és Illés jelenléte támaszt alá.
Péter amikor megtapasztalja a mély isteni élményt, vissza akar térni a látszathoz, a kultuszhoz, a szimbólumokhoz: Építsünk három sátrat ..... Isten titokzatos hangja ezzel szemben arra biztatja, hogy Jézust hallgassák, minden helyzetben, a látszólagos veszteségben is őt keressék. A láthatóban a láthatatlant! A látható Jézus a láthatatlan Istenhez, a Lényeghez vezet.
Arra vannak az apostolok meghívva, hogy kinyissák szemüket, hogy a szellemi és lelki horizontjaikat kiszélesítsék, hogy ne álljanak meg a látszatnál. Nem könnyű, mert megszokták, hogy csak magukat lássák. Mint mi, akik azt nézzük, hogy mennyi lájkot kapunk az életben, mennyien figyelnek ránk. A magunk kis létének horizontja, képernyője köt le, problémáink, félelmeink. Arra biztat Jézus, emeljük fel fejünk.
Ez az én szeretett fiam, akiben kedvem telik. Őt hallgassátok! Egyrészt egy meghívás, hogy ne lefelé, a magam világa felé tekintgessek. Gyakran életem apró kis világa annyira leköt, hogy nem tudok felnézni, képtelen vagyok látni. Adjak időt a "magasabb" dolgoknak s akkor onnan felülről és mélyebben fogok látni! Az Istennek szentelt idő segít ebben. Másrészt ez a mondat, az Atya szava a Fiúhoz. Hány gyermek szeretné hallani szüleitől: te vagy az én szeretett fiam, gyermekem! Hányan szerettük volna, szeretnénk hallani! Ha megállok Istennek, akkor ezt is mélyebben fogom hallani. Szeretve vagyok! Nem csak a felületi zörejeket, hanem lényem mély sóhajtását is meghallom! Időt hagyni tehát a léleknek: imádság, szentírás, szentségek, egymással töltött minőségi idő! Milyen jó lenne, ha annyit néznénk a bibliába, mennyit a telefonunkra nézünk! 😊 .... Élesebben látnánk és hallanánk!

2017. július 22., szombat

Megvárni, kivárni!

Évközi 16. vasárnap
Mt 13,24-43

Velünk papokkal, de a segítő szakmákban dolgozókkal is előfordul gyakran, hogy amikor valaki hozzánk fordul valamivel segítségért, még el sem kezd beszélni, mi már a megoldáson gondolkodunk. Alig hallgatjuk meg első szavait, máris magunknál vagyunk. Pedig lehet, hogy annak, aki hozzánk jön, csak arra lenne szüksége, hogy meghallgassunk, jelen legyünk a számára, miközben ő szabaddá teszi magát zavaros dolgaitól, hogy látni tudjon. Elhamarkodottak vagyunk. Nem csak másokkal, hanem magunkkal szemben is. Nem adunk elég időt, hogy a valóság megmutassa magát, nekünk a konklúzió, az eredmény kell, de gyorsan. Mindez nem csupán a lelki világunk folyamatának megértésére jellemző, hanem a külvilágunk közel engedésére is. Azonnal érteni akarjuk a világunkat, a benne történő jelenségeket. Talán ezért jellemzi a mai világunkat a polarizáció, az ellentétek kialakulása: vannak a jók és a rosszak. Minden egyes alkalommal, amikor valaki valamit mond, címkézzük: vagy ide vagy oda tartoznak, vagy jobboldali vagy baloldali, konzervatív vagy liberális. Minap szomorúan olvastam egy szókimondásáról elhíresült újságírótól, hogy Ferenc pápa egy "argentin libsi". Mi sem könnyebb megérteni valakit, mint besorolni valahová! Egy erőszakos világ, kultúra jele, amely mindent leegyszerűsít megfojtva a gondolkodás magvát is. 

Máté evangéliuma erről beszél. Az első keresztények valóságára ad jelzést. Az őskeresztények közössége is tele volt kontrasztokkal, konfliktusokkal. Egyesek a világot két részre osztották. Ők magukat jobbaknak, igazabbaknak tartják másoknál és nehezen tudnak együtt élni olyanokkal, akiket vallástalanoknak, igaztalannak tartanak. 
Az evangélium arról beszél, hogy Isten nem így gondolkodik., nem az Ő stílusa. Isten türelmes. Tud várni s figyel az apró dolgokra, történésekre. Nem szereti a gyors ítélkezést. Nem vonja el a figyelmet, alig észrevehetően cselekszik. Szeret időzni. Isten épp az ellentéte a mai felgyorsult , nárcisztikus kultúránknak. 
Azt a bonyolult világot pedig, amit megélünk, amit meg kellene értsünk, sokszor önmagunkban hordjuk. A konkoly és a búza, amit kint látunk, bennünk van. Ellentmondásos érzelmek, homályos indíttatások, amik mozgatnak és amiket nehezen tudunk meghatározni. Ha a konkoly elterjed a világ mezején, abban a környezetben, amiben élünk, nincs hogy ne éljen a szívünkben. Az ellenség elhinti a konkolyt a szívünkben. Éjszaka teszi, amikor gyengék vagyunk, amikor nem tudjuk, hogy mi történik. A konkoly mindaz, ami ellentéte az evangéliumnak: ha Isten a boldogság felé akar vezetni, akkor a konkoly mindaz, ami el akar attól távolítani...
Amikor felfedezzük magunkban a konkolyt, az első ösztönös tettünk, eltávolodni tőle. Eltávolodásunk jele, ha hárítunk, ha föltétlen bűnöst keresünk magunkon kívül. Mennyire jellemző erre a világra: ha történik egy tragédia, rögtön a bűnöst keresik. Egy bűnbakot, felelőst keresünk mindenben. Uram, te ugye jó magot vetettél a földbe?- halljuk az evangéliumban a szolgáktól. A hibás, mindig a másik. Egy pillanatra sem merül fel az, hogy talán ők nem voltak elég éberek. 
A gazda türelemre inti, mert amikor a búza és konkoly kinő, nagyon hasonlítanak egymásra. Így van benső világunkban is. Sokszor lelkünk történéseit nem értjük, nem világos, mi zajlik bennünk. Ezért van szükség arra, hogy várjunk, hogy megnézzük, mi hoz életet vagy mi gátolja azt. Mennyire fontos lenne, ha egy egy érzelmet pl. megpróbálnánk egyszer önmagunkban megérteni s csak utána reagálnánk! Hány kapcsolatban oldódnának meg dolgok hamarabb és jobban, ha a felek a konfliktusokban ki tudnának várni! Amikor világosan látunk, akkor lehetne cselekedni, nekifogni a rendteremtésnek. Na ez az pillanat, a világosság pillanata, amikor viszont nem szabad halogatni, amikor már nem kell várni. A döntés ideje, amikor már tenni kell. 
Szükségünk van időre belső külső világunk megértésében, mint a mustármagnak, hogy egy terebélyes fává tudja kinőni magát. Ugyanakkor szerénységre és alázatra van szükség, hogy beismerjük, a konkoly ott van a szívünkben. De bátorságra is szükség van, hogy merjünk dönteni, amikor megérik rá az idő!

Mt 13, 24-43

A jók és a rosszak szétválasztása az ítélet napján következik be.
Abban az időben: Jézus egy másik példabeszédet is mondott a tömegnek: „A mennyek országa olyan, mint amikor egy ember jó magot vetett a földjébe. Míg az emberek aludtak, jött az ellenség, konkolyt vetett a búza közé, és elment. Amikor a vetés kikelt és kalászba szökkent, felütötte fejét a konkoly is. Akkor a szolgák odamentek a gazdához, és megkérdezték: »Uram, te ugye jó magot vetettél a földedbe? Honnét került hát bele a konkoly?” Az így válaszolt: „Ellenséges ember műve ez.” A szolgák erre megkérdezték: „Akarod-e, hogy elmenjünk és kiszedjük belőle?” Ő azonban így felelt: „Nem, nehogy a búzát is kitépjétek, amikor a konkolyt kiszeditek! Hagyjátok, hadd nőjön az aratásig mindkettő. Aratáskor majd megmondom az aratóknak: Előbb a konkolyt gyűjtsétek össze, kössétek kévébe, hogy elégessük, a búzát pedig hordjátok a magtáramba!” *
Azután egy másik példabeszédet is mondott nekik: „A mennyek országa olyan, mint a mustármag, amelyet egy ember elvetett a földjébe. Bár kisebb ez minden más magnál, mégis, amikor felnő, nagyobb minden veteménynél. Fává terebélyesedik, úgyhogy jönnek az ég madarai és ágai között fészket raknak.”
Végül ezt a példabeszédet mondta nekik: „A mennyek országa olyan, mint a kovász, amelyet fog az asszony, belekever három véka lisztbe, és az egész megkel tőle.” Mindezt példabeszédekben mondta el Jézus a sokaságnak, és példabeszéd nélkül nem mondott nekik semmit, hogy beteljesedjék, amit a próféta mondott:
Példabeszédekre nyitom ajkamat, s hirdetem, mi rejtve volt a világ kezdetétől. Akkor elbocsátotta a tömeget, és hazament. Tanítványai pedig odajárultak hozzá és kérték: „Magyarázd meg nekünk a szántóföldről és a konkolyról szóló példabeszédet!” Erre ő ezekkel a szavakkal válaszolt: „Aki a jó magot veti, az az Emberfia. A szántóföld a világ, a jó mag az ország fiai, a konkoly pedig a gonosz fiai. Az ellenség, aki ezeket elveti – az ördög. Az aratás a világ vége, az aratók pedig az angyalok. Ahogy a konkolyt összeszedik és tűzre vetve elégetik, úgy lesz a világ végén is. Az Emberfia elküldi angyalait, hogy szedjék össze országában mindazt, ami botrányos, és minden törvényszegőt. Ezeket tüzes kemencébe vetik, ott sírás lesz és fogcsikorgatás. Az igazak pedig mint a nap, ragyogni fognak Atyjuk országában. Akinek van füle, hallja meg!”

2017. július 16., vasárnap

Magvetés

Évközi 15 vasárnap


A szavak végig kísérik napjainkat. Ahhoz, hogy eljussunk a másikhoz, szavakat használunk. A szavak folyamatos hangzásában élünk. Körbe vesznek a szavak. Átadni szavakat, legyenek azok hasztalanok, romantikusak, vagy erőszakosak, a mindennapi cselekvésünk részei.
Szavakat szórunk szét, hogy valaki megértse, befogadja, hogy egyszerűen csak meghallgassa. Folyamatosan valamit mondunk magunkról. Szólunk, beszélünk, hátha valaki elkezdni olvasni életünk könyvét.
Történeteket, elbeszéléseket, más szóval parabolákat mesélünk. A parabola szó, a para-ballein görög szóból ered és azt jelenti, hogy előre dobni. Mi egy parabola vagyunk, egy mások elé dobott egzisztencia vagyunk, egy befogadásra és megértésre vágyó létező.
Különféle módon "dobjuk" mások elé, mutatjuk meg magunkat: van, aki csendben marad; vannak akik előregyártott frázisok alapján beszélnek, szlogeneket, címéket használnak, hogy valamit ráerőltessenek másokra s ezért nem riadnak vissza az erőszaktól sem. Vannak azonban akik gondosan megválasztják beszédüket, próbálnak másokat kielégíteni, olyan szavakat használnak amelyek a hallgatóknak tetszenek - ők azok akik manipulálnak és hagyják magukat manipulálni. Aztán vannak, akik soha nem hallgatnak, akik a szavak folyamában élnek, amely gátlástalanul önti el azt, akihez beszélnek.
A beszédünk módja kifejezi az élettel szembeni magatartásunkat. Jézus beszéde egy ajándékozó aktus, ahogy Isten beszél, ahogyan Isten adja magát az emberiségnek. A példabeszédben a mag az ige, amit Jézus hirdet. Az ige pedig az élet, amelyik ajándékozza önmagát. Arról a létről beszél, amelyik gyümölcsöt szeretne hozni. Isten mindenféle talajnak, minden helyzethez adja önmagát, mindenkihez szól.
A történet igazi üzenete, nem is annyira a befogadó talaj milyensége. Bármilyen talaj is vagyok Isten folyamatosan szórja szavait belém. Akármilyen típusú föld vagyok, az Úr folyamatosan ajándékozza önmagát az életembe. Isten kockáztat, lehet, hogy hasztalannak, badarságnak tűnik tette, mégis pazarolja az ő szeretetét felém. Az őrület és a bizalom között lebeg. Így egy kicsit érthetővé válik az a mély találkozás, ami az eukarisztikus liturgiában történik az ige és a kenyér között, mint Emmauszban: egy átadott ige és egy megtört kenyér. Az ige és kenyér egyik a másik számára tükörré válik. Átadottság és megtörtség.
Szókratészról mondják, hogy megválogatta beszélőtársait, műveit sem írta le, nehogy olyanokhoz jusson, akik nem értik. Jézus nem válogatja meg, nem elemzi ki a hallgatóit, hogy megnézze, valóban méltók-e arra, hogy a tanítást befogadják. Jézus minden talajba egyformán hinti tanítását. Vajon a mi beszédmódunk mennyire evangéliumi? Vajon nem-e Szókratész él bennük?
Én is ezeket a szavakat neked adom elédbe dobom... Elkerülhetetlenül, egy kicsit kiteszem magam a meg nem értés kockázatának..... Egy életforma.
Milyen a te beszéded, kommunikációd?
Hogyan érzed magad Jézus pazarló gesztusa előtt, hogy minden földbe búzát vet?

2017. július 8., szombat

Érteni vagy élni az életet?

Évközi 14. vasárnap - A
Mt 11, 25-30


Ahhoz, hogy a félelmem, szorongásom kezelni tudjam, arra törekszem, hogy megértsem. Szorongásom megérteni pedig azért akarom, mert így azt hiszem, illúziókat táplálva,  hogy ellenőrzésem alatt tudom tartani a helyzetet. Szeretjük a dolgokat kézben tartani! Talán ezért van az, hogy olykor büszkén jelezzük, hogy igenis tudtam, hogy mit gondol a másik, vagy hogyan cselekszik a másik adott helyzetben! Nemrég valaki magabiztosan jelezte felém: Tudtam, hogy mire gondolsz, ismerlek én! Ad egy biztonságot nekünk, amikor tudjuk, hogy a dolgok hogyan alakulnak illetve az emberek bizonyos helyzetben hogyan viselkednek. Minden egyes alkalommal, amikor kételyek merülnek fel dolgok, személyek kapcsán, megijedünk és összezavarodunk. Amikor úgy véljük, hogy értjük a dolgokat, abban az illúzióban vagyunk, hogy igenis birtokoljuk az életet, a másikat, és miért ne, birtokoljuk még Istent is!
Azt gondolom, az ilyen embereket hívja Jézus "bölcsnek és okosnak", akik nem hagynak teret magukban Istennek, akik megmagyarázni, ellenőrizni, birtokolni akarnak! Az evangéliumi bölcsek hamis tanácsadók, akik kikérik azt a jogot, hogy másoknak Isten akaratát megmagyarázzák, mintha ők Istent birtokolnák vagy mintha Isten hagyná, hogy őt birtokolják. Éppen ezek az úgynevezett bölcsek válnak tudatlanokká, mert soha nem jutnak el oda, hogy Isten ingyenességét megtapasztalják. Isten hagyja, hogy kitaláljuk, hogy ráérezzünk, megmutatja az ő lépteinek lábnyomát, érezzük jelenlétének lágy fuvallatát, de sohasem birtokolhatjuk.
Ellenben aki alázatos, tud várni. Ki tudja várni, hogy az élet legyen az, aki megajándékoz a dolgok értelmével. Ő az igazi bölcs. Az aki megértette, hogy semmit sem birtokolhatunk. Minden ajándék annak, "akinek a Fiú ki akarja nyilatkoztatni". A dolgok, történések értelme is ajándék, nem lehet megszerezni.
Amikor nehezünkre esik, hogy elfogadjuk azt, hogy nem értjük a dolgokat, akkor csakhogy ellenőrzés alatt tartsuk félelmünket, előregyártott magyarázatokat fabrikálunk, olcsó megoldásokat keresünk vagy a valóságot leegyszerűsítjük. Ilyenkor címkézzük a másikat, a helyzetet, hogy könnyebben kontrollálhassunk. Ilyenkor bölcsnek tartjuk magunkat, de közben kizárjuk magunkat annak lehetőségétől, hogy megismerjük az igazságot. Ezért a hamis bölcsek erőszakosak, mert arra törekednek, hogy mindennek nevet adjanak, mindent meghatározzanak. Márpedig az életet nem lehet magyarázni, címkézni, azt élni lehet. Anthony de Mello írja: Tételezzük fel, például, hogy roppant szél fúj odakint, és a honfitársaimnak el akarom magyarázni, milyen a viharos amerikai szél vagy hurrikán. Befogom tehát egy szivarosdobozba, hazaviszem, és azt mondom: "Ezt nézd meg!" Nincs benne semmiféle szél, ugye? Minthogy befogtuk. Vagy ha arra az érzésre vagy kíváncsi, milyen egy folyó sodrása, én pedig hozok egy vödörrel belőle. Megszűnt az áramlás abban a pillanatban, hogy vödörbe tettem. Abban a pillanatban, hogy a dolgokat koncepcióba zárod, megszűnik az áramlásuk; statikussá, halottá válnak. Egy megfagyott hullám nem hullám. Egy hullám alapvetően mozgás, akció; nem hullám, amikor megfagyasztod. A koncepciók fagyottak. A valóság cseppfolyós.
Az előre gyártott és könnyű magyarázat vagy vélemény súlyos iga, mert előbb utóbb elfárasztanak. Arra megy el az erőnk, hogy állandóan meg kell védenünk a kész árut, amit mi gyártottunk. Vállunkra nehezedő iga lesz. Mint az ökrök, többé nem lehetünk szabadok. Saját ítéleteink, világképünk rabjai leszünk. Arra vagyunk kényszerítve, hogy úgy cselekedjünk, ahogy az iga mondja nekünk, amit mi tettünk a nyakunkba
A zsidó hagyományban az iga a törvény szimbóluma volt: ahogy az iga az ökör számára lehetővé teszi, hogy megfelelő barázdát tudjon húzni, úgy a Törvény megakadályoz abban, hogy az Isten által húzott barázdából ki ne forduljunk. Természetesen a törvény az, ami magyarázza az isteni barázdát.
Jézus felforgatja ezt a meggyőződést és egy könnyű igát ajánl. Az értelmezés, címkézés, magyarázás, megértés helyett Jézus egy kapcsolatot kínál. Ahelyett, hogy a dolgok állandó értelmezését keresnénk, Jézus arra hív meg, hogy kapcsolatban legyünk Vele. Ebben a kapcsolatban kereshetjük aztán a dolgok értelmét, a másik szavainak értelmét, egy tapasztalat értelmét, a személyek értékét. A Jézussal való kapcsolatban fedezhetjük fel a követni való utat. Ha például a lelki életem teher, lehet, hogy azért van így, mert nem vagyok kapcsolatban Jézussal, hanem valaminek a megértését, magyarázatát keresem, valamit birtokolni vagy megvédeni akarok. Így bölcsnek lenni fárasztó! Ha ellenben alázatosak vagyunk, akkor annak a szabadságában élünk, aki képes ráhagyatkozni a Másikra, az Életre!

2017. július 1., szombat

A veszteség győzelem



Évközi 13. vasárnap A
Mt 10, 37-42

A Talmud (héberül: tan, tanulmány), a Biblia utáni zsidó irodalom nagy alkotása, ószövetségi magyarázatokat és zsidó vallási törvényeket tartalmazó mű, a Misnák és gemárák kb. 800 rabbitól eredő gyűjteménye. Felöleli a régi zsidóság szellemi, társadalmi, jogi és vallásos életének fejlődését a bibliai kánon befejezésétől a Kr. u. 6. századig. A Talmud szó szerint „tanulást” jelent. /Wikipédia/
Egyik ilyen tanítása így szól: Aki megment egy életet, egész világot ment meg.
Ezt a mondatot vésték egy gyűrűbe búcsúajándékként Oskar Schindlernek, amikor 1945-ben menekülnie kellett. Közismert, hogy Oskar Schindler német gyáros, aki mintegy 1200 zsidó életét mentette meg a holokauszt során azzal, hogy lőszer- és edénygyáraiban alkalmazta őket Lengyelország, illetve a mai Csehország területén. Róla szól a Schindler bárkája című könyv és a Schindler listája című film, ahol a film végén azért van bűntudata és panaszkodik, hogy elpazarolta az időt, jobban kihasználhatta volna, hogy több életet mentsen meg.
Magam is szembesülök a kérdéssel s felteszem magamnak: tudtam-e megmenteni valakinek az életét valaha?
Nem tudom a választ, de tény, hogy elég sokat foglalatoskodok azzal, hogy az enyém mentegessem! 
A mai evangéliumi rész Jézusnak azt a tanítását közli, amit akkor mond el, amikor küldetéssel bízza meg őket, küldi nem csak evangéliumot hirdetni, hanem a mindennapi élet megélésébe. És küld és tanít minket is az igazi életre! 
A mi rohanó felgyorsult világunk arról szól sokszor, hogy valamilyen módon mentsük a bőrünket, építsünk, valósítsuk meg életünket, anélkül, hogy megkérdeznénk, mi az értelme létünknek, kiért és miért élek?
Jézus arra hív meg, hogy életünket ne magunknak tartogassuk, hanem legyen bátorságunk elveszíteni. Ez a kihívása az édesanyáknak is, az életért kockára teszi, odaadja az életét. Egy édesanya szül, ha csak nem tartja önmagában az életet. Valaki mesélte, hogy amikor felfedezte, hogy egy új élet fogant benne, megjelent egy fura félelem is: az önelvesztés félelme. 
A nagy kísértés valójában az, amikor igazán csak önmagunkért fáj a fejünk. Nagyon sokszor az ésszerűnek tűnik ez a kísértés: hisz szinte logikus, hogy kell gondoskodnom a saját életemről, előbb az én életutamra kell gondolnom, az én karrieremre, sőt az Istennel való kapcsolatomban is előbb az én lelki életemre, vagy akár az én imámra figyelek. Így aztán paradox módon, megfigyelhetjük, annyira az élettől megszállottá válok, hogy nem tudom megélni azt!!!
Jézus meg van győződve arról, hogy az életünk akkor válik teljessé, ha el merjük veszíteni valakiért, vagy ha képesek vagyunk valamit vagy akár valakit elveszíteni a teljesebb élet miatt. A veszteség győzelem. Aki apját vagy anyját jobban szereti, mint engem, nem méltó hozzám. Vannak kapcsolatok, amelyek megfullasztanak, és akadályoznak abban, hogy a jézusi értelembe vett élet teljességet megéljük. Lehet, hogy önmagukban jó kapcsolatok, de egy fajta belső bölcsőbe zárnak, ahonnan nincs kiút. /Ilyen kapcsolati helyzet a szülőkről való leválás érzelmi képtelensége: ami megnyilvánulhat a felnőttkorban gyermeki, torz megfelelési kényszer révén, aminek oka pl. az lehet, hogy sokat kritizálták a szülők./
Ma sokak elköteleződése egy hivatásban vagy házasságkötésben azért nehéz, mert félnek, hogy elveszítik életük, ha feladják a kitaposott biztonságot. Azzal áltatják magukat, hogy így boldogok lesznek, de valójában boldogtalanságra ítélik magukat, egy üres és értelmetlen életre. Pontosan ezért akarják mindennel feltölteni. Azonban minél inkább igyekeznek feltölteni, annál üresebbek lesznek. Az üresség csak ajándékozott lehet, de feltöltve soha!
Aki megtalálja életét, elveszíti azt, de aki értem elveszíti életét, megtalálja azt - mondja Jézus. Az élet elvesztésének fogalmát két példával magyarázza: befogadni valakit és inni adni valakinek.
Néha bensőnkben olyan házakhoz hasonlítunk, amelyek üresek: tágas terű házak, ahol nem lakik senki, elhagyatottak, szomorúak, ahol a zártságnak áporodottsága terjeng. Befogadni valakit, azt jelenti, hogy többé már "bent" nem vagyok egyedül. Néha azért maradunk egyedül, mert tudattalanul valahol érintetlenségünket, kényelmünket, de vele együtt ürességünket védjük.
Máskor belső házunkban olyan dolgok vannak, amiről azt gondoljuk, hogy nem meg felelőek, alkalmatlanok. Talán épp azért figyelmeztet Jézus, hogy az a pohár víz példájával: egyrészt nincs olyan kevés, hogy ne tudnánk adni, ugyanakkor figyeljünk oda a legkisebbekre, a szükséget szenvedőkre. Vannak emberek, akik mindig azokat a kapcsolatokat keresik, amiben valamit kapnak, de soha oda nem fordítják figyelmüket azokra, akik jelentéktelenek, akiknek adni kellene. Nem lehet egész életben mindig csak kapni. Feltölthetjük vizes palackunkat anélkül, hogy valakinek legalább egy kis pohár vizet adjunk, de egy idő után tapasztalni fogjuk, a víz amit felgyűjtöttünk, ihatatlan.
Aki nem veszi föl a keresztjét és nem követ engem, nem méltó hozzám. A keresztet felvenni nem veszteség, hanem az élet, ami a teljesség felé visz: a kereszt az evangélium, a kereszt a jó hír, a kereszt az a bizonyosság, hogy szeretve vagyok, hogy megbocsátva vagyok. Ezért egyedül a kereszt az, ami felszabadít, a kereszt teszi lehetővé, hogy az életről alkotott illúzióktól megszabaduljak és elkezdjek igazán valakiért élni... Mert valaki értem is élt és meghalt! .... Ezért, ha csak egynek is az életét megmentettük .....Na ez az Evangélium!
Te most éppen kiért veszíted el életed?
Vannak olyan kötődéseid, amelyek nem engedik, hogy teljes életet élj?

2017. június 24., szombat

Mitől értékes az életem?

Évközi 12. vasárnap - A
Mt 10, 26-33

Mit ér az életem? Van értelme? De kit is érdekel? Olyan kérdések, amelyeket a csalódások, a veszteségek és a meg nem értés idején teszünk fel magunknak. Az élet egy állandó harc, küzdelem és nem kerülhetjük el, hogy állást ne foglaljunk: mindig valahogy reagálunk rá. Így létünk arról szól, arról ad jelzést elkerülhetetlenül, hogy hol állunk. Még Jézus is, aki békét hozni jött a földre, feszültséget és konfliktus gerjesztett, megosztott, döntésre késztetett tanításával. Viszont ugyanúgy igaz az is, hogy életének legkritikusabb helyzetében lemondott a kardról. 
Jézus világosan szemlélteti az apostolok feladatait, amelyekben nincs idealizmus, nincs illúzió, hanem a konkrét realitás. Misszióra hívja őket, amely tele vannak ellentmondásokkal, küzdelmekkel, szenvedéssel és kihívásokkal! Olyan tanítást ad, amivel minket is küld az életbe: a mindennapok megélésében aktuális receptek lehetnek, hisz az életünk ugyanúgy tele van kontrasztokkal, szembennállásokkal, küzdelmekkel és kihívásokkal, amikor döntenünk kell, hogy hová akarunk állni. 
Jézus nem véletlenül sorol fel egy pár ellenállást, amivel szembesülniük kell: tudja, sokan menekülnek majd a kihívások elől, egyesek azt gondolják, hogy el lehet rejteni a szívben mindazt, amit gondolnak. Ők azok, akik inkább sötétbe menekülnek, abban az ábrándban ringatva magukat, hogy nem látják. Ami bent van, az egy idő után ki kerül, az ember belső világa előbb utóbb nyilvánvaló lesz, s megmutatja állásfoglalását, azt aki vagy ami.
Ezeknek hirdeti Jézus a fényt, mert nincs semmi rejtett dolog, amelyre fény ne derülne, sem titok, ami ki ne tudódnék. Jézus apostola úgy kell éljen, hogy ne féljen a fénytől. 
Loyolai Szent Ignác Lelkigyakorlatos könyvében, a szellemek megkülönböztetésének tárgyalásakor ezt jézusi tanítást így fordítja le: 
Az ellenség úgy viselkedik, mint egy álnok szerető. Titokban akar maradni s fél a lelepleződéstől. Az álnok ember ugyanis, midőn hitegetéseivel valamely jó apának a leányát vagy jó férjnek a feleségét elcsábítani próbálja, azt akarja, hogy szavai és rábeszélései titokban maradjanak. Azért nagyon nincs kedvére, amikor a leány apjának vagy a feleség a férjének feltárja az ő álnok szavait és gonosz szándékát, mert könnyen átlátja, hogy nem hajthatja végre megkezdett művét. Ugyanígy az emberi természet ellensége, amikor belopja cseleit és rábeszéléseit az igaz lélekbe, azt akarja és azt kívánja, hogy azokat titkon fogadja be és titokban tartsa. Nagyon nincs tetszésére tehát, amikor a lélek feltárja azokat jó gyóntatójának vagy más lelki embernek, aki ismeri a kísértő csalárdságait és gonoszságait. Megérti ugyanis, hogy megkezdett gonoszságát nem viheti véghez, mert nyilvánvaló csalárdsága lelepleződött. (Lelkigyakorlatos könyv 326)
A tanítvány, aki az életben naponta él meg konfliktusokat nem maradhat sebezhetetlen és összesározatlan, ahogy a tövises bokrokon nem lehet áthatolni karcolás nélkül. Mégis marad egy belső meghitt tér, ami érintetlen marad. Lehet, hogy a test a küzdelem, a harc nyomait magán hordja, de van az emberben egy belső intim, Istennek is fenntartott mag, ami sérthetetlen. Jézus  ezért mintegy szembeállítja a test külsőségét a lélek bensőségével. 
Szent Ignác szerint így juthatunk el igazából az alázatig: nem erőlködéssel, mert az akarat erőlködése növeli bennünk a hiúságot; az alázathoz azáltal jutunk el, hogy elfogadjuk a megaláztatásokat; elfogadni, hogy épp akkor nem kapunk hálát és elismerést, amikor minden jogunk meglehetne hozzá. Ugyancsak Loyolai Szent Ignác írja: Inkább akarom és választom a szegénységet a szegény Krisztussal, mint a gazdagságot, a gyalázatot a gyalázatokkal tetézett Krisztussal, mint a megtiszteltetést, és inkább kívánom, hogy együgyűnek és bolondnak tartsanak Krisztusért, akit előbb tartottak ilyennek, mint bölcsnek és okosnak ebben a világban. (Lelkigyakorlatos könyv 167)
Érdekes megfontolni a bibliai részlet képeit, hogy Isten szerető gondoskodása ellenére a veréb a földre hull és a tanítványt megölik. Ezekben a helyzetekben kérdezed meg, hogy mit ér az élet és a Istent egyáltalán érdekli-e a te életed? Azonban talán nem a vereség, nem a csőd, nem a kudarc dönti el az élet értékét, hanem az, hogy elfogadva a tehetetlenséget mennyire tudtam hűséges maradni Krisztushoz és önmagamhoz. Ott a tehetetlenségben, a vereségben tesz Jézus egy új ajánlatot: megtagadhatom vagy megvallhatom őt, kitarthatok vagy elmenekülök. Mária ott maradt a kereszt alatt, ott áll és vár, még akkor is amikor tehetetlenséget él meg. 
Nagyon sokszor az élet csak ezt kéri: megmaradni a tehetetlenségben, mert lehet, hogy éppen ez az a pillanat, amikor nem csak fejjel, hanem szívvel is megvallhatom, hogy a legkisebb veréb is Isten kezében van, még ha a földre is hull. Megmaradni a tehetetlenségben, a szenvedésben s nem elmenekülni, azt hiszem, a legnagyobb hitvallás!
Ha ma a szíved feltárnák, lenne valami félni valód?
Hogyan reagálsz, amikor épp a jót akarod tenni s úgy érzed, nem értenek meg?

2017. június 10., szombat

Kapcsolatok

Szentháromság vasárnapja - A
Jn 3,16-18

Az ókori görögök gyakran rejtett módon mitológiákban, versekben fejezik ki érzelmeiket, osztják meg a valóság komplex igazságait.
Ilyen Pállász Athéné története is.
Athéné Zeusz és Métisz gyermeke. Métisz volt a bölcsesség istennője, a főisten első felesége. Egy jóslat szerint a születendő gyermek hatalmasabb és okosabb lesz mint maga Zeusz. Ezt a kritikát a főisten nem szívesen viselte volna, így dühében élve lenyelte a terhes Métiszt. Métisz férje gyomrában mellvértet és sisakot készített leányának. A főisten igen rosszul bírta felesége munkáját, és amikor a sisakot kezdte el kalapálni, Zeusz feje majdnem széthasadt a fájdalomtól. Ekkor a bölcs Héphaisztosz sietett segítségére, és kalapácsával ütést mérve Zeusz fejére onnan kipattant Athéné. Zeusz fájdalmai elmúltak, és ahogy ott állt leánya talpig felfegyverezve, fénylő díszben, Zeusz azonnal megszerette. Még Héliosz is megállt a Nap szekerével, hogy megcsodálja az új istennőt. Athéné lett ezután Zeusz legkedvesebb gyermeke, olyannyira, hogy Zeusz gyakran odaadta neki pajzsát, az aigiszt. 
( vö. Wikipédia)
Athéné tulajdonképpen, azt is mondhatnánk, Zeusz fejének produktuma, átvitt értelemben az ő meggyőződésének, okoskodásának is a szüleménye. Gyakran a szülők saját várakozásaikat, elvárásaikat vetítik ki gyermekeikre, azt akarják, hogy olyanokká váljanak, amilyennek ők kigondolják.
Így nagyon sokszor az emberi szeretet nem más, mint az "én", az "ego" narcizmusa. Ahogy Pállás Áthéné a Zeus "fejének" a produktuma, úgy mi is nagyon sokszor a másikban a mi mentális terveink megvalósulását keressük.
Azt is láthattuk, hogy Pállás Athéné félelemből született. Zeusz félelmében lenyeli Métiszt. Jelképesen a félelem felemészti a bölcsességet. Gyakran a kapcsolatainkban, hogy nehogy elveszítsük önmagunkat, inkább megemésztjük a másikat.  Nehezen viseljük el a versenyt és nem toleráljuk a szeretet következményeit.
Azt is láthattuk, hogy Pállás Athéné születése nem akart, hanem csak egy szükség következménye, hogy ne fájjon Zeusz feje, Hephaisztosz kalapácsütésének köszönhetően pattan ki fejéből.
Ez az emberi szeretet EGY valakinek a saját maga keresése, vagy talán mégis KETTŐNEK a kapcsolata, ahol azonban az egyik felemészti vagy megfojtja a másikat. Többé kevésbé ilyen az emberi szeretet.

Az evangéliumi rész teljesen más szeretetről mesél, egy hármas szeretetről, egy isteni szeretetről, ami lehetne a mi szeretetmódunk is, amikor megtanulunk igazán szeretni.
Az Atya és a Fiú két külön személy, így tanítja a mi hitünk. Itt egyáltalán nem folynak egybe a személyek. A Fiú az Atyától származik, született, de nem teremtmény, vagyis akart és szeretett személy, nem véletlenszerű történés eredménye. Az idő kezdete előtt született és akart az Atyától. Az Atya és a Fiú között a kapcsolat meg nem szakad soha, mégis a Fiú a küldött, aki kilép az Atya házából, megéli különállóan a magány és a csend tapasztalatát, önmagát adja mások számára. Gyakran kapcsolatainkban ezt nem tudjuk megélni: a magány és csend tapasztalatát. Ezért nem tudnak növekedni, éretté válni viszonyaink!
Az igazi szeretet soha sem lehet zárt, mert egy olyan szeretet lenne, amely képtelen lenne nemzeni, alkotni. A Teremtés könyve beszél Ábrahámról és Sáráról, akik be vannak zárkózva a maguk sátrába, elszigetelve a maguk illúziójába. Őket látogatja meg három (!?) férfi Mámré völgyében (Ter 18), akik kihívják magányosságuk sátrából, egybeolvadt szeretetük sátrából, és mondják el, hogy nemzeni fognak. Pont ezért az Isten, aki a szeretet, nem lehet sem EGY  sem KETTŐ, hanem egy Isten három személyben, egy Isten, aki igaz szeretet, szeretet, amely szül, létrehoz, teremt. A Szentlélek az Atya és a Fiú közötti szeretet, szeretet, aki önmagát adja, aki kilép a kapcsolatból és jelenvaló lesz, szeretet amely termékeny, amely nem zár be, hanem folyamatosan kinyílik a másiknak. A Lélek az Atya és a Fiú közötti kapcsolat, aki befogad, vendégül lát és nem merül ki, nem fogy el. A szeretet vagy hármas vagy nincs. Ha a mi szeretetünk nem nemz, nem hoz létre, hanem csak fejfájást produkál, mint Zeusznál, valószínű nem szeretet.  
Ha az egyik felfalja, megfojtja a másikat, úgyhogy az teljesen eltűnik, akkor az nem szeretet. Ugyancsak a Teremtés könyvében figyelhetjük meg, Ábrahám, annyira a fiára fókuszál, hogy teljesen megfeledkezik arról, akitől ajándékba kapta. Ábrahám arra van meghívva, hogy rendet teremtsen a fejében és szívében, tartson távolságot a fiától, hogy ne olvadjon egybe vele, hanem termékennyé váljon. Ezért teszi próbára Isten. Hányszor fordul elő velünk, hogy gyermekünk vagy a másik a mi énünk meghosszabbodásává válik, bennük látjuk realizálva önmagunkat...
A hármasság a szeretet igazi neve: szeretet, amely nem önmaga felé fordul (önmagába vonul),  de nem is a másik elpusztítása, hanem a szeretet, amely nemz, létrehoz, teremt. Mi is gyakran a szeretetben nem tudunk kettőnél tovább számolni....
Ki a kapcsolataid főszereplője?
A te kapcsolataid életet adnak, vagy megfojtanak?


2017. május 13., szombat

Út, igazság, élet


Húsvét 5. vasárnap A
Jn 14, 1-12



Amikor valaki elhagy, elválik, elszakad tőlünk, legyen az bármi okból, úgy érezhetjük, mintha valamilyen tartó kötelet elvágtak volna és mi csak zuhanunk-zuhanunk a mélybe. Bensőnkben ilyenkor valami nagyon segítségért kiált: jöjjön már valaki és kötözze újra biztonságunk kötelét. 
Amikor valakitől elválunk, erőteljesen megéljük a hiányt. Bensőnkben olyan mély űrt hordozunk, amit senki és semmi be nem tud tölteni. Hiába próbáljuk megtölteni pótcselekvéssel, kapcsolatokkal, szenvedélyekkel vagy bármivel, az üresség megmarad.
Az elszakadás idején derül ki, kik is vagyunk. Akkor derül ki, hogyan éltük meg a kötődést. Ott derül ki, hogy mennyire szerettünk. Itt jönnek felszínre azok a félelmek, amelyeket addig rejtegettünk. 
A búcsúzó szavak lényegesek, mert nincs több idő, talán soha nem lesz alkalom elmondani mindazt, ami a szívünkben van. Az evangéliumi rész Jézusnak az apostoloktól búcsúzó pillanatait írja le. Nemrég ért véget az vacsora, az utolsó. Itt az ideje, hogy elmondja azokat a dolgokat, amik számítanak. De ugyanakkor itt az ideje annak is, hogy a mély félelmek ellenőrzés nélkül megmutatkozzanak. Mindenekelőtt az egyedülléttől való félelmek. 
Szükség van arra, hogy a félelmek eloszoljanak. Az ókorban szokás volt, hogy tárgyakat kettétörtek: mindegyik fél megtartotta a felét mindaddig, amíg újra nem találkoztak. Amikor találkoztak összeillesztették a darabokat. Innen a görög szimbólum szó jelentése is: melléállítás, összevetés, összeillesztés, ráismerési jel. Ismerve az emberi természetet korlátait, Jézus nem egy darab tárgyat hagy, hogy őrizzük, hanem önmagát hagyja teljesen. A kenyeret és a bort hagyja, hogy az ő valós jelenlétét felismerjük és megéljük. Az utolsó vacsorán teszi ezt, amikor az apostolok attól félnek, hogy elveszíti őt, hogy mindvégig, mindig megtaláljuk őt. 
Jézus szavai biztatóak: "Magammal viszlek", "ott legyetek ti is, ahol én vagyok". Annak a szavai, aki látja azok arcát, akik maradnak. 

Nincs megnyugtatóbb kép, mint a ház képe. Jézus ott vár minket: Atyám házában sok hely van. A ház az intimitás, a meghittség és a kapcsolatok helye. Jézus igazából egy  olyan házról beszél, ahol hely, tér van. Olyan házról, ahol meghallgatnak. Jól tudjuk, hogy a ház a pszichológiában önmagunknak, énünknek az ábrázolása ( Rajz pszichológiában mondják, rajzolj egy házat s megmondom, ki vagy!). Már gyermekkorunkban a legelső dolog, amit rajzolunk, az egy ház. A gyerek a ház ábrázolásán mutatja meg, hogy kicsoda ő. 
Az Atya házában, mondja Jézus, mindig hely van. Vagyis az Atya életében (és a Jézuséban, amely ugyanaz), mindig van hely.  Az ő élete befogadó, ugyanakkor egy másokért élt élet és ebben az életben mindig van hely, tér barátai számára. 

Amikor elhagyatottak vagyunk, akkor az elveszettség érzése is felismerhető bennünk. Amikor valaki hiányzik nehezen éljük meg a valahová, valakihez való tartozást. Mert a másik egy vonatkozási pont. Elveszettség, elkallódás. Jézus látja az apostolok életében is ezt a jelenséget. Tamás apostol egy kiutat is keres. Mikor elveszettek vagyunk, szinte várjuk, hogy valaki segítségünkre siessen: Uram, mi nem tudjuk, hogy hová mégy, hogyan ismerhetnénk hát az utat. Egyedül keresi az utat, mintegy azt mondja, hogy egyedül is meg tudja tenni, amit kell. Ezért Jézus azt mondja, várjon és ismerje el:  "Senki sem juthat el az Atyához, csak általam!" Jézus az út. Ott kell lenni az úton és hagyni magunkat találkozni a Pásztorral, aki keresi, megkeresi a saját nyáját és gondoskodik róla. 
Amikor elhagyottak vagyunk, az a benyomásunk, hogy árvák vagyunk. Fülöp akarja látni az Atyát, szüksége van, hogy meglássa gyökereit, történetét. Keresni az atyát ezt is jelenti, keresni azt, hogy ki vagyok, identitásomat, azt, hogy honnan jövök, ki vagyok. Az atya lesz az, aki örökséget, igazi gyökeret ad és aki lehetővé teszi, hogy jövőnket építsük, mert az elhagyatottság érzése sokszor abban is meggátol, hogy lássuk a jövőt. Talán ezért mondja Jézus: Aki hisz bennem ugyanazokat a dolgokat fogja végbevinni, amelyeket én cselekszem, sőt még nagyobbakat is tehet azoknál, mert én az Atyához megyek. Olyan szavak, amelyeket sok gyermeke szeretne hallani apjától. 
Mint az apostolok, minket is átjárnak ezek a félelmek. Az élet folyamatosan arra hív meg, hogy elszakadjunk, elbúcsúzzunk, hogy lapozzunk. Minden egyes ilyen fázisban, lépésben jó tudni, hogy nem vagyunk egyedül, akkor is, ha a kísértés sokszor azt akarja elhitetni, hogy egyedül, árvák és elveszettek vagyunk! 

2017. április 30., vasárnap

Csalódások


Húsvét 3. vasárnap
Az emmauszi tanítványok
Lk 24, 13-35
Amikor csalódottak vagyunk a legelső dolog, ami eszünkbe jut, hogyan meneküljünk. Ott akarunk hagyni mindent, kapcsolatot, helyzetet, feladatot, ami a csalódáshoz kötődik. A csalódás nagyon sokszor haraggal jár. A harag pedig vakít. Ezért, amikor menekülünk a csalódás miatt, azt se tudjuk merre megyünk, csak menni menni, el attól a helytől ahol összetörtek illúzióink. 
Az evangéliumi részben is valami hasonló történik. Két csalódott és fáradt tanítvány, eldöntik, hogy visszatérnek egykori életükhöz. Otthagyják azt a helyet, ahol megtapasztalták a szeretetet, szinte ki akarják törülni mindazt, ami történt. 
Amikor csalódottak vagyunk és haragosak, akkor magunkban vagyunk, saját gondolataink várában viaskodunk, keressük a bűnöst, keressük a miértekre a választ. A tanítványok vitatkoznak, együtt gyötrődnek, anélkül, hogy valamilyen megoldást találnának. 
Csalódottak és haragosak, nem találnak kiutat, így természetes, ha szomorúak. Ez a szomorúság pedig vakká teszi: amikor a szív a múltba ragad, akkor képtelen látni. 
Hasonlítunk a tanítványokhoz. Mi is megszökünk, amikor nehéz dolgokkal találkozunk. El akarjuk kerülni a szenvedést. Menekülünk, mint a két tanítvány, anélkül, hogy tudnánk, hova. A lényeg, hogy eltávolodni. 
Vannak szentírás magyarázók, akik szerint abban az időben már nem létezett Emmausz s így a tanítványok valami ismeretlen hely felé menekülnek, ami nem is létezik.
Az is igaz, hogy az ószövetségben az 1Mak, 4,3-ban van egy Emmausz nevű falu. Itt Isten úgy mutatkozik mint Izrael felszabadítója Makkabeus Judás harcában a pogányok ellen.  Lehet, hogy Lukács arra utal, hogy a két tanítvány egy olyan Istent keres a szenvedő Krisztus helyett, aki tele van sikerekkel és győzelmekkel, egy dicsőséges, győztes Isten. Ezt az Istent pedig Emmauszban tapasztalták meg s ezt az Istent akarják látni!
Mi is az Istennel vagy az emberekkel való szeretetkapcsolatunkban csak a dicsőséges, lelkes, kellemes pillanatokat választjuk ki, akarjuk látni, nem akarunk tudomást venni a nehéz percekről. Jézus a tanítványokat emlékezteti, hogy a Messiásnak ezeket kellett elszenvednie, vagyis visszavezeti azokhoz a pillanatokhoz, amelyeket nem akarnak látni, a szenvedéshez.
Hogy a  csalódásukat le tudják győzni, Jézus abban segíti, hogy újraértelmezzék a szeretettörténetet, amit megéltek. Mint egy családi albumot, megnyitja előttük a megélteket: a szentírásból rámutat Isten jelenlétének bizonyítékaira. Segíti őket, hogy lássák, miként kísérte őket Isten. (megnyitja szemüket). Amikor újra látják a történetet, arra kérik Jézust, hogy maradjon velük, mert esteledik, lemenőben van a nap, vagyis esteledik az életben, kevesebb a remény, félünk az éjszakától. Isten akkor is velünk van, amikor esteledik az életünkben, amikor félünk. 
Amikor meg tudjuk látni a szeretetnek a jeleit az életünkben, akkor a szív feloldódik. A csalódás menekvésre késztet, a szeretet felébreszti a vágyat a visszatérésre. A két emmauszi tanítvány megfordítja útját, megváltoztatják szívük irányát, visszatérnek Jeruzsálembe. Jeruzsálem a közösség helye, ahonnan eltávolodtak, az a hely ahol csalódtak. 
A szentíró csak az egyik tanítvány nevét említi, Kleofásét. Van, aki azt mondja, hogy talán épp Lukács saját maga volt, aki az evangéliumot írta, csak a szégyen miatt nem meri elmondani. Nem tudjuk. De tény, hogy bárki azonosulhat a másik tanítvánnyal. Így egy kicsit a saját lelki életünket is megláthatjuk benne: követjük az Urat, aztán csalódunk benne és megharagszunk rá, eltávolodunk tőle, de az Úr követ és visszahív.
Kíváncsiak lehetünk, vajon mi történt miután visszatértek a tanítványok Jeruzsálembe, a közösség helyszínére. Lehet, hogy nem maradtak örökké ott, lehet hogy újra csalódtak, lehet megint elhagyták Jeruzsálemet és Jézus újra utánuk ment. Ez a mi lelki életünk dinamikája: bérletünk van Jeruzsálem-Emmausz útvonalra. Életünk a menekülés és szeretet között mozog!
Hogyan cselekszem, amikor csalódott vagyok?
Mi segít, amikor saját gondolataimban gyötrődök?

2017. április 22., szombat

Kapunyitogatás

Húsvét 2. vasárnap A
Jn 20, 19-31

Amikor azt tapasztaljuk, hogy valaki becsapott, akkor nehezen tudunk újra bízni. Ha észrevesszük, hogy  valaki átvert, mindig ott marad a félelem, hogy bármikor megteheti újra. Ilyenkor elkerülhetetlenül bezárkózunk haragunkba és többé nem nyílunk ki.
János evangéliumában is a tanítványok csalódottak: más kimenetelét képzelték el a jézusi történéseknek. A dolgok nem úgy mentek, ahogy ők várták. Úgy érzik, hogy el lettek árulva. Félnek, hogy kompromittálják magukat, félnek kockáztatni. A sír üres, de ők belül zártak lettek. 
Néha az élet fonákul alakul. Az utolsó vacsora terme a sírnak negatívumává vált. A sírbolt a halálnak a helye, mégis nyitott és üres; az utolsó vacsora terme az a hely ahol Jézus a saját testét és vérét adta, az élet színtere, mégis zárt és tele van félelemmel. Egy élő hely a halálnak és a félelemnek a helyévé vált; a halál helye pedig az élet és a feltámadás helyszínévé vált. Az életünk az, aminek lennie kell vagy pedig annak a fonákja?
Néha a szívünk, bár a élet helye kéne legyen, ahol talán megtapasztaltuk az emberek jóságát, az Istent is, a szeretetet is, mégis egy sötét hely, zárt kapukkal. Az utolsó vacsora terme nagyon hasonlít bizalmatlan szívünkhöz, amely fél újra szeretni, amely tele van bizalmatlansággal és gyanúval. 
Azonban annak ellenére, hogy ez a szív zárva van, Jézus nem nyugszik, átlépi a mi félelmeinket. Olyannak mutatja magát, amilyen: sebzett. Nem rejti el sebeit. A sebek a történetét mesélik el. Nem távolítja el sebeit, sőt arra hív meg, hogy merjünk megnyílni annak ellenére, hogy az élettől mi magunk is sebeket kapunk. 
Néha szégyelljük sebeinket, nem akarjuk megmutatni. Máskor, mint Tamás apostol, szeretjük sebeinket újjal érinteni: vagyis egy kicsit vájkálni benne. Nehezen lépünk tovább, mintha élvezetet találnánk abban, hogy a fájdalmainkat újra és újra átéljük. Amikor zártak maradunk, akkor annak eredménye nem más lesz, mint az, hogy újra és újra öntudatlanul is, de visszatérünk sebeinkhez és ott is maradunk. A zártságban nincs is más látnivaló, csak a sebeink. Ha nem nyitjuk ki az Utolsó Vacsora termét, Jézus békéje hatástalan, eredménytelen marad, mert nem változik kiengesztelődéssé, megbocsátássá. 
Megbocsátani azt jelenti, hagyni elengedni dolgokat. Mindaddig, amíg az apostoloknak nem lesz bátorságuk kinyitni a kaput, képtelenek lesznek megbocsájtani.  Ahol zártság van, ott nem lehet megbocsátás, csak harag. 
Lehet, hogy mint Tamás apostolnak, nekünk is vannak fellángolásaink és kimerészkedünk zárt falaink közül, azért hogy még csalódottabban szaladjunk vissza biztonságunk és önsajnálatunk Utolsó Vacsora Termébe. Tamást Didimusznak is hívják, ami annyit jelent, hogy Iker, de azt is, hogy dupla illetve kettős. Tamásnak Ikrei mi vagyunk, mert azt a kettősséget mi magunk is megéljük, amikor vágyunk hinni, de ezen vágyunkat megfolytja a hitetlenség. A hitetlenség és kétely egy folytonos harcban levő valóságok bennünk. Tamás kettős, mert egy kicsit a közösségen kívül is van, aztán egy kicsit visszatér, egy kicsit hisz is, de egy kicsit kételkedik is, mint mi, akik folytonosan a bizalmatlanság harcát éljük meg. 
Valahol bizonyos értelemben azonban Tamás apostol fel is menthető: ugyanis, nem lehet azt kérni tőle, hogy higgyen azoknak az apostoloknak, akik elmesélik Jézus történetét, de továbbra is zártak maradnak: nyolc nap múlva ugyanis, amikor Jézus visszatér, a terem zárva van.
Ez a tény pedig egy nagyon mély üzenet lehet felénk keresztények felé, akik úgymond vallásosnak tartjuk magunkat: ha valóban zárt szívünkön át meglátogatott bennünket a Feltámadott, akkor miért nincs bátorságunk megnyílni? Miért nem merünk tanúságot tenni? Óvatosak kell legyünk abban, hogy azt mondjuk, hogy találkoztunk Jézussal, ha ez a találkozás mégsem hatja át az életünk. Sok kereső ember kételyéért felelősek vagyunk, akik bennünk a Feltámadottnak a nyomait keresik. 
Tudatában kell lennünk a bennünk levő kételyeknek, hitetlenségünknek. Rokonok vagyunk Tamással, akik egy kicsit lelki életünket egyrészt bent, mélyebben, másrészt egy kicsit kint; egy kicsit hívőként, máskor kételkedőként éljük meg. A jó hír az, hogy Jézus akkor is, amikor a szívünk ajtajai zárva vannak, eljön és ugyanúgy meglátogat!
A te szíved kapui milyen állapotban vannak?

2017. április 8., szombat

Mit mond rólam a Történet?

Virágvasárnap
Mt 26,14 - 27,66

Egy történet annyira hatékony, amennyire sikerül beleélni magunkat és azonosulni a szereplőkkel, történésekkel.  Valakinek a története, akkor tud megérinteni, ha az egy kicsit rólunk is szól, ha felismerjük benne egy kicsit magunkat is. 
Egy 2007-ben készült amerikai film címe Saját szavak. A film egy tapasztalatlan tanárnőről szól, aki Los Angeles egyik elgettósodott negyedének iskolájába próbálja integrálni, nevelni a gyerekeket. Az egyik órán Anna Frank naplóját dolgozzák fel. Érdekes módon a gyerekek csak abban a pillanatban lesznek nyitottak a téma iránt, amikor meg tudják, hogy a Anna Frank egy koncentrációs táborban halt meg. Ahogy valami megszólítja az életüket, akkor azonosulnak a szereplővel, beleélik magukat és együtt rezdülnek a könyv írójával. 
Jézus szenvedéstörténete, az evangéliumok magja, arra hív meg bennünket, hogy ugyanezt tegyük: hol vagyok én ebben a történetben? A történet mit mond rólam?
Ezért úgy gondoltam, érdemes e dráma néhány szereplőjét megnézni és meghallgatni, hogy karakterük, személyiségük mit üzenhet nekünk.
A szenvedéstörténet azzal kezdődik, hogy egy asszony alabástrom edényben olajat visz és megkeni drága olajjal Jézus lábát. Az apostolok méltatlankodnak, hogy pazarol a nő. A történet után pedig Júdás pénzért elárulja Jézust. Júdás az asszony ellentéte: az asszony pazarolja a szeretetét, Júdás pedig kereskedik a szeretettel. Júdás pragmatikus: az eredményre figyel. Ő úgy látja, hogy Jézus csak szót csépel. Egyre több a probléma, meg kéne szabadítani a sok gondtól az emberiséget, de Jézus nem ezt teszi. Nem látszik az üdvösség útja. Ahelyett, hogy szervezne egy erős katonaságot és kihajtaná az ellenséget, megtisztítaná a tereket a gonosztól, Jézus egy vesztes valakinek, egy gyenge vezetőnek mutatkozik. Nem egy győzedelmes mester, amit ő várt. Minden egyes alkalommal, amikor nem értjük meg Isten cselekvését életünkben, elkezdünk saját megoldásokat keresni, amelyek nekünk tetszenek és saját meggyőződésünk szerint alakítjuk életünk, Isten nélkül, egy kicsit mindannyian Júdások vagyunk.
Aztán ott van Péter apostol, aki azt gondolja, hogy mindent meg tud oldani saját erőből. Egy idealista, emotív személyiség, aki könnyen indulatba jön. Rögtön bedobja magát anélkül, hogy reálisan megnézné, hogy képes-e rá vagy sem. Elkezd a vízen járni, mert azt gondolja, hogy meg tudja csinálni. Nem ismer határokat. De érdekes módon amikor a szenvedés megjelenik, akkor elalszik, nem tud ébren maradni Jézussal. Jó szándéka ellenére, Péter azok között van akik elhagyják Jézust és elmenekülnek. Péter saját magának is hazudik, mert nem látja a gyengeségeit. Csak, amikor lesz bátorsága átadni magát a sírásnak, találkozik a maga gyengeségével először. A könnyek megtisztítják a látását és lehetővé teszik, hogy lássa azt, aki önmaga: egy törékeny ember, mint a többi. 
A főpap az az ember, aki elvárja, hogy meggyőződésében megerősítsék, aki nem tűr el más véleményt, nem tudja elviselni, hogy elveit megkérdőjelezzék. Látszólag igaz ember, aki hajlíthatatlanul kitart, ha kell a hamis mellett is, csakhogy neki legyen igaza. Hitelt ad a hamis tanuknak is. Nem fogadja el a bizonytalant, inkább legyen hamis a dolog vagy a valóság, de biztos. Megszaggatja ruháit, pedig ő az, aki nem birtokolja az igazat. Sőt krízisben van, mert Jézus elbizonytalanítja, mert a megszokottat megkérdőjelezi. Akik semmit nem mernek megkérdőjelezni, mert azt mondják, ezt mindig így vagy úgy csináltunk, azok nem ismerik Jézus iskoláját, nem is léphetnek be az ő osztályába. Milyen jó lenne, ha merném kétségbe vonni egy-egy szokásomat, merném megkérdőjelezni életem! Milyen jó lenne, ha egy kicsit eddigi húsvéti készülődéseim merném megváltoztatni, valamit másként csinálni! Néha a vallás egy kultúrjelenség csupán, a személyes értem szenvedő, feltámad élő Jézushoz nem sok köze van!
Pilátus a mai kor önimádó embere. Azzal van elfoglalva, hogy vajon hogyan látják, az kínozza, hogy vajon, milyen képet alkotnak mások róla. Valószínű sokat igazgatná facebookos képeit! Senkiben nem akar csalódást kelteni, mert fél, hogy többé nem szeretik, mindenben eleget akar tenni a népnek, kedvükért Barabást is elbocsájtja, Jézus pedig keresztre feszíti. Ő az az ember, aki mindenkivel jól akar lenni, mindenki megértését keresi ezért épp az ellenkezőjét éri el. Soha nem foglal állást és menekül a felelősség elől. Érzi mindenkinek az elvárását és fél dönteni, bizonytalan, mert minden apró vélemény képes földre teríteni. Pilátus az az ember, aki fél a tévedéstől és attól, hogy nem jól végződnek a dolgok!
Cirénei Simon arra van kényszerítve, hogy vigye a keresztet, azt a keresztet, amit nem ő választott, amit nem érdemelt meg, mégis véletlenszerűen az élet a vállára tette. Simon az aki igazából a szenvedést látja az életben. Sokszor a keresztek súlya alatt csak panaszkodni és sírni tudunk. Simon talán a kereszthordozás után értheti meg: az erőfeszítése révén ő is lehetővé tette, hogy Jézus a világot megváltsa. Az az aprócska szenvedés egy nagyobb Mű részévé válhat: az ember üdvösségéhez járul hozzá. Minden igazságtalanul szenvedő, elvesztett, elfáradt ember Simon.
Arimateai József azt a bátor embert képviseli, aki nem fél kompromittálni magát. Odaáll Pilátus elé és kikéri Jézus testét. Felvállalja, hogy Ő is várja Isten országát, előjön a rejtekből mint Jézus tanítványa. Javait az Úr rendelkezésére bocsájtja. Konkrét gesztusokban mutatkozik meg a szeretete. Mégis van, ami hiányzik belőle. Bár nagy mesternek tartja Jézust, még sem hiszi, hogy van tovább: "a sírbolt bejáratához egy követ hengerített". Nem hisz abban, hogy van jövő. Számára a történet itt a sírnál befejeződik. Néha mi is így vagyunk, egy halott hitről aggályosan gondoskodunk, de nem hisszük, hogy Jézus ott él élettörténetünkben. Betartjuk talán húsvéti szokásainkat, elmegyünk templomba is, de a mindennapi életben mintha nem is lenne Isten.
Az asszonyok csendes jelenléte is jelentőséggel bír az egész szenvedéstörténetben. Engem mindenképp mélyen megérint! Ők nem szaladnak el: megfigyelik a történéseket és várakoznak, jelen vannak. Talán még nem vesztették el a reményt. Talán keresik az értelmét annak, ami történt. Valami hihetetlen mélység és türelem van ezekben az asszonyokban. Magával ragad és irigylésre méltó. Szemlélődő életforma? Várni és jelen lenni csupán, megengedve mindent, ami van! Várakozásuknak meg is lesz a beteljesülése. Éppen ők lesznek az elsők, akik a feltámadás hírében részesülnek. Lehet azért, mert nem szűntek meg hinni és várakozni. Milyen jó lenne, ha ezt a jelenlétet megélő, várakozó, szemlélődő életformát el tudnánk tanulni!
Melyik szereplőben ismerem fel magam?
Melyik szereplő áll távol tőlem?

2017. április 7., péntek

Sírjaink

Nagyböjt 5. vasárnap
Jn 11, 1-45
Igyekezetünkben, hogy fátylat borítsunk a múltra, hogy többé a fájdalmas dolgokkal ne foglalkozzunk, ne szembesüljünk egykori tévedéseinkkel, azon kaphatjuk magunkat, hogy egy romhalmaz temetett alá bennünket. Önmagunk sírásói lehetünk. Csak azt vesszük észre, valami nem működik, nem vagyunk boldogok, életünk megáporodott. Sírrá vált létterünk. Vannak viszont olyan sírok is, amelyet mások ásnak körülöttünk, amikor a maguk közömbösségével megölik reménységünket. Aztán önszántunkból keresünk sírokat, melyekbe mi magunk dobjuk bele magunkat, mert félünk szembesülni az élettel. Elalszunk, hogy ne lássunk. Fokozatosan az élet kialszik, és egy sírrá változik életünk.
Nagyböjt 5. vasárnap Lázár feltámasztásának történetét olvastuk. Az igazi szereplő az evangéliumi részben úgy tűnik, hogy nem Lázár, még kevésbé a feltámadás. Minden a sír körül mozog. Azon sír körül, ami arra az igazságra emlékeztet, hogy Isten hiánya az élet hiánya. Amikor Jézus távol van, akkor az élet kialszik:  Uram, ha itt lettél volna, mondja Márta, nem halt volna meg a testvérem. Az ember igazi betegsége, amikor fél élni, az a félelem, ami képes elaltatni olyannyira, hogy egy idő után véglegesen lehunyja szemét a realitások előtt. Mély kapcsolat van Lázár halála és a nagyböjt 4. vasárnap olvasott vakon született története között. Az életfélelem látásvesztéshez vezet.

Nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mintha valaki életét adja barátaiért (Jn 15,13). Ezeket a szavakat e történetben Jézus konkrétan megéli. Hogy felébressze barátait az életét kockáztatja, megölhetik. Nem csak azért, mert a vezető zsidóságot megbotránkoztatja tanításával vagy, hogy Lázárt feltámasztja, hanem mert olyan helyre tér vissza, ahol valamikor meg akarták ölni. Jézus a félelem tárgyát nem elkerüli, mint ahogy mi teszünk, bezárkózva, magunk sírjaiba, hanem szembenéz azzal. 
Ha a sír a mi halálunk helyének a képei, a többi ami a sír körül forog, a mi életünkről beszél és arról az alapvető félelemről, amit megélünk. Jézus minket Betániában, a szenvedés házában ér utol. A világ Betánia, a szenvedés azon háza, ahová Isten belépett, hogy megszabadítson a haláltól. A szenvedés ezen házában van, hogy felébresszen. Ez az ígéret Lázár nevében is benne van, ami azt jelenti Isten segít. Ezt a szót testünkben hordozzuk: mi vagyunk azok a beteg és barátok, akiket Isten megsegít. 
De amikor be vagyunk zárkózva a mi fojtogató sírjainkba, nehezen tudunk hinni egy olyan Istenben, aki meg akar menteni minket, mert szeret. Sok dolgot tudunk Istenről, de rábízni magunkat más dolog. Mint Márta, aki el tudja mondani, hogy mennyi mindent tud Istenről. A bennünk levő mindentudó  egy kicsit teológus is! De hinni Istenben teljesen mást jelent. Amikor Jézus azt kéri, hogy hengerítsék el a követ, kiderül Márta egész hitetlensége: Uram már szaga van. Mártának végig kell járnia azt az utat, ami az Istenről való tudástól az Istenben való hitig vezet. Pontoson azoknak neghéz hinni Istenben, akik jó tanácsokat tudnak adni, hogyan élni. ezek tudják nehezen elhinni, hogy Isten róluk is beszél, amikor azt mondja, hogy betegek vagyunk, akik a reményt keressük. 
Van, amikor mások ássák meg sírjainkat, de a végén rájövünk, hogy nem is olyan rossz, mert legalább van ahol lakhatunk. Máriához vagyunk hasonlók, akik az életet egy sírrá alakítottuk. Azok a Máriák, akik nem tudnak egyebet, minthogy csak panaszkodni. A sírást beviszi a maga és a mások életébe is. Amikor Jézus meglátja, mélyen megrendül. Amikor kimegy a saját házából, akik körül veszik, arra gondolnak, hogy azért megy, hogy sírjon a sírnál. Jézus azokért is jött akik az életet egy sírrá alakították, ami mellett sírni lehet. Mi is arra vagyunk hívva, hogy kilépjünk a házunkból, hogy találkozzunk az élettel, találkozzunk azzal, ami hív bennünket. 
Nem csak Lázár, hanem Márta és Mária, és mi is arra vagyunk hívva, hogy kilépjünk a magunk sírjából. Ez fejlődő, növekvő út. Arra vagyunk meghívva, hogy újra éljük Ábrahám útját, aki szintén elhagy egy földet, hogy létének teljességét megélje: egy út ahol vannak közvetítők, hisz másokat kér meg, hogy oldják ki a pólyából. Isten felold mindattól, ami lebénít, ami nem segít haladni, élni, boldognak lenni. Néha annyira megkedveljük sírjainkat, hogy nem tudjuk meghallani Isten kiáltását, aki megparancsolja, hogy jöjjünk ki.
Milyen nevet adnál a te sírodnak?
Vajon milyen közvetítő által hív téged Isten?




2017. március 28., kedd

Vakság

Nagyböjt 4. vasárnap
Jn 9, 1-41

Nem mindig szeretjük és akarjuk látni, hogy miként állnak a dolgok az életünkben. Gyakran kényelmesebb vaknak lenni: nem akarjuk tudomásul venni, hogy egy szeretetkapcsolat véget ért, hogy egy bűnös vagy függő állapot kínos számunkra, hogy elmúltak az évek, hogy nem térnek vissza úgynevezett boldog idők. De nem akarjuk látni a saját hibáinkat sem, mert kényelmetlen.
Néha elfordítjuk a fejünket, hogy ne lássunk, hogy ne kelljen felelősséget vállalni. Máskor becsukjuk a szemünk, hogy ne érezzük a fájdalmat. Illúziókban élünk, hogy elhiggyük, a világ az olyan, amilyennek mi képzeltük. 
Valójában mi nem látunk, hanem úgy döntünk, hogy lássunk. Hányszor fordul elő, hogy nézünk anélkül, hogy észre is vennénk azt, amit látunk.
Azt írja a szentíró, hogy "ő elment, megmosdott s amikor visszatért már látott". Dönteni és elkezdeni újra látni egy olyan út, ami alázatot követel: hagyni, hogy valaki a sáros nyálas kezét a szemünkre tegye, alázat kell. Jézus ujja az új teremtés szimbóluma, amit minden egyes alkalommal Isten nekem ajándékoz. Amikor vak vagy tehát, akkor Isten szeretne megérinteni újra a szemed, szíved, hogy visszaadja az életet. 
Ahhoz, hogy kezdjek látni arra van szükség, hogy útra keljek. S ha útra kelek és elindulok, nem minden világos azonnal. A vak is fokozatosan ismeri fel Jézust: előbb azt mondja, hogy egy ember, majd hogy egy próféta gyógyította meg, csak a végén mondja azt, hogy Jézus az Úr: az első keresztény közösségek a hitvallásban nevezték Jézust Úrnak. 
Mennyire fontos lenne, hogy újra felfedezzük a lassúság, a fokozatosság ajándékát az úton levésnek, amit elvesztettünk. Sietősek vagyunk, akiket zavar az, hogy valamit várni kell, azonnali gyors és könnyű eredményeket szeretnénk, erőfeszítések nélkül. A realitás a lassúságban, a fokozatosságba mutatja meg magát. Ha lelassulok, látni fogok!
Mi magunk is vakok vagyunk, mint a főszereplő vakon született, de képesek vagyunk megtenni ezt az utat. Nem csak látni fogunk, hanem a látott igazságnak a tanúi is leszünk. 
Természetesen az igazságnak ára van: állást kell foglalni a kereszténynek, lehet hogy rossz hírbe keveredik, nem fogadják el. Ma divatos a stratégia, a taktika, a populizmus. Nem fontos már az igazság. Fotókat, képeket alkotunk magunkról, amelyek igaznak tűnnek. Ezeket a fotókat aztán, ha kell photoshop-pal megszínezzük, a magunk tetszése szerint alakítjuk: azt gondoljuk, hogy mindent meg tudtunk változtatni, nem a realitás, nem az igazság lesz a fontos. Az igazság a látszat lesz.  
A farizeusok sem fogadják el az igazságot, ami nem olyan, amilyennek szeretnék. A realitás nem tiszteli az elvárásaikat és minél inkább nem akarják a valóságot elfogadni, annál inkább válnak vakká... A realitásra. 
Krisztus előtt állást kell foglalni és döntenünk kell. Az, aki vak volt elfogadja, hogy rossz színben tűnik fel és ki is dobják a zsinagógából, mint a vakon születettet: vagyis ki lesz zárva, nem csak az imádságból, hanem a civil életből is. A farizeusok lesznek azok, akik úgy döntenek, hogy nem akarnak látni és bezártak maradnak a maguk fantáziavilágába. A vak szülei, akik bár látnak, nem mernek kompromittálódni, mert félnek, hogy elveszítik érdekeiket. 
Valóban, amikor rossz hírbe keveredünk, akkor valahonnan kizáródhatunk, de Jézus mégis úgy jelenik meg mint kapu. Kirúghatnak a világ összes kapuján, de minden ilyen kapu egy nyitott ajtó lesz, hogy belépjünk az örök életbe. Gyökössy Endre mondja: "Sokszor ki kell esnünk valahonnan, hogy Jézus karjaiba hulljunk."

2017. március 18., szombat

Mire szomjazol?

Nagyböjt 3. vasárnap A év
Jn 4,5-42

A bibliában a szomjúság a vágy jele, valamilyen hiánynak, valami mély és lényeges hiánynak a kifejeződése. Ez a szomj égetővé, nyugtalanítóvá válhat. Arra ösztönöz, hogy keressük a forrást szüntelenül. Nyilván, a forráskeresés közben tévedhetünk: téves kutakat találhatunk, amelyek megmérgezhetnek. 
A szamariai asszony egy ilyen nyugtalan nő, aki az életben téves helyen kereste szomjúságának csillapítását.
Az evangéliumi elbeszélés szerint vizet meríteni megy a kúthoz. Ellenben mindezt délben teszi: abban a környezetben egy szokatlan idő kútra járni. Izraelben délben, a fullasztó melegben inkább bezárkózik a ház hűvösébe az ember. A asszony mégis ebben az órában megy ki. Talán azért, hogy ne találkozzon senkivel, főleg olyanokkal, akik elítélték már, a megszólták az ő története miatt, megvetették sikertelen házasságai miatt.
A déli idő azonban, nem csak a legforróbb, hanem, ha lehet ezt mondani, a legvilágosabb is, a legtöbb fény van, amikor a legjobban lehet látni. Az időszak megnevezés, mintegy jelzi, a nő életében eljött az idő, hogy fényt lehessen deríteni rá, hogy megvilágítsa életének egy-egy darabkáját vagy annak egészét. A megvilágosodás, a lelepleződés ideje is, amikor valami megnyilvánulhat a maga valóságában. 
Az ember megvilágosodhat egy találkozásban, amikor valakivel beszélget. Jézus egy kútnál várja az asszonyt. Megszólítja. Egy olyan kép van előttünk, amelyben mintha egy udvarlás történne, egy esküvői kép, mert a kút az akkori világban a házassági nyilatkozat színhelye volt. 
Jézus úgy alakítja a beszélgetést, hogy az asszony története felszínre jöjjön, mesélteti. S miközben mesél az asszony, rájön, hogy egy hiányokkal, teljesítetlen vágyakkal, egy kielégítetlen élettel teli történet az élete. Jézus, mintegy meghív, hogy felszínre hozzuk azt, ami hiányzik, hogy aztán ő meg tudja tölteni a mi ürességünket. 
A szamariai asszonynak öt férje volt. A jelenlegi, aki van, nem nevezhető férjnek. Hat férfi nem tudta betölteni az ő szeretet-szomjúságát. A hatos szám a betöltetlenséget jelzi és önkéntelenül is tovább irányít a hetes fele A hetes szám a teljességet jelenti a bibliai világban. Tehát az igazi vőlegényhez vezeti az asszonyt, aki betölti a szeretethiányunkat. Jézus az igazi Vőlegény. 
Jézus a szamariai asszony számára lehetett volna egy a sok közül, akivel találkozik. A találkozás véget is érhetett volna ott. De Jézus fenntartja, nem engedi tovább menni, inni kér tőle: ő, aki maga a forrás. Szegénnyé, kéregetővé válik csakhogy magánál tarthasson. A szomjúságunkban találkozhatunk Vele.
Az asszony érzi, hogy kezdi megismerni őt: "Uram látom, hogy próféta vagy!" Az asszony kezdi látni önmagát, felismerni önmaga lényét, mert azt tapasztalja, hogy valaki figyel rá, valaki őt elismeri, felismeri. Minél jobban megismerjük Jézust, minél többet vagyunk vele, kezdjük megtanulni magunkat. De érdekes, amikor a szamariai asszony megérti, hogy Jézus, -miközben szerető tekintettel nézi őt, ugyanakkor belelát személyisége bensőjébe, -látja az ő hiányosságait, az ő elrontott történetét, megijed. Megijed és elkezd falakat építeni, hogy nehogy többet fedezzen fel belőle. Így vagyunk mi is: a szerető tekintetben feloldódnak hiányaink, valami megvilágosodik bennünk is, közelebb kerülünk önmagunk valójához. Ezzel párhuzamosan viszont, amikor belénk látnak, amikor valaki valamit felfedez bennünk, valami kiderül, akkor megijedünk és elkezdünk racionalizálni, pszichologizálni, hárítunk vagy pedig falakat építünk. Az asszony is ezt teszi, el kezd teologizálni: templomról beszél, Messiásról, arról, hogy hol hasznos a kultuszt gyakorolni, Istent imádni. Hirtelen nagy teológus lesz. Érdekes, mert az imában is ez történhet, amikor kezdjük érezni Jézus tekintetét magunkon,  elkezdünk teologizálni, ideologizálni, interpretálni és nem engedjük, hogy Isten szava megérintse a szívünket, életünket. 
Jézus átlép ezeken a falakon és megérinti az asszony életének központi valóságát: az ő szomját, a szeretettségének a szükségét, az ő vágyát, hogy a belső hiányaira kérdést kapjon, az ürességét.
Az asszony itt megéli, hogy szeretve van, olyannyira, hogy a korsóját is elhagyja. A korsót Jézus lábánál hagyja. Annyira siet tapasztalatát megosztani, hogy megfeledkezik a korsóról. 
Az a korsó a múltját jelenti, a történetét: mindennap, amikor  a tűző napsütésben hazatért a vízzel, átélhette az ő élettörténetének szerencsétlenségét. Most az a korsó, mindazzal, amit jelentett, nincs többé. Jézus lábánál van. Jézus segített elengedni a múltat, felszabadítani a terhek alól.
Mire szomjazom?
Le tudom tenni Jézus lába elé az életem korsóját?