2017. október 15., vasárnap

Meghívó


Évközi 28. vasárnap, Á év
Mt 22,1-14


A mai példabeszéd követi az elmúlt vasárnapok szakaszait. Ebben a példában Máté evangélista tulajdonképpen Izrael történetét értékeli át: Isten folyamatosan küldi az ő hírnökeit, prófétáit, de Izrael nem fogadja be, sőt el is pusztítja.  Isten különböző módon igyekezett meghívni az ő népét a menyegzőre, az ünnepre, de nem volt válasz részükről. A semmibe vett király által küldött seregek szentírás-magyarázók szerint Jeruzsálem pusztulására akarnak utalni, ami annak következménye, hogy nem fogadták el Isten meghívóját a menyegzőre, hogy nem fogadták be az ő küldötteit. Ezért a meghívót másoknak adja, a jó és rossz pogányoknak, azoknak akik elfogadják az isteni meghívást. Tulajdonképpen a történetnek két része van: az első a menyegzőre való meghívás és elutasítás, a második pedig a menyegzős ruha nélküli ember esete.
Az első egy nagy menyegzős képpel kezdődik, ami Isten országát akarja kifejezni. Mi lehet szebb, mint egy menyegző, egy lakodalom, egy házasságkötés? Az esküvőn ünnepeljük két személy egyesülését, a szeretetet, a legintimebb közösséget, ami két ember közt létrejöhet. Nem véletlen, hogy a misztikusok is ezzel a képpel fejezik ki, amikor embernek az Istennel való egyesüléséről beszélnek, a Vele való találkozásról. Abban az időben ritkák voltak a lakomák az ünnepségek, ritkán tudták megélni az örömnek a pillanatait, csak egy egy esküvő adott erre alkalmat. Az, amit itt leír a szerző, -menyegzőre való meghívás visszautasítása -, egy zsidó számára nagy szemtelenség: ugyanis  nagy megtiszteltetés volt részt venni egy király fiának lakodalmán.
A második rész egy emberről szól, aki menyegzős ruha nélkül lopódzik be a menyegzőre és kifejti, hogy senki nem szabad részt vegyen ünnepi ruha nélkül egy ilyen eseményen. Izraelben az is szokás volt, hogy azoknak, akik részt vettek ilyen lakodalmakon s nem tudták beszerezni menyegzős ruhát, akkor külön kaptak erre az alkalomra. Nélküle nem lehettek jelen.. A tiszta ruha az ünnep jele volt.

Mit is akar jelenteni ez a példabeszéd? Egy ünnepre vagy meghíva, kaptál egy lehetőséget arra, hogy valami nagy dolgot élj meg, valami életbevágót. Beléphetsz egy világba, a tudatosság, a teljesség, a belső harmónia birodalmába, de neked is hozzá kell járulnod, a te közreműködésedre van szükség. Legalább fel kell öltöznöd! A ruha valamikor a személyiséget fejezte ki, a személyt, a hierarchiát lehetett benne felismerni. Ha nincs valakinek menyegzős ruhája azt jelenti, hogy csak fizikailag van jelen, de nem tudatosan, következetesen.
Azt mondom, hogy szeretem Istent, de soha semmi találkozón nem veszek részt, semmi külső liturgikus történésnek nem vagyok részese, nemhogy a szentmiséről beszéljünk. S hivatkozom arra, hogy nincs időm, a sok munka meg minden. Vagyis ez azt jelenti életem többi dolgait jobban szeretem...
Azt mondom, hogy szeretem a feleségem, de de rosszul bánok vele, megbántom, nem hallgatom meg, nem figyelek rá.
Azt mondom, hogy ismerem magam, de azt se tudom, mit érzek.
Azt mondom, hogy nem félek, de mindenkinek a véleményétől félek, nehogy valami hátrányosat mondjanak rólunk.
Érdekes a világunk. Szülői értekezleteken szinte mindenki kifejti azt, hogy hisznek Istenben, elmondják, hogy mennyire fontosak a szentségek az életünkben. Szinte mindenki arra panaszkodik milyen ez a mai világ, hogy nincsenek értékek. De mégis, híveink alig 20-30 százaléka vesz részt pl. a szentmiséken. Ha valóban érték lenne, akkor nem ilyen arányok lennének. A közéletben a migráció kapcsán sokan a kereszténység megvédéséről beszélnek! Vajon, milyen kereszténységről beszélnek, miközben gyűlöletre szítanak?
Ha bizonyos dolgokat állítok, akkor az a következetes, tudatos magatartásomban is meg kellene látszódjon, menyegzős ruha kell legyen rajtam. Ha a magatartásomon nem tükröződik az, amit mondok, akkor hazudok, becsapom magam. Becsapom a tudatom, azt hiszem, ami nem is igaz. A következetesség azt jelenti, hogy élem azt, amit mondok. Az ilyen személyeknek, akik beszélnek, de ne tetteik nem követik, mondja: ki innen a külső sötétségre!
Az elbeszélés első részében Isten nagy meghívója pedig nem más mint az, hogy belépjünk az ő világába. Ehhez a világhoz pedig a lélek vezet! Az az ember, aki nem lép kapcsolatba saját lelkével soha, az soha nem tudja megélni a mennyországot, az igazi ünnepet, az igazi örömet, amit ez a találkozás ad és közvetít. Azt gondolom ezt fejezi ki Carl Gustáv Jungnak egy híres mondása: A látásod kitisztul, amint a szívedbe tekintesz. Aki kifele néz, álmodik, aki befele néz fölébred. 
Milyen a kapcsolatom a lelkemmel? S ezzel a kérdéssel közelíthetek: Miért élek? Sokaknak nem nagyon van igazi életcélja: van, aki a munkájának él, van aki a társadalmi státuszért, van, aki azért, hogy gyermekeit felnevelje. Van, aki él, mert más is így tesz. Az ilyenek, lehet, hogy igazából nem is találkoztak lényük belső igazi hangjával. Van, aki egy órát sem tud magában csendet teremteni és talán ilyenkor mondja: Túl hosszú a mise! :).  Van, aki az érzéseit sem tudja megnevezni, mert nincs kapcsolatban vele, nem tudnak a belső dolgok történéseire odahallgatni. Hogyan tudják akkor meghallani Isten hangját, ha a saját érzéseikre se tudnak odafigyelni? Mi van bennetek, mi van bennünk? Álljunk meg egy pillanatra és érzékeljük azt, ami most van bennünk! Van bátorságunk? Ürességet érzel magadban; hiányzik életcélod; csalódtál magadban, családodban; gyerekkori sebek?
Mi az, ami akadályoz? Mit kell rendbe tenned? Mire van szüksége a lelkednek?
A mai evangélium örömhíre az, hogy Isten tudja mire van szüksége lelkednek! Ő szeretni akar! Akár távol vagy, akár közel, akár jó, akár rossz, Ő szeret! Arra van szükségem, hogy valaki odafigyeljen rám!

Van egy csodálatos film, melynek címe: A szív bajnokai (angol címe: The Blind Side). Egy fiatal, nagy darab afroamerikai fiúról szól, akinek nagyon nehéz gyerekkora volt. Anyja kábítószerfüggés miatt nem tudott vele foglalkozni, apja korán meghalt, egyik gyámtól a másikig kerül. Az iskolában szerény képességű, rosszul teljesít, az iskolai futballcsapatban is gyenge. Aztán egyszer csak egy iskolatársa anyja megismeri, családjába fogadja. És fokozatosan döbbenetes változáson megy át élete. Kiderül, hogy egy hihetetlen tehetséges gyerek a futballban, a tanulmányai pedig fokozatosan el kezdenek javulni, sőt, egyetemre kerül. Miért? Mert rádöbben, valaki figyel rá, valakinek fontos, valaki észreveszi és valaki megérti! Egy professzionista játékos lett, aki ma is él!
Isten Jó! Isten szeret! Fogadd el az Ő Meghívóját! Hagyjad, hogy meghívjon és, hogy szeressen!

2017. szeptember 23., szombat

Amikor másokhoz mérjük magunkat!

Évközi 25. vasárnap, A év
Mt 20,1-16


Szentírás vasárnapján Jézusnak a szőlősgazdáról szóló példabeszédén keresztül figyeljük, hogyan és miben szólít meg Isten igéje!
Jézus útban van a zsidóság vallási és politikai központja, Jeruzsálem fele és az út során elmesél egy történetet. Azon zsidóknak mondja el a történetet, akik kezdetek óta Isten kedvencének, kiválasztottjának tartják magukat. Isten népének tartották magukat s ezért úgy gondolták, hogy valamiféle viszonzás, fizetség illeti őket. 
Jézus azonban a maga gondolkodásmódjával, a vámosok, pogányok, bűnösök felé fordulásával felforgatja ezt a logikát. Jézus mindenkiért jött és ez egyáltalán nem tetszett a zsidóknak. 
Ezzel a példabeszédével Jézus azt akarja üzenni a korabeli zsidóságnak: azzal, hogy Isten mindenkit meg akar menteni, miért vagytok irigyek? Ha Isten jó és mindenkit szeret, miért vagytok féltékenyek? Az egész Istent magatoknak akarjátok? Azt akarjátok, hogy titeket Isten többre becsüljön, mint másokat? 
Az édesanya számára mindegyik gyermeke egyedi, mindegyiket szereti, azt is aki valamire ment, de azt is aki kevésbé. Lehet ügyvéd, vagy rab, orvos, pap, vagy elvált, mindegyiket szereti. 
A bibliai elbeszélés szerint: szüret ideje van és a gazda kimegy, hogy munkásokat fogadjon, ahogy abban az időben szokás volt. Meg is egyezik velük egy dénárban. A nap folyamán még többször hasonlóképpen cselekszik: különböző órákban vesz fel piacon ácsorgókat. Eljön az este, a munkadíj kiosztás ideje: akik hajnalban mentek ki, egy dénárt kapnak, mint ahogy megegyeztek; de döbbenten tapasztalják, a többiek is ugyanannyit kapnak. Vajon igazságos? Igazságos az, hogy az is egy dénárt kap, aki kilenc órát dolgozott, mint ahogy az is, aki egyet? Nem dühítő?
Semmiképpen sem igazságos. Nem. A mi igazságfelfogásunk szerint. A mi igazságérzetünk azt mondja: az érdemeink, jutalmaink arányosak kell legyenek azzal, amit cselekszünk. De Isten másként gondolkodik. Isten nem érdemeink szerint ad, Isten szeret!
Az egy dénár az a minimális összeg volt, ami egy napi megélhetést biztosított. Ha az utolsók, akiket felvett a gazda, csak azt kapták volna, amit megérdemeltek, akkor talán az a túlélésre sem lett volna elég. A gazda nem azt nézte, hogy mennyit dolgoztak, hogy mit érdemeltek meg, hanem azt nézte, hogy mire van szükségük. Ez számunkra logikátlan. Isten igazságossága nem racionális, nem gazdasági igazságosság: "ennyit dolgoztál, ennyit kapsz; ha annyit dolgoztál, hogy nem tudod eltartani magad, akkor az a te bajod". Isten igazságossága a szeretet, a szív igazságossága: "Mindenkinek joga van élni. Ha ma nem tudtál annyit dolgozni, akkor türelem. Az, ami fontos, hogy te élj." A példabeszéd alapján így gondolkodik Isten: Az Élet a lényeg!
A gazdaság logikája ez: aki termel, annak van pénze és gazdag. Ez az elv irányítja mai világunkat is. Talán ezért van, hogy a bolygónkon legalább egy milliárd ember kel fel úgy naponta, hogy éhes és nem tudja hogy megéri-e az estét! A gazdag világ azt mondja, hogy mi dolgozunk, s ehetünk, élhetünk. És a többiek? Mi van pl. a harmadik világgal?...
Isten nem igazságos a mi igazságelméletünk szerint. Isten ennél több: Isten Jó! Istennek van szíve! Ő azt akarja, hogy mindenki éljen, kibontakozzon és legyen meg az, amire szüksége van. 
A példabeszéd az emberi cselekvés rejtelmeit is felfedi. Az első munkásoknak annyi van, amennyi igazságosan megilleti, amennyiben megegyeztek. Amikor viszont a gazdához fordulnak már nem az érdekli, hogy mennyi illeti őket, hanem az, hogy mennyit kaptak a többiek. Másokhoz viszonyítva nézik önmagukat. 
Nem vagyunk egyedül ebben a világban, természetes, hogy egy kicsit odafigyelünk a másikra is, arra, akivel együtt élünk, de nagyon sokszor csak a másikat nézem s nem önmagam. 
Mit mond a gazda? „Barátom, nem vagyok igazságtalan veled. Nem egy dénárban egyeztél meg velem? Ami a tied, fogd és menj! Talán azzal, ami az enyém, nem tehetem azt, amit akarok? Vagy rossz szemmel nézed, hogy én jó vagyok?”
Ha csak ők maguk maradtak volna egész nap, akkor nem lett volna semmi probléma. Boldogok lettek volna: dolgoztak volna, megkapták volna a fizetést és hazamentek volna elégedetten. Mi az, ami elrontotta az örömüket? Az összehasonlítás. Nem boldogan, hanem szomorúan mennek haza, mert még többet is kaphattak volna. pedig meg van mindenük, amire szükségük lenne .... És mégis ....
Az összehasonlítás  azt is elveszi, amid még van: nem látod, nem ízleled, nem éled meg többé, mert a szemeid nem magadon vannak, azon, amid van, hanem másokon. Az összehasonlítás rombol, elrontja az életed, arra vesz rá téged, hogy gyűlölj és haragudj! 
Sokan nem arra néznek, hogy amijük van, hanem összehasonlítják magukat, ahhoz mérik magukat, ami másoknak van és amilyenek mások. 
Másokkal összevetni magunkat egy vesztes csatát jelent. Mindig lesz valaki, aki több mint te, akinek több van, mint neked, aki többet tud, mint te. 
Aki másokhoz méri magát, valójában önmagát nem tudja elfogadni! Nem hiszi, hogy Isten értékesnek alkotta! Mivel nincs meggyőződve arról, hogy értékes, mindig ki kell próbálja magát: van nekem annyi, mint a másiknak, intelligensebb, szebb, keresztényibb, jobb vagyok mint a másik stb.? Ha a válasz pozitív, akkor büszke és gőgös lesz, senki sem mondhat rosszat róla. Ha a válasz negatív, akkor az önsajnálatba esik, vagy egy folyamatos önmarcangolást él meg és értéktelennek, semminek éli meg az életet. Állandóan valaki, valami más akar lenni, legtöbbször az, aki nem ő. De ha meg is szerzi azt a valamit, akkor is mindig valami más kell s az élet nem lesz más, mint folyamatos kergetése annak, ami most nincs vagy, ami most nem lehet! A nagyszüleinknek nem volt tévéjük, sem autójuk, sem mikrohullámsütőjük, azt se tudták, mi az a fürdőszoba. Mégis, nem mondanám, hogy mi boldogabbak vagyunk!
Aki meg van elégedve az életével, az nem hasonlítgatja magát másokhoz. Össze lehet hasonlítani egy almát egy körtével? Több az alma, mint a körte? Érezzük, semmi értelme. 
Az összehasonlítás irigységhez vezet. Az irigység azt jelenti, hogy látni a másikban azt, ami nekem nincs és szeretném, hogy legyen. Valami mély üresség van bennünk s azt gondoljuk, ha megszerezzük azt, ami a másiknak van, akkor boldogok, elismertebbek, szerethetőbbek leszünk. 
Amíg kifele nézek, nem tudok befelé nézni!!! Amíg azt nézem, hogy mi van a másiknak, addig nem látom az enyém!
Éld meg tehát azt, ami és aki vagy és ne irigykedj másokra! Boldogtalanok vagyunk, nem azért mert sok mindenünk hiányzik, hanem mert, amink van azzal nem tudunk, mit kezdeni, nem tudjuk ízlelni, nem tudunk örülni!
Az igazán élő ember örvend a másik sikerének, de az irigy rosszul van, szenved!
Hiszed, hogy Isten ingyen szeret?
Kihez méred magad, életed?


2017. szeptember 16., szombat

Miért megbocsátani?


Évközi 24. vasárnap, Á év
Mt 18, 21-35


A megbocsátás latin megfelelője a perdono, ami egy görög mesében elhangzó azon rendkívüli adományra (dono=ajándék) utalt, amivel egy halálra ítélt visszakapja az életet. Rendkívüli azért, mert visszaadni az életet olyannak, aki nem érdemli meg, semmivel sem összehasonlítható. A megbocsátás tehát egy olyan emberi valóság, ami megtöri az igazságosságnak természetes folyamatát és az igazság rendjében, mint valami kivétel jelenik meg. 
A megbocsátásnak tehát köze van az embernek azon képességéhez, hogy visszaadni az életet. De az életet nem csak az kapja vissza, aki az igazságosság szempontjából ítéletet érdemelne, hanem az is, aki adja. A harag, a bosszúállás ugyanis megöli, megbetegíti az egyént, kiüresít és elidegenít! Olvastam egy Mary Usha nevű, a pszichoterápiában és a tranzakció analízisben is jártas indiai szerzetes nővérről, könyvet írt a megbocsátás gyógyító erejéről. Ő meséli el, hogy egyszer egy jómódú családból származó, belül teljesen összetört lány kereste fel. Mély depresszió, borzasztó hátfájás, migrénes fejfájás betegségével küszködött. Hosszas beszélgetés után kiderült mennyi haragot hordoz szüleivel szemben. A szülei igazából nem akarták, az édesanya szeretett volna megszabadulni tőle. Kegyetlen seb, teher. Elmondta, gyakran legszívesebben anyját megölte volna, amiért a világra hozta, semmi értelme az életének. De a terápiás beszélgetésben, ahogy kezdett feloldani, kezdte megismerni a végtelenül szerető Istent, megbocsátani és imádkozni, fizikailag is meggyógyult. Visszakapta az életet! S szabad lett!
Ennek életnek ugyanakkor nincsenek határai, nem csak a mi elképzeléseink szerint alakuló valóság, nem lehet birtokolni, kontroll alatt tartani. Az evangéliumi részben, amikor Péter azt kérdezi, hányszor kell megbocsátani annak, aki vétkezik, tulajdonképpen az életet egy átlátszó dobozba szeretné helyezni. Talán hétszer? Péter szerint a megbocsátásnak kell legyen egy határa, kell legyen egy pont, ami világos, átlátható, körbeírható. De az élet nem ilyen ...
Jézus arra tanítja Pétert, hogy a megbocsátás, mint annyi dolog az életben, bizonytalan kimenetelű: hetvenszer hétszer ezt is jelenti. Sohase tudjuk, hogy a másik vajon elfogadja-e a megbocsátást, igényli-e azt vagy nem. De ezek a kérdések soha nem szabadna érintsék a megbocsátást, mint ahogy nem kérdés az, hogy lélegzünk-e vagy nem ....
A megbocsátás nem akkor hatékony, amikor eljutunk az eredményhez, vagyis úgymond kibékülünk, mert van olyan eset, hogy a sértő sebet okozó fél már nem él. A megbocsátás akkor hatékony, amikor abban felszabadító dinamikák vannak. Belül szabad leszek
Jézus abban akar segíteni, hogy felismerjük, mi a megbocsátás alapja: az Úr ingyenes szinte viszonozhatatlan szeretete. A szolga a saját adósságának elengedésére kell építsen, ahhoz, hogy ugyanúgy cselekedjen ő is a másik szolgával. Neki elengedtek egy elképesztő összeget, tízezer talentumot. Szentírás magyarázók szerint 40 millió eurónak felel meg ez az összeg, míg a száz dénár 66 eurónak. Megbocsátani azt jelenti, visszaadni az életet önmagamnak illetve a másiknak. A megbocsátás alapja az élet ingyenességében áll. Csak az tud megbocsátani, aki elismeri, hogy az élet ajándék, illetve akiben tudatosul, hogy mindig adósok maradunk az élettel szemben. 
Megbocsátani azt jelenti, hogy mindig felteszem a kérdést: mit teszek az élettel, életemmel, amit ingyen kaptam? 
Nem véletlen, hogy Jézus első szava, ajándéka a feltámadása után a megbocsátás (Jn 20,22,23): visszaadni az életet, feltámadni és feltámasztani, ugyanaz mint a megbocsátás. Megbocsátani azt jelenti, hogy megengedni magunknak a feltámadást, visszatérni élni, mint az indiai nővér betege, és lehetővé tenni, hogy mások is átéljék ezt a tapasztalatot. 
A jézusi elbeszélés megmutatja, hogy a közösségi élet mozgása dinamikája leáll, hogyha nincs megbocsátás. Ha nincs megbocsátás ott nem tud jelen lenni a szeretet! Következésképpen Isten sincs ott! S az Élet is elmenekül onnan!
Máté az elbeszélésben a szolgákat szolgatársaknak nevezi: ugyanabban az emberi természetben részesülünk, ugyanúgy szolgák vagyunk mindannyian, társak vagyunk abban, amit mi életnek hívunk. A szolgatársak nem csupán nézők, hanem együtt dolgoznak azon, hogy feloldják azon helyzeteket, ahol az élet leállt, lebénult, s ha kell, jelentik az úrnak azokat, akik nem követik a Királyt: Szolgatársai látták a történteket. Elmentek és elbeszélték uruknak. Ha az Isten olyan valaki, aki életet ad, akkor a szolgáknak is az a feladatuk, hogy ugyanúgy tegyenek. Az a feladatunk, hogy életet adjunk, akár a megbocsátás révén!
A megbocsátás nem valami kényszer vagy kötelesség, a megbocsátás egyetlen módja annak, hogy teljesebben éljünk!
Mi tapasztalsz, amikor nem tudsz megbocsátani?
Tapasztaltad már a megbocsátottság élményét?

2017. szeptember 9., szombat

Csoport avagy közösség

Évközi 23. vasárnap A
Mt 18,15-20


Az állatvilágban figyelhető meg, hogy a veszélyes pillanatokban az állatok csoportokba verődnek. Csordába tömörülnek, amikor meg akarják védeni magukat a támadótól, a madarak pedig rajokba gyűlnek, hogy ne veszítsék el egymást a hosszú utazások alatt.
Nem tudjuk nem felismerni az állatvilág nyomait, amikor az ember valóságát szemléljük. Az ember is csoportokba zárul, összefog amikor veszélyt érzékel.
Thomas Hobbes (1588-1679) XVIII századi filozófus fejében is talán az állatvilág jelensége élt, amikor azt tanítja, hogy az állam csak úgy kerülheti el a felbomlást, hogy polgárai megállapodást kötnek, ami szerint mindenki lemond jógainak egy részéről, amit a törvény fölött álló uralkodóra ruház. Ő alkotja a törvényeket, aminek mindenki aláveti magát. Ő akadályozza meg a lazító elemek terjedését, akár erőszak révén is. Ha az un. szuverén ezt nem teszi, akkor az állam bukásra van ítélve (Wikipédia). 
A csoport minősége, ahová tartozunk attól függ, hogy miként észleljük a másikat: nézhetem egy versenytársnak, akit nekem le kell győznöm, de testvérnek is, akiről gondoskodnom kell nekem. 
Hogy miként vagyunk együtt illetve jelen a családban, a munkahelyen, de akár a plébánián vagy a templomban is, arra úgy kapjuk meg a választ, ha feltesszük azt a kérdést: miért is vagyunk együtt?
Diogenész lámpással felfegyverkezve a kezében azt ordítozta: "Embert keresek". Az igazságot, az emberség nyomait kereste. Ki tudja, talált-e? Ma lehet, hogy feladta volna ezen fáradozását!
A vasárnapi evangéliumi rész nem emberi csoportról beszél, hanem közösségről, hívek közösségéről, amikor a testvéri figyelmeztetés módját tárgyalja.
A szövegben a közösség görög megfelelője az ekklesia szó és azt jelenti, hogy a hívottak gyülekezete, közössége. Azt jelenti, hogy nem mi választottuk a közösséget, hanem meghívottak vagyunk egy találkozásra. A közösség tehát nem a birtokunk, hanem egy válasz annak a projektjére, aki meghívott. Szabadok vagyunk, válaszolhatunk vagy nem erre a meghívásra. De ha válaszoltunk, nem sajátíthatjuk ki annak a meghívását, aki meghívott. A latin megfelelője pedig a communitas, aminek a munus szó a töve, ami azt jelenti, hogy kötelesség, szolgálat, szívesség, tisztesség. Tehát megosztott tisztelet a co-munitas. A közösség így megosztott felelősség. Ha ilyen a közösség, akkor lehet helye a testvérről való gondoskodásról.
Ha a közösség ilyen és nem a Hobbes féle társadalmi csoportosulás, ahol az egyénnek nem sok értéke van, akkor lehetséges az, hogy odafigyelni, vigyázni a tesvérre. A közösség test, ahogy Szent Pál mondja a korintusi levélben. Szent Pál előtt Aggripa Menenius Lanatus (i.e. 503)  beszél egy tanmesében* a közösségről úgy mint testről. A közösség az a test, amelyik szenved vagy örül minden egyes tagjának jólétéért. 
A Jézus által elképzelt közösségben alapvetően fontos az egyén üdve. Ezért kell végig kísérni őt a kiengesztelődés folyamatában. A mi közösségeink, modern társadalmaink dinamikájában, ha valaki téved, azt szét kell tépni, meg kel semmisíteni. Jézus ezzel szemben egy hosszú és nehézkes folyamatot képzel el, amelynek több szakasza van. Ha testvéred vétkezik ellened, menj és figyelmeztesd őt négyszemközt. Ha hallgat rád, megnyerted testvéredet. Ha azonban nem hallgat rád, vigyél magaddal egy vagy két társat, hogy »kettőnek a tanúbizonysága vagy háromé tanúsítsa a dolgot. Ha rájuk sem hallgat, mondd meg a hívek közösségének". Olyan közösséget álmodik meg Jézus, ahol hosszas és türelemmel megélt történésben a tévedő találkozhat önmagával, ahol megindokolhatja tettét vagy éppen kijavíthatja azt. Az oldás és kötés hatalma, amit személyesen Péternek adott (Mt 16), itt a közösségre vonatkozik, és célja, hogy elfogadja vagy eltávolítsa az egyéneket, lehetővé téve ezzel azt, hogy felelősségteljesen legyenek jelen benne a tagok. 
Az így elképzelt közösség ugyanakkor Isten jelenlétének a helyévé válhat. „Ahol ketten vagy hárman összejönnek az én nevemben, ott vagyok közöttük.”
Az a tér lesz, ahol ő megmutathatja önmagát, leleplezheti magát. Ha Isten szeretet, szentháromságos szeretet, vagyis egy olyan szeretet, ami már belső kapcsolatában is ott van, akkor ez a szeretet felismeri arcát a közösség kapcsolataiban. Ezért a közösségben Isten jelenléte nyilvánulhat meg. Ahol egy vagy kettő egymásra figyel, gondoskodik egymásról, ott van Isten és nem ott, ahol ketten vagy hárman állandóan küzdenek és harcolnak egymással. 
Minden közösségben van konfliktus, az első keresztény közösségekben is volt, akikhez szólnak ezek a jézusi szavak. Hogy hogyan oldjuk meg, az attól függ, hogy milyennek látjuk a másikat!
Hogyan érzed abban a csoportban, ahová tartozol?
Ha valaki téved, hogyan oldod azt meg?

*Aggripa Menenius Lanatus meséje
Tudjátok meg, rómaiak, hogy volt idő, igen-igen régen, amikor az emberi test részei még önálló élőlények voltak, megvolt mindegyiknek a maga szabad akarata, hogy ezt tegye, azt pedig ne; mindegyik tudott gondolkozni, gondolatait ki tudta fejezni; megértették egymást, mint egy család vagy állam tagjai. Nos, ebben az ősi időben történt egyszer, hogy az emberi test részei összesúgtak-búgtak, előbb titkon, majd hangosabban, és méltatlankodni kezdtek, hogy így meg úgy: “Nem igazság az, hogy mi mindig csak dolgozunk, fáradozunk, a kéz kapát fog, a láb hordja a testet, a száj és a fogak rágnak és így tovább mindegyikünk, és a mi munkánk és fáradságunk gyümölcsét a gyomor tétlenül élvezi, az ott csak van a középen, nem csinál semmit, nincs gondja semmire, csak szó nélkül befalja mindazt a jót, amit mi, többiek verejtékes munkával szereztünk” - és addig-addig, míg végül is összeesküdtek a gyomor ellen. Megesküdtek, hogy a kéz nem visz a szájhoz egyetlen falatot sem, de ha vinne is, a száj ne fogadja el, de ha el is fogadná, a fogak ne rágják meg. És így tovább, mindegyik fogadott valamit, és meg is tartotta. Mondom, mind kitartott amellett, amit megfogadott. A kéz nem vitt többé falatot a szájhoz, de ha vitt volna is, a száj nem fogadta volna be, de ha be is fogadta volna, a fogak nem őrölték volna meg.

És mit gondoltok, mi történt? Egyszerre csak észreveszik ám, hogy a kéznek már nem is lenne ereje, hogy felemelkedjék a szájig, a száj a kapott falatot be sem tudná fogadni, de ha befogadná is, a fogaknak nem lenne már erejük megrágni. Valamennyit titkos kór gyötörte, meggémberedtek, elgyengültek. Most derült csak ki, milyen fontos a gyomor szolgálata. Hogy az sem henyél ám, hanem feldolgozza a sok jó falatot, azután igazságosan elosztja, és visszaadja a test részeinek. Mert ugyan mi tenne bennünket elevenné, mi táplálná tagjainkat, ha nem az a vér, melyet éppen a gyomor frissít fel mindig, újra meg újra? Belátták ezt a test részei, nem is lázadoztak többé, hanem végezte mindegyik a maga dolgát, mert rájöttek, hogy egy test, egy szervezet az, amit közösen alkotnak. Ebben a testben pedig mindegyiküknek megvan a maga feladata, amit el kell látnia. Azontúl nem irigykedtek egymásra, máig is egyetértésben élnek, és így lesz ez most már mindig.

2017. szeptember 2., szombat

Valaki után menni


Évközi 22. vasárnap - Á év
Mt 16, 21-27

A különböző közösségi portálok tele vannak pozitív tartalmú kedves képekkel, ahol főképp az ember előnyös oldala rajzolódik ki. Legtöbbjük a csillogásról, a derűről, sikerekről, napfényről szólnak: a kisbaba első lépése, az esküvői pillanatok, egyedi külföldi kirándulások egzotikus tájakon stb. Elgondolkoztam, ritkán osztunk meg olyan dolgokat, amelyek sikertelenségről, kudarcról vagy szenvedésről szólnának. Egy idealizált világot mutatunk be, ahol úgy tűnik, hogy mindenki okos, boldog és szép.
Nemrég olvastam, hogy egy nyugati államban azon gondolkoznak, hogy előírják, az elemi és középiskolákban nem szabad a gyereket megbuktatni. Anélkül, hogy pedagógiai elvek szellemi hátterét véleményezném, csak azt kérdem, mindez vajon mit fog okozni a gyerekben? Az biztos, hogy így nem fog találkozni a saját lényének igazságaival, képességeinek határaival, még kevésbé az élet realitásaival, ahol bizony vannak kudarcok és sikertelenségek. A világban nem csak hercegnők és hercegek vannak...
A nehézségek, szenvedés elutasítása régi dolog. Az emberrel egyidős. Világosan látszik az az evangéliumban is. Szembeütközik vele Péter apostol is, aki nem akarja elismerni, hogy az ő útját is szenvedések keresztezik. Amikor ugyanis Jézus szenvedésről beszél, azt mondja: Isten ments, veled ez nem történhetik meg.
Néha azt szeretnénk, hogy az életünk másképpen alakuljon, más irányt vegyen fel, mint, amit tapasztalunk. Minél kevesebb szenvedés és nehézség legyen benne és azt mi határozzuk meg. Mi legyünk, akik döntünk, mi megyünk elől, ne az élet mondja meg nekünk, hogy mi hogyan alakuljon.
Ugyanígy Péter is Jézus előtt akar menni. Ő akarja mutatni neki az utat. Isten elé terveket helyez és azt kéri, hogy lépjen abba be, valósítsa meg azt. Isten azonban nem teszi, kivonja magát és nem hagyja magát manipulálni. Az élet azt kéri, hogy fáradtságos, szenvedésekkel teli, nehéz útszakaszokat is megtegyünk. Csak így növekszünk, izmosodunk ....
Jézus azt mondja: Ha valaki követni akar engem ....Ezzel szemben mi Isten előtt akarunk járni. Az imádságainkban is mi akarjuk neki mutatni az utat, eltávolítva minden szenvedést, nehézséget. Néha ezt tesszük gyerekeinkkel is, mint valami hóeke, haladunk előre és eltávolítjuk mindaz, ami nehézség és kihívás, nehogy sérüljenek. Pedig valójában épp ez tenné erőssé, hogy a saját lábán is megállhasson, amikor egyedül kénytelen járni az élet útját. 
Az igazi tanítvány, hátra megy, Jézus mögé áll, hogy kövesse, mert tudja, hogy így tanul. Így edződik, mert látja, hogy a Mester hová teszi a lábát. Így tanul meg egy életformát. Ha a Mester mögött ment volna Péter, akkor megtanulta volna Jézus járását és látta volna azt, hogy Jézus nem kerüli a szenvedést, hanem mer szembenézni vele. 
Péter megtanulhatta volna, hogy a legnehezebb dolog, mindennap levetkőzzem gondolkodásom, elvárásaim, előítéleteim ("Aki énérettem elveszíti életét, megtalálja azt"), hogy be tudjam vállalni az evangélium logikáját, Jézus gondolkodását, a keresztet. A kereszt Jézus életformája, aki nem kerüli el a szenvedést, számol vele. 
Illúzió az, hogy mi lehetünk a legjobbak, a legszebbek, az elsők. Az igazság az, hogy Jézus arra tanít, hogy az életet csak elveszíthetjük, pontosabban elajándékozhatjuk. Néha előfordul, hogy vereséget szenvedünk, vesztesek leszünk és gyengék, de biztosak lehetünk abban, hogy igazabbak is leszünk. A realitást éljük!
Milyen a szenvedéssel való kapcsolatod?
Mi a különbség az én gondolkodásom és Jézus gondolkodása között?

2017. augusztus 12., szombat

Amikor a hullámok összecsapnak a fejünk felett

Évközi 19. vasárnap - A év
Mt 14,22-33


Életünkben vannak olyan viharok, amiről azt gondoljuk, hogy soha véget nem érnek. Viszont vannak olyanok is, amelyeknek köszönhetően elkerültünk valamilyen veszteséget vagy tragédiát, mert az életünk bárkájának irányát épp a hullámverések miatt voltunk kénytelenek elmozdítani.
Szent Ágoston A boldogságról c. művében az életet egy tengeri utazáshoz hasonlítja, ahol az embereket, mint a tengerészeket valamilyen vágy élteti az úton. Egyesek soha nem tudnak elszakadni a parttól, mások felelőtlen gátlástalansággal szelik a tengert és bizony gyakran irányt veszítenek. Mások útját meg a gondviselésszerű viharok vezetik, akik még ha sok hullámverésen keresztül is, de eljutnak a vágyott nyugalomra és békére.
Az evangéliumi tanítványok nem maguk döntik el, hogy útra kelnek a tengeren. Jézus az, aki parancsolja, hogy menjek át a túlsó partra, ő készteti arra, hogy ne álljanak meg, menjenek és szembesüljenek a maguk félelmével. Éjszaka van, de keresztül kell menni az életen, annak minden bizonytalanságaink és veszélyein. A zsidó számára a tenger a halál lehetősége. Jézus pedig erre készteti, mert, hogy kik vagyunk, mit hordozunk a szívünkben, az akkor derül ki, amikor veszélyben van az életünk. Az apostolok a kenyérszaporítás után vannak, ahol megtapasztalták Isten hatalmát: Jézus megszaporítja és jóllakatja a kiéhezett népet. Ez a tapasztalat nem mentesíti őket azonban attól a félelemtől és tapasztalattól, hogy megéljék az elhagyatottságot. Jézus nem veszi el ezt az élményt tőlük. Mi, akik talán megéltük Isten közelségének az élményét, sem fogunk mentesülni az elhagyottság, a magány érzésétől. 
Az apostolok mentségére meg kell jegyezzük, hogy időben nem volt egy rövid vihar: este kezdődik és Jézus a negyedik őrváltáskor, az éjszaka végén érkezik csak. Életünkben vannak időszakok, amikor úgy éljük meg, Jézus teljesen megfeledkezett rólunk. A remény kezdi megadni magát. Egy megmagyarázhatatlan csendet élünk meg Jézus irányában, amikor talán már az erőforrásaink is kezdenek fogytán lenni. Az apostoloknak azon kell iparkodniuk, arra vannak meghívva, hogy megtanuljanak szembenézi az élet hirtelen, kiszámíthatatlan viharaival. Kénytelenek megtanulni megszabadítani a bárkát a beömlő víztől. 
Amikor félünk és bátortalanok vagyunk, akkor nehezen ismerjük fel a végre megmutatkozó Istent. A félelemtől megrémült apostolok is a hozzájuk közeledő Jézusról azt hiszik, hogy kísértet. Mintha már nem is hinnének abban, hogy Isten nem felejtette el őket. 
Néha a kétségbeesés elhiteti velünk, hogy tudunk járni a félelmeink vizén, a kétségeink hullámain. Péter, aki az egyházat is szimbolizáló bárkába összegyűlt közösség képviselője, vállalja a félelemmel szembeni kihívást. Amíg Jézusra tekint nem süllyed, de mihelyt elfordítja tekintetét és csak a maga valóságára, állapotára, a határaira, korlátaira figyel, elkezd merülni. 
Mégis azt mondhatjuk, hogy kellett az ő bátorsága, mert így kettős alapvető tapasztalatot él meg: Péter megéli azt, hogy egyedül sehová sem jut el, Jézus nélkül egy hamis önkép terhe alatt fog vízbe fulladni. Aztán épp a merülés alatt kell átélje azt, hogy valaki megfogja és kihúzza kétségbeesés vizéből. Mély tapasztalat: Az Úr nélkül elmerülünk, de épp, amikor merülünk, amikor a hullámok összecsapnak a fejünk felett, nyújtja felénk az Úr segítő karját. Az élet viharaiban megváltottak vagyunk!!! Egyet kell tenni: tekintetünket állandóan az Úron tartani!
Az első keresztények tapasztalata is ez: az elmerülés és a megváltottság közötti lét. A szentírás-magyarázók szerint a szövegben két olyan formulát is találhatunk, amit használhattak az első közösségek: "Ments meg Uram!" ; "Te valóban az Isten Fia vagy!" Az egész életünk nem más, mint e két fohász közötti utazás, az elvesztettség és a megváltottság felismerése közötti navigálás. 
Hogyan viselkedsz soha véget nem erőnek tűnő viharaid közepette?
Mi történt, amikor mindezek ellenére hittél Istenben?



2017. augusztus 5., szombat

Az okos telefon és a lényeglátás

Urunk színeváltozása
Mt 17, 1-9


Az egyik paptestvér mesélte, kirándulni ment a hegyekbe serdülőkorú fiatalokkal. Gyönyörű természeti környezetben, ragyogó napsütésben többször arra lett figyelmes, hogy a fiatalok egyenként vagy csoportban megállnak és okos telefonjuk fölé hajolva vagy játszanak vagy messengereznek. A kolléga elmesélte, hogy szomorú volt, mert miközben ő a táj szépségeiről mesélt, ők telefonjuk kis képernyőin csüngtek. Többször meg kellett szólítsa, hogy tegyék el telefonjukat, nézzenek közbe fel és élvezzék az egyedi, őket körülvevő világot.
Jó magam is ismerem a jelenséget. Mégis, miközben mesélt az atya, elgondolkodtam azon, hogy vajon hányszor vagyok én is az elválaszthatatlan telefonomnak rabja, vagy hányszor hajlok én is önmagam kis világa főlé úgy, hogy észre sem veszem, hogy mi történik körülöttem, vagy kik vesznek körül engem. A héten egy fiatal pár mesélte, nekik nincs tévéjük. Amikor megkérdeztem, miért döntöttek így, azt válaszolták: egész nap rohanunk, így is olyan kevés idő van beszélgetni, találkozni, nem lopja tőlünk....
Könnyű abba a tévedésbe esni, hogy elítéljük a kommunikációs eszközöket és csak annak káros hatásait látjuk. Sokkal fontosabb, hogy megtanuljuk azok használatát, de még jelentősebb, hogy megvizsgáljuk, mit üzen rólunk a jelenség, milyen a magatartásunk, viszonyulásunk a környezetünkhöz, vagy mindahhoz, ami körül vesz bennünket? Az internetes közösségi oldalak történéseit figyelve megállapítható, a látszat lett a fontos: ránézünk egy képre és görgetünk tovább, a lényeg elszalad. Nem az lett a fontos, hogy lényünk mélyen kik is vagyunk, hanem, hogy mi a felszín, milyen benyomást keltünk a másikban! S ez az egész kultúránkra jellemző lett! Lehet, hogy belepusztulok egy vendégségbe, de azt akkor is megcsinálom, mert mit is mondanak! ... A kérdés tehát, tudok-e mélyebben látni, vagy törekszem-e arra? Mennyire vagyok nyitott a lényegre? A lényeglátáshoz erőfeszítés kell, csúcsokat kell megjárni!
Jézus a három apostolt, Pétert, Jakabot és Jánost felviszi egy hegyre, hogy megtanítsa őket valamire. A nyitottság és a látás leckéjére! Meglátják Urunk isteni arcát! Színeváltozás ünnepe!
Nekik nincs okos telefonjuk, ami leköthetné figyelmüket, de van egy olyan belső  félelemből származó zártság és önmaguk felé való hajlás, hogy képtelenek meglátni a jelent, de a jövőt is életükben, Jézusban és a missziójukban. Félnek, mert azt látják, ahogy Jézus tanít és él, az egyre inkább a veszteség felé vezet. Cselekvése egyre szegényesebb, a korabeli vallásos vezetők ellenállása pedig egyre agresszívebb.  A dicsőség és erő egyre kevésbé látszik a jövő előtt.
Jézus felviszi egy hegyre, hogy tanuljanak meg látni. Nem azért, hogy felülről uralkodóan lefelé nézzenek és életük képei felé hajoljanak, hanem hogy tanuljanak meg a magasból látni és átlátni a dolgokon. A képek, történések felülete, a látszat mögé látni. Angelus Silesius német katolikus költő és misztikus (1624-1677) egyik írását olvastam valahol, szabad fordításban így hangzik:  ott járj, ahol nem lehet, oda nézz, ahol nem lehet látni, ott hallgass, ahol semmi sem szól és visszhangzik: és ott leszel, ahol Isten beszél.
Jézus arra akarja megtanítani őket, hogy észrevegyék a látható, megtapasztalható kereszt mögött élet van, sőt a kereszt nem vereség, hanem győzelem lesz. Mindaz, amit megélnek, az Isten tervében benne van, amit Mózes és Illés jelenléte támaszt alá.
Péter amikor megtapasztalja a mély isteni élményt, vissza akar térni a látszathoz, a kultuszhoz, a szimbólumokhoz: Építsünk három sátrat ..... Isten titokzatos hangja ezzel szemben arra biztatja, hogy Jézust hallgassák, minden helyzetben, a látszólagos veszteségben is őt keressék. A láthatóban a láthatatlant! A látható Jézus a láthatatlan Istenhez, a Lényeghez vezet.
Arra vannak az apostolok meghívva, hogy kinyissák szemüket, hogy a szellemi és lelki horizontjaikat kiszélesítsék, hogy ne álljanak meg a látszatnál. Nem könnyű, mert megszokták, hogy csak magukat lássák. Mint mi, akik azt nézzük, hogy mennyi lájkot kapunk az életben, mennyien figyelnek ránk. A magunk kis létének horizontja, képernyője köt le, problémáink, félelmeink. Arra biztat Jézus, emeljük fel fejünk.
Ez az én szeretett fiam, akiben kedvem telik. Őt hallgassátok! Egyrészt egy meghívás, hogy ne lefelé, a magam világa felé tekintgessek. Gyakran életem apró kis világa annyira leköt, hogy nem tudok felnézni, képtelen vagyok látni. Adjak időt a "magasabb" dolgoknak s akkor onnan felülről és mélyebben fogok látni! Az Istennek szentelt idő segít ebben. Másrészt ez a mondat, az Atya szava a Fiúhoz. Hány gyermek szeretné hallani szüleitől: te vagy az én szeretett fiam, gyermekem! Hányan szerettük volna, szeretnénk hallani! Ha megállok Istennek, akkor ezt is mélyebben fogom hallani. Szeretve vagyok! Nem csak a felületi zörejeket, hanem lényem mély sóhajtását is meghallom! Időt hagyni tehát a léleknek: imádság, szentírás, szentségek, egymással töltött minőségi idő! Milyen jó lenne, ha annyit néznénk a bibliába, mennyit a telefonunkra nézünk! 😊 .... Élesebben látnánk és hallanánk!

2017. július 22., szombat

Megvárni, kivárni!

Évközi 16. vasárnap
Mt 13,24-43

Velünk papokkal, de a segítő szakmákban dolgozókkal is előfordul gyakran, hogy amikor valaki hozzánk fordul valamivel segítségért, még el sem kezd beszélni, mi már a megoldáson gondolkodunk. Alig hallgatjuk meg első szavait, máris magunknál vagyunk. Pedig lehet, hogy annak, aki hozzánk jön, csak arra lenne szüksége, hogy meghallgassunk, jelen legyünk a számára, miközben ő szabaddá teszi magát zavaros dolgaitól, hogy látni tudjon. Elhamarkodottak vagyunk. Nem csak másokkal, hanem magunkkal szemben is. Nem adunk elég időt, hogy a valóság megmutassa magát, nekünk a konklúzió, az eredmény kell, de gyorsan. Mindez nem csupán a lelki világunk folyamatának megértésére jellemző, hanem a külvilágunk közel engedésére is. Azonnal érteni akarjuk a világunkat, a benne történő jelenségeket. Talán ezért jellemzi a mai világunkat a polarizáció, az ellentétek kialakulása: vannak a jók és a rosszak. Minden egyes alkalommal, amikor valaki valamit mond, címkézzük: vagy ide vagy oda tartoznak, vagy jobboldali vagy baloldali, konzervatív vagy liberális. Minap szomorúan olvastam egy szókimondásáról elhíresült újságírótól, hogy Ferenc pápa egy "argentin libsi". Mi sem könnyebb megérteni valakit, mint besorolni valahová! Egy erőszakos világ, kultúra jele, amely mindent leegyszerűsít megfojtva a gondolkodás magvát is. 

Máté evangéliuma erről beszél. Az első keresztények valóságára ad jelzést. Az őskeresztények közössége is tele volt kontrasztokkal, konfliktusokkal. Egyesek a világot két részre osztották. Ők magukat jobbaknak, igazabbaknak tartják másoknál és nehezen tudnak együtt élni olyanokkal, akiket vallástalanoknak, igaztalannak tartanak. 
Az evangélium arról beszél, hogy Isten nem így gondolkodik., nem az Ő stílusa. Isten türelmes. Tud várni s figyel az apró dolgokra, történésekre. Nem szereti a gyors ítélkezést. Nem vonja el a figyelmet, alig észrevehetően cselekszik. Szeret időzni. Isten épp az ellentéte a mai felgyorsult , nárcisztikus kultúránknak. 
Azt a bonyolult világot pedig, amit megélünk, amit meg kellene értsünk, sokszor önmagunkban hordjuk. A konkoly és a búza, amit kint látunk, bennünk van. Ellentmondásos érzelmek, homályos indíttatások, amik mozgatnak és amiket nehezen tudunk meghatározni. Ha a konkoly elterjed a világ mezején, abban a környezetben, amiben élünk, nincs hogy ne éljen a szívünkben. Az ellenség elhinti a konkolyt a szívünkben. Éjszaka teszi, amikor gyengék vagyunk, amikor nem tudjuk, hogy mi történik. A konkoly mindaz, ami ellentéte az evangéliumnak: ha Isten a boldogság felé akar vezetni, akkor a konkoly mindaz, ami el akar attól távolítani...
Amikor felfedezzük magunkban a konkolyt, az első ösztönös tettünk, eltávolodni tőle. Eltávolodásunk jele, ha hárítunk, ha föltétlen bűnöst keresünk magunkon kívül. Mennyire jellemző erre a világra: ha történik egy tragédia, rögtön a bűnöst keresik. Egy bűnbakot, felelőst keresünk mindenben. Uram, te ugye jó magot vetettél a földbe?- halljuk az evangéliumban a szolgáktól. A hibás, mindig a másik. Egy pillanatra sem merül fel az, hogy talán ők nem voltak elég éberek. 
A gazda türelemre inti, mert amikor a búza és konkoly kinő, nagyon hasonlítanak egymásra. Így van benső világunkban is. Sokszor lelkünk történéseit nem értjük, nem világos, mi zajlik bennünk. Ezért van szükség arra, hogy várjunk, hogy megnézzük, mi hoz életet vagy mi gátolja azt. Mennyire fontos lenne, ha egy egy érzelmet pl. megpróbálnánk egyszer önmagunkban megérteni s csak utána reagálnánk! Hány kapcsolatban oldódnának meg dolgok hamarabb és jobban, ha a felek a konfliktusokban ki tudnának várni! Amikor világosan látunk, akkor lehetne cselekedni, nekifogni a rendteremtésnek. Na ez az pillanat, a világosság pillanata, amikor viszont nem szabad halogatni, amikor már nem kell várni. A döntés ideje, amikor már tenni kell. 
Szükségünk van időre belső külső világunk megértésében, mint a mustármagnak, hogy egy terebélyes fává tudja kinőni magát. Ugyanakkor szerénységre és alázatra van szükség, hogy beismerjük, a konkoly ott van a szívünkben. De bátorságra is szükség van, hogy merjünk dönteni, amikor megérik rá az idő!

Mt 13, 24-43

A jók és a rosszak szétválasztása az ítélet napján következik be.
Abban az időben: Jézus egy másik példabeszédet is mondott a tömegnek: „A mennyek országa olyan, mint amikor egy ember jó magot vetett a földjébe. Míg az emberek aludtak, jött az ellenség, konkolyt vetett a búza közé, és elment. Amikor a vetés kikelt és kalászba szökkent, felütötte fejét a konkoly is. Akkor a szolgák odamentek a gazdához, és megkérdezték: »Uram, te ugye jó magot vetettél a földedbe? Honnét került hát bele a konkoly?” Az így válaszolt: „Ellenséges ember műve ez.” A szolgák erre megkérdezték: „Akarod-e, hogy elmenjünk és kiszedjük belőle?” Ő azonban így felelt: „Nem, nehogy a búzát is kitépjétek, amikor a konkolyt kiszeditek! Hagyjátok, hadd nőjön az aratásig mindkettő. Aratáskor majd megmondom az aratóknak: Előbb a konkolyt gyűjtsétek össze, kössétek kévébe, hogy elégessük, a búzát pedig hordjátok a magtáramba!” *
Azután egy másik példabeszédet is mondott nekik: „A mennyek országa olyan, mint a mustármag, amelyet egy ember elvetett a földjébe. Bár kisebb ez minden más magnál, mégis, amikor felnő, nagyobb minden veteménynél. Fává terebélyesedik, úgyhogy jönnek az ég madarai és ágai között fészket raknak.”
Végül ezt a példabeszédet mondta nekik: „A mennyek országa olyan, mint a kovász, amelyet fog az asszony, belekever három véka lisztbe, és az egész megkel tőle.” Mindezt példabeszédekben mondta el Jézus a sokaságnak, és példabeszéd nélkül nem mondott nekik semmit, hogy beteljesedjék, amit a próféta mondott:
Példabeszédekre nyitom ajkamat, s hirdetem, mi rejtve volt a világ kezdetétől. Akkor elbocsátotta a tömeget, és hazament. Tanítványai pedig odajárultak hozzá és kérték: „Magyarázd meg nekünk a szántóföldről és a konkolyról szóló példabeszédet!” Erre ő ezekkel a szavakkal válaszolt: „Aki a jó magot veti, az az Emberfia. A szántóföld a világ, a jó mag az ország fiai, a konkoly pedig a gonosz fiai. Az ellenség, aki ezeket elveti – az ördög. Az aratás a világ vége, az aratók pedig az angyalok. Ahogy a konkolyt összeszedik és tűzre vetve elégetik, úgy lesz a világ végén is. Az Emberfia elküldi angyalait, hogy szedjék össze országában mindazt, ami botrányos, és minden törvényszegőt. Ezeket tüzes kemencébe vetik, ott sírás lesz és fogcsikorgatás. Az igazak pedig mint a nap, ragyogni fognak Atyjuk országában. Akinek van füle, hallja meg!”

2017. július 16., vasárnap

Magvetés

Évközi 15 vasárnap


A szavak végig kísérik napjainkat. Ahhoz, hogy eljussunk a másikhoz, szavakat használunk. A szavak folyamatos hangzásában élünk. Körbe vesznek a szavak. Átadni szavakat, legyenek azok hasztalanok, romantikusak, vagy erőszakosak, a mindennapi cselekvésünk részei.
Szavakat szórunk szét, hogy valaki megértse, befogadja, hogy egyszerűen csak meghallgassa. Folyamatosan valamit mondunk magunkról. Szólunk, beszélünk, hátha valaki elkezdni olvasni életünk könyvét.
Történeteket, elbeszéléseket, más szóval parabolákat mesélünk. A parabola szó, a para-ballein görög szóból ered és azt jelenti, hogy előre dobni. Mi egy parabola vagyunk, egy mások elé dobott egzisztencia vagyunk, egy befogadásra és megértésre vágyó létező.
Különféle módon "dobjuk" mások elé, mutatjuk meg magunkat: van, aki csendben marad; vannak akik előregyártott frázisok alapján beszélnek, szlogeneket, címéket használnak, hogy valamit ráerőltessenek másokra s ezért nem riadnak vissza az erőszaktól sem. Vannak azonban akik gondosan megválasztják beszédüket, próbálnak másokat kielégíteni, olyan szavakat használnak amelyek a hallgatóknak tetszenek - ők azok akik manipulálnak és hagyják magukat manipulálni. Aztán vannak, akik soha nem hallgatnak, akik a szavak folyamában élnek, amely gátlástalanul önti el azt, akihez beszélnek.
A beszédünk módja kifejezi az élettel szembeni magatartásunkat. Jézus beszéde egy ajándékozó aktus, ahogy Isten beszél, ahogyan Isten adja magát az emberiségnek. A példabeszédben a mag az ige, amit Jézus hirdet. Az ige pedig az élet, amelyik ajándékozza önmagát. Arról a létről beszél, amelyik gyümölcsöt szeretne hozni. Isten mindenféle talajnak, minden helyzethez adja önmagát, mindenkihez szól.
A történet igazi üzenete, nem is annyira a befogadó talaj milyensége. Bármilyen talaj is vagyok Isten folyamatosan szórja szavait belém. Akármilyen típusú föld vagyok, az Úr folyamatosan ajándékozza önmagát az életembe. Isten kockáztat, lehet, hogy hasztalannak, badarságnak tűnik tette, mégis pazarolja az ő szeretetét felém. Az őrület és a bizalom között lebeg. Így egy kicsit érthetővé válik az a mély találkozás, ami az eukarisztikus liturgiában történik az ige és a kenyér között, mint Emmauszban: egy átadott ige és egy megtört kenyér. Az ige és kenyér egyik a másik számára tükörré válik. Átadottság és megtörtség.
Szókratészról mondják, hogy megválogatta beszélőtársait, műveit sem írta le, nehogy olyanokhoz jusson, akik nem értik. Jézus nem válogatja meg, nem elemzi ki a hallgatóit, hogy megnézze, valóban méltók-e arra, hogy a tanítást befogadják. Jézus minden talajba egyformán hinti tanítását. Vajon a mi beszédmódunk mennyire evangéliumi? Vajon nem-e Szókratész él bennük?
Én is ezeket a szavakat neked adom elédbe dobom... Elkerülhetetlenül, egy kicsit kiteszem magam a meg nem értés kockázatának..... Egy életforma.
Milyen a te beszéded, kommunikációd?
Hogyan érzed magad Jézus pazarló gesztusa előtt, hogy minden földbe búzát vet?

2017. július 8., szombat

Érteni vagy élni az életet?

Évközi 14. vasárnap - A
Mt 11, 25-30


Ahhoz, hogy a félelmem, szorongásom kezelni tudjam, arra törekszem, hogy megértsem. Szorongásom megérteni pedig azért akarom, mert így azt hiszem, illúziókat táplálva,  hogy ellenőrzésem alatt tudom tartani a helyzetet. Szeretjük a dolgokat kézben tartani! Talán ezért van az, hogy olykor büszkén jelezzük, hogy igenis tudtam, hogy mit gondol a másik, vagy hogyan cselekszik a másik adott helyzetben! Nemrég valaki magabiztosan jelezte felém: Tudtam, hogy mire gondolsz, ismerlek én! Ad egy biztonságot nekünk, amikor tudjuk, hogy a dolgok hogyan alakulnak illetve az emberek bizonyos helyzetben hogyan viselkednek. Minden egyes alkalommal, amikor kételyek merülnek fel dolgok, személyek kapcsán, megijedünk és összezavarodunk. Amikor úgy véljük, hogy értjük a dolgokat, abban az illúzióban vagyunk, hogy igenis birtokoljuk az életet, a másikat, és miért ne, birtokoljuk még Istent is!
Azt gondolom, az ilyen embereket hívja Jézus "bölcsnek és okosnak", akik nem hagynak teret magukban Istennek, akik megmagyarázni, ellenőrizni, birtokolni akarnak! Az evangéliumi bölcsek hamis tanácsadók, akik kikérik azt a jogot, hogy másoknak Isten akaratát megmagyarázzák, mintha ők Istent birtokolnák vagy mintha Isten hagyná, hogy őt birtokolják. Éppen ezek az úgynevezett bölcsek válnak tudatlanokká, mert soha nem jutnak el oda, hogy Isten ingyenességét megtapasztalják. Isten hagyja, hogy kitaláljuk, hogy ráérezzünk, megmutatja az ő lépteinek lábnyomát, érezzük jelenlétének lágy fuvallatát, de sohasem birtokolhatjuk.
Ellenben aki alázatos, tud várni. Ki tudja várni, hogy az élet legyen az, aki megajándékoz a dolgok értelmével. Ő az igazi bölcs. Az aki megértette, hogy semmit sem birtokolhatunk. Minden ajándék annak, "akinek a Fiú ki akarja nyilatkoztatni". A dolgok, történések értelme is ajándék, nem lehet megszerezni.
Amikor nehezünkre esik, hogy elfogadjuk azt, hogy nem értjük a dolgokat, akkor csakhogy ellenőrzés alatt tartsuk félelmünket, előregyártott magyarázatokat fabrikálunk, olcsó megoldásokat keresünk vagy a valóságot leegyszerűsítjük. Ilyenkor címkézzük a másikat, a helyzetet, hogy könnyebben kontrollálhassunk. Ilyenkor bölcsnek tartjuk magunkat, de közben kizárjuk magunkat annak lehetőségétől, hogy megismerjük az igazságot. Ezért a hamis bölcsek erőszakosak, mert arra törekednek, hogy mindennek nevet adjanak, mindent meghatározzanak. Márpedig az életet nem lehet magyarázni, címkézni, azt élni lehet. Anthony de Mello írja: Tételezzük fel, például, hogy roppant szél fúj odakint, és a honfitársaimnak el akarom magyarázni, milyen a viharos amerikai szél vagy hurrikán. Befogom tehát egy szivarosdobozba, hazaviszem, és azt mondom: "Ezt nézd meg!" Nincs benne semmiféle szél, ugye? Minthogy befogtuk. Vagy ha arra az érzésre vagy kíváncsi, milyen egy folyó sodrása, én pedig hozok egy vödörrel belőle. Megszűnt az áramlás abban a pillanatban, hogy vödörbe tettem. Abban a pillanatban, hogy a dolgokat koncepcióba zárod, megszűnik az áramlásuk; statikussá, halottá válnak. Egy megfagyott hullám nem hullám. Egy hullám alapvetően mozgás, akció; nem hullám, amikor megfagyasztod. A koncepciók fagyottak. A valóság cseppfolyós.
Az előre gyártott és könnyű magyarázat vagy vélemény súlyos iga, mert előbb utóbb elfárasztanak. Arra megy el az erőnk, hogy állandóan meg kell védenünk a kész árut, amit mi gyártottunk. Vállunkra nehezedő iga lesz. Mint az ökrök, többé nem lehetünk szabadok. Saját ítéleteink, világképünk rabjai leszünk. Arra vagyunk kényszerítve, hogy úgy cselekedjünk, ahogy az iga mondja nekünk, amit mi tettünk a nyakunkba
A zsidó hagyományban az iga a törvény szimbóluma volt: ahogy az iga az ökör számára lehetővé teszi, hogy megfelelő barázdát tudjon húzni, úgy a Törvény megakadályoz abban, hogy az Isten által húzott barázdából ki ne forduljunk. Természetesen a törvény az, ami magyarázza az isteni barázdát.
Jézus felforgatja ezt a meggyőződést és egy könnyű igát ajánl. Az értelmezés, címkézés, magyarázás, megértés helyett Jézus egy kapcsolatot kínál. Ahelyett, hogy a dolgok állandó értelmezését keresnénk, Jézus arra hív meg, hogy kapcsolatban legyünk Vele. Ebben a kapcsolatban kereshetjük aztán a dolgok értelmét, a másik szavainak értelmét, egy tapasztalat értelmét, a személyek értékét. A Jézussal való kapcsolatban fedezhetjük fel a követni való utat. Ha például a lelki életem teher, lehet, hogy azért van így, mert nem vagyok kapcsolatban Jézussal, hanem valaminek a megértését, magyarázatát keresem, valamit birtokolni vagy megvédeni akarok. Így bölcsnek lenni fárasztó! Ha ellenben alázatosak vagyunk, akkor annak a szabadságában élünk, aki képes ráhagyatkozni a Másikra, az Életre!

2017. július 1., szombat

A veszteség győzelem



Évközi 13. vasárnap A
Mt 10, 37-42

A Talmud (héberül: tan, tanulmány), a Biblia utáni zsidó irodalom nagy alkotása, ószövetségi magyarázatokat és zsidó vallási törvényeket tartalmazó mű, a Misnák és gemárák kb. 800 rabbitól eredő gyűjteménye. Felöleli a régi zsidóság szellemi, társadalmi, jogi és vallásos életének fejlődését a bibliai kánon befejezésétől a Kr. u. 6. századig. A Talmud szó szerint „tanulást” jelent. /Wikipédia/
Egyik ilyen tanítása így szól: Aki megment egy életet, egész világot ment meg.
Ezt a mondatot vésték egy gyűrűbe búcsúajándékként Oskar Schindlernek, amikor 1945-ben menekülnie kellett. Közismert, hogy Oskar Schindler német gyáros, aki mintegy 1200 zsidó életét mentette meg a holokauszt során azzal, hogy lőszer- és edénygyáraiban alkalmazta őket Lengyelország, illetve a mai Csehország területén. Róla szól a Schindler bárkája című könyv és a Schindler listája című film, ahol a film végén azért van bűntudata és panaszkodik, hogy elpazarolta az időt, jobban kihasználhatta volna, hogy több életet mentsen meg.
Magam is szembesülök a kérdéssel s felteszem magamnak: tudtam-e megmenteni valakinek az életét valaha?
Nem tudom a választ, de tény, hogy elég sokat foglalatoskodok azzal, hogy az enyém mentegessem! 
A mai evangéliumi rész Jézusnak azt a tanítását közli, amit akkor mond el, amikor küldetéssel bízza meg őket, küldi nem csak evangéliumot hirdetni, hanem a mindennapi élet megélésébe. És küld és tanít minket is az igazi életre! 
A mi rohanó felgyorsult világunk arról szól sokszor, hogy valamilyen módon mentsük a bőrünket, építsünk, valósítsuk meg életünket, anélkül, hogy megkérdeznénk, mi az értelme létünknek, kiért és miért élek?
Jézus arra hív meg, hogy életünket ne magunknak tartogassuk, hanem legyen bátorságunk elveszíteni. Ez a kihívása az édesanyáknak is, az életért kockára teszi, odaadja az életét. Egy édesanya szül, ha csak nem tartja önmagában az életet. Valaki mesélte, hogy amikor felfedezte, hogy egy új élet fogant benne, megjelent egy fura félelem is: az önelvesztés félelme. 
A nagy kísértés valójában az, amikor igazán csak önmagunkért fáj a fejünk. Nagyon sokszor az ésszerűnek tűnik ez a kísértés: hisz szinte logikus, hogy kell gondoskodnom a saját életemről, előbb az én életutamra kell gondolnom, az én karrieremre, sőt az Istennel való kapcsolatomban is előbb az én lelki életemre, vagy akár az én imámra figyelek. Így aztán paradox módon, megfigyelhetjük, annyira az élettől megszállottá válok, hogy nem tudom megélni azt!!!
Jézus meg van győződve arról, hogy az életünk akkor válik teljessé, ha el merjük veszíteni valakiért, vagy ha képesek vagyunk valamit vagy akár valakit elveszíteni a teljesebb élet miatt. A veszteség győzelem. Aki apját vagy anyját jobban szereti, mint engem, nem méltó hozzám. Vannak kapcsolatok, amelyek megfullasztanak, és akadályoznak abban, hogy a jézusi értelembe vett élet teljességet megéljük. Lehet, hogy önmagukban jó kapcsolatok, de egy fajta belső bölcsőbe zárnak, ahonnan nincs kiút. /Ilyen kapcsolati helyzet a szülőkről való leválás érzelmi képtelensége: ami megnyilvánulhat a felnőttkorban gyermeki, torz megfelelési kényszer révén, aminek oka pl. az lehet, hogy sokat kritizálták a szülők./
Ma sokak elköteleződése egy hivatásban vagy házasságkötésben azért nehéz, mert félnek, hogy elveszítik életük, ha feladják a kitaposott biztonságot. Azzal áltatják magukat, hogy így boldogok lesznek, de valójában boldogtalanságra ítélik magukat, egy üres és értelmetlen életre. Pontosan ezért akarják mindennel feltölteni. Azonban minél inkább igyekeznek feltölteni, annál üresebbek lesznek. Az üresség csak ajándékozott lehet, de feltöltve soha!
Aki megtalálja életét, elveszíti azt, de aki értem elveszíti életét, megtalálja azt - mondja Jézus. Az élet elvesztésének fogalmát két példával magyarázza: befogadni valakit és inni adni valakinek.
Néha bensőnkben olyan házakhoz hasonlítunk, amelyek üresek: tágas terű házak, ahol nem lakik senki, elhagyatottak, szomorúak, ahol a zártságnak áporodottsága terjeng. Befogadni valakit, azt jelenti, hogy többé már "bent" nem vagyok egyedül. Néha azért maradunk egyedül, mert tudattalanul valahol érintetlenségünket, kényelmünket, de vele együtt ürességünket védjük.
Máskor belső házunkban olyan dolgok vannak, amiről azt gondoljuk, hogy nem meg felelőek, alkalmatlanok. Talán épp azért figyelmeztet Jézus, hogy az a pohár víz példájával: egyrészt nincs olyan kevés, hogy ne tudnánk adni, ugyanakkor figyeljünk oda a legkisebbekre, a szükséget szenvedőkre. Vannak emberek, akik mindig azokat a kapcsolatokat keresik, amiben valamit kapnak, de soha oda nem fordítják figyelmüket azokra, akik jelentéktelenek, akiknek adni kellene. Nem lehet egész életben mindig csak kapni. Feltölthetjük vizes palackunkat anélkül, hogy valakinek legalább egy kis pohár vizet adjunk, de egy idő után tapasztalni fogjuk, a víz amit felgyűjtöttünk, ihatatlan.
Aki nem veszi föl a keresztjét és nem követ engem, nem méltó hozzám. A keresztet felvenni nem veszteség, hanem az élet, ami a teljesség felé visz: a kereszt az evangélium, a kereszt a jó hír, a kereszt az a bizonyosság, hogy szeretve vagyok, hogy megbocsátva vagyok. Ezért egyedül a kereszt az, ami felszabadít, a kereszt teszi lehetővé, hogy az életről alkotott illúzióktól megszabaduljak és elkezdjek igazán valakiért élni... Mert valaki értem is élt és meghalt! .... Ezért, ha csak egynek is az életét megmentettük .....Na ez az Evangélium!
Te most éppen kiért veszíted el életed?
Vannak olyan kötődéseid, amelyek nem engedik, hogy teljes életet élj?

2017. június 24., szombat

Mitől értékes az életem?

Évközi 12. vasárnap - A
Mt 10, 26-33

Mit ér az életem? Van értelme? De kit is érdekel? Olyan kérdések, amelyeket a csalódások, a veszteségek és a meg nem értés idején teszünk fel magunknak. Az élet egy állandó harc, küzdelem és nem kerülhetjük el, hogy állást ne foglaljunk: mindig valahogy reagálunk rá. Így létünk arról szól, arról ad jelzést elkerülhetetlenül, hogy hol állunk. Még Jézus is, aki békét hozni jött a földre, feszültséget és konfliktus gerjesztett, megosztott, döntésre késztetett tanításával. Viszont ugyanúgy igaz az is, hogy életének legkritikusabb helyzetében lemondott a kardról. 
Jézus világosan szemlélteti az apostolok feladatait, amelyekben nincs idealizmus, nincs illúzió, hanem a konkrét realitás. Misszióra hívja őket, amely tele vannak ellentmondásokkal, küzdelmekkel, szenvedéssel és kihívásokkal! Olyan tanítást ad, amivel minket is küld az életbe: a mindennapok megélésében aktuális receptek lehetnek, hisz az életünk ugyanúgy tele van kontrasztokkal, szembennállásokkal, küzdelmekkel és kihívásokkal, amikor döntenünk kell, hogy hová akarunk állni. 
Jézus nem véletlenül sorol fel egy pár ellenállást, amivel szembesülniük kell: tudja, sokan menekülnek majd a kihívások elől, egyesek azt gondolják, hogy el lehet rejteni a szívben mindazt, amit gondolnak. Ők azok, akik inkább sötétbe menekülnek, abban az ábrándban ringatva magukat, hogy nem látják. Ami bent van, az egy idő után ki kerül, az ember belső világa előbb utóbb nyilvánvaló lesz, s megmutatja állásfoglalását, azt aki vagy ami.
Ezeknek hirdeti Jézus a fényt, mert nincs semmi rejtett dolog, amelyre fény ne derülne, sem titok, ami ki ne tudódnék. Jézus apostola úgy kell éljen, hogy ne féljen a fénytől. 
Loyolai Szent Ignác Lelkigyakorlatos könyvében, a szellemek megkülönböztetésének tárgyalásakor ezt jézusi tanítást így fordítja le: 
Az ellenség úgy viselkedik, mint egy álnok szerető. Titokban akar maradni s fél a lelepleződéstől. Az álnok ember ugyanis, midőn hitegetéseivel valamely jó apának a leányát vagy jó férjnek a feleségét elcsábítani próbálja, azt akarja, hogy szavai és rábeszélései titokban maradjanak. Azért nagyon nincs kedvére, amikor a leány apjának vagy a feleség a férjének feltárja az ő álnok szavait és gonosz szándékát, mert könnyen átlátja, hogy nem hajthatja végre megkezdett művét. Ugyanígy az emberi természet ellensége, amikor belopja cseleit és rábeszéléseit az igaz lélekbe, azt akarja és azt kívánja, hogy azokat titkon fogadja be és titokban tartsa. Nagyon nincs tetszésére tehát, amikor a lélek feltárja azokat jó gyóntatójának vagy más lelki embernek, aki ismeri a kísértő csalárdságait és gonoszságait. Megérti ugyanis, hogy megkezdett gonoszságát nem viheti véghez, mert nyilvánvaló csalárdsága lelepleződött. (Lelkigyakorlatos könyv 326)
A tanítvány, aki az életben naponta él meg konfliktusokat nem maradhat sebezhetetlen és összesározatlan, ahogy a tövises bokrokon nem lehet áthatolni karcolás nélkül. Mégis marad egy belső meghitt tér, ami érintetlen marad. Lehet, hogy a test a küzdelem, a harc nyomait magán hordja, de van az emberben egy belső intim, Istennek is fenntartott mag, ami sérthetetlen. Jézus  ezért mintegy szembeállítja a test külsőségét a lélek bensőségével. 
Szent Ignác szerint így juthatunk el igazából az alázatig: nem erőlködéssel, mert az akarat erőlködése növeli bennünk a hiúságot; az alázathoz azáltal jutunk el, hogy elfogadjuk a megaláztatásokat; elfogadni, hogy épp akkor nem kapunk hálát és elismerést, amikor minden jogunk meglehetne hozzá. Ugyancsak Loyolai Szent Ignác írja: Inkább akarom és választom a szegénységet a szegény Krisztussal, mint a gazdagságot, a gyalázatot a gyalázatokkal tetézett Krisztussal, mint a megtiszteltetést, és inkább kívánom, hogy együgyűnek és bolondnak tartsanak Krisztusért, akit előbb tartottak ilyennek, mint bölcsnek és okosnak ebben a világban. (Lelkigyakorlatos könyv 167)
Érdekes megfontolni a bibliai részlet képeit, hogy Isten szerető gondoskodása ellenére a veréb a földre hull és a tanítványt megölik. Ezekben a helyzetekben kérdezed meg, hogy mit ér az élet és a Istent egyáltalán érdekli-e a te életed? Azonban talán nem a vereség, nem a csőd, nem a kudarc dönti el az élet értékét, hanem az, hogy elfogadva a tehetetlenséget mennyire tudtam hűséges maradni Krisztushoz és önmagamhoz. Ott a tehetetlenségben, a vereségben tesz Jézus egy új ajánlatot: megtagadhatom vagy megvallhatom őt, kitarthatok vagy elmenekülök. Mária ott maradt a kereszt alatt, ott áll és vár, még akkor is amikor tehetetlenséget él meg. 
Nagyon sokszor az élet csak ezt kéri: megmaradni a tehetetlenségben, mert lehet, hogy éppen ez az a pillanat, amikor nem csak fejjel, hanem szívvel is megvallhatom, hogy a legkisebb veréb is Isten kezében van, még ha a földre is hull. Megmaradni a tehetetlenségben, a szenvedésben s nem elmenekülni, azt hiszem, a legnagyobb hitvallás!
Ha ma a szíved feltárnák, lenne valami félni valód?
Hogyan reagálsz, amikor épp a jót akarod tenni s úgy érzed, nem értenek meg?

2017. június 10., szombat

Kapcsolatok

Szentháromság vasárnapja - A
Jn 3,16-18

Az ókori görögök gyakran rejtett módon mitológiákban, versekben fejezik ki érzelmeiket, osztják meg a valóság komplex igazságait.
Ilyen Pállász Athéné története is.
Athéné Zeusz és Métisz gyermeke. Métisz volt a bölcsesség istennője, a főisten első felesége. Egy jóslat szerint a születendő gyermek hatalmasabb és okosabb lesz mint maga Zeusz. Ezt a kritikát a főisten nem szívesen viselte volna, így dühében élve lenyelte a terhes Métiszt. Métisz férje gyomrában mellvértet és sisakot készített leányának. A főisten igen rosszul bírta felesége munkáját, és amikor a sisakot kezdte el kalapálni, Zeusz feje majdnem széthasadt a fájdalomtól. Ekkor a bölcs Héphaisztosz sietett segítségére, és kalapácsával ütést mérve Zeusz fejére onnan kipattant Athéné. Zeusz fájdalmai elmúltak, és ahogy ott állt leánya talpig felfegyverezve, fénylő díszben, Zeusz azonnal megszerette. Még Héliosz is megállt a Nap szekerével, hogy megcsodálja az új istennőt. Athéné lett ezután Zeusz legkedvesebb gyermeke, olyannyira, hogy Zeusz gyakran odaadta neki pajzsát, az aigiszt. 
( vö. Wikipédia)
Athéné tulajdonképpen, azt is mondhatnánk, Zeusz fejének produktuma, átvitt értelemben az ő meggyőződésének, okoskodásának is a szüleménye. Gyakran a szülők saját várakozásaikat, elvárásaikat vetítik ki gyermekeikre, azt akarják, hogy olyanokká váljanak, amilyennek ők kigondolják.
Így nagyon sokszor az emberi szeretet nem más, mint az "én", az "ego" narcizmusa. Ahogy Pállás Áthéné a Zeus "fejének" a produktuma, úgy mi is nagyon sokszor a másikban a mi mentális terveink megvalósulását keressük.
Azt is láthattuk, hogy Pállás Athéné félelemből született. Zeusz félelmében lenyeli Métiszt. Jelképesen a félelem felemészti a bölcsességet. Gyakran a kapcsolatainkban, hogy nehogy elveszítsük önmagunkat, inkább megemésztjük a másikat.  Nehezen viseljük el a versenyt és nem toleráljuk a szeretet következményeit.
Azt is láthattuk, hogy Pállás Athéné születése nem akart, hanem csak egy szükség következménye, hogy ne fájjon Zeusz feje, Hephaisztosz kalapácsütésének köszönhetően pattan ki fejéből.
Ez az emberi szeretet EGY valakinek a saját maga keresése, vagy talán mégis KETTŐNEK a kapcsolata, ahol azonban az egyik felemészti vagy megfojtja a másikat. Többé kevésbé ilyen az emberi szeretet.

Az evangéliumi rész teljesen más szeretetről mesél, egy hármas szeretetről, egy isteni szeretetről, ami lehetne a mi szeretetmódunk is, amikor megtanulunk igazán szeretni.
Az Atya és a Fiú két külön személy, így tanítja a mi hitünk. Itt egyáltalán nem folynak egybe a személyek. A Fiú az Atyától származik, született, de nem teremtmény, vagyis akart és szeretett személy, nem véletlenszerű történés eredménye. Az idő kezdete előtt született és akart az Atyától. Az Atya és a Fiú között a kapcsolat meg nem szakad soha, mégis a Fiú a küldött, aki kilép az Atya házából, megéli különállóan a magány és a csend tapasztalatát, önmagát adja mások számára. Gyakran kapcsolatainkban ezt nem tudjuk megélni: a magány és csend tapasztalatát. Ezért nem tudnak növekedni, éretté válni viszonyaink!
Az igazi szeretet soha sem lehet zárt, mert egy olyan szeretet lenne, amely képtelen lenne nemzeni, alkotni. A Teremtés könyve beszél Ábrahámról és Sáráról, akik be vannak zárkózva a maguk sátrába, elszigetelve a maguk illúziójába. Őket látogatja meg három (!?) férfi Mámré völgyében (Ter 18), akik kihívják magányosságuk sátrából, egybeolvadt szeretetük sátrából, és mondják el, hogy nemzeni fognak. Pont ezért az Isten, aki a szeretet, nem lehet sem EGY  sem KETTŐ, hanem egy Isten három személyben, egy Isten, aki igaz szeretet, szeretet, amely szül, létrehoz, teremt. A Szentlélek az Atya és a Fiú közötti szeretet, szeretet, aki önmagát adja, aki kilép a kapcsolatból és jelenvaló lesz, szeretet amely termékeny, amely nem zár be, hanem folyamatosan kinyílik a másiknak. A Lélek az Atya és a Fiú közötti kapcsolat, aki befogad, vendégül lát és nem merül ki, nem fogy el. A szeretet vagy hármas vagy nincs. Ha a mi szeretetünk nem nemz, nem hoz létre, hanem csak fejfájást produkál, mint Zeusznál, valószínű nem szeretet.  
Ha az egyik felfalja, megfojtja a másikat, úgyhogy az teljesen eltűnik, akkor az nem szeretet. Ugyancsak a Teremtés könyvében figyelhetjük meg, Ábrahám, annyira a fiára fókuszál, hogy teljesen megfeledkezik arról, akitől ajándékba kapta. Ábrahám arra van meghívva, hogy rendet teremtsen a fejében és szívében, tartson távolságot a fiától, hogy ne olvadjon egybe vele, hanem termékennyé váljon. Ezért teszi próbára Isten. Hányszor fordul elő velünk, hogy gyermekünk vagy a másik a mi énünk meghosszabbodásává válik, bennük látjuk realizálva önmagunkat...
A hármasság a szeretet igazi neve: szeretet, amely nem önmaga felé fordul (önmagába vonul),  de nem is a másik elpusztítása, hanem a szeretet, amely nemz, létrehoz, teremt. Mi is gyakran a szeretetben nem tudunk kettőnél tovább számolni....
Ki a kapcsolataid főszereplője?
A te kapcsolataid életet adnak, vagy megfojtanak?


2017. május 13., szombat

Út, igazság, élet


Húsvét 5. vasárnap A
Jn 14, 1-12



Amikor valaki elhagy, elválik, elszakad tőlünk, legyen az bármi okból, úgy érezhetjük, mintha valamilyen tartó kötelet elvágtak volna és mi csak zuhanunk-zuhanunk a mélybe. Bensőnkben ilyenkor valami nagyon segítségért kiált: jöjjön már valaki és kötözze újra biztonságunk kötelét. 
Amikor valakitől elválunk, erőteljesen megéljük a hiányt. Bensőnkben olyan mély űrt hordozunk, amit senki és semmi be nem tud tölteni. Hiába próbáljuk megtölteni pótcselekvéssel, kapcsolatokkal, szenvedélyekkel vagy bármivel, az üresség megmarad.
Az elszakadás idején derül ki, kik is vagyunk. Akkor derül ki, hogyan éltük meg a kötődést. Ott derül ki, hogy mennyire szerettünk. Itt jönnek felszínre azok a félelmek, amelyeket addig rejtegettünk. 
A búcsúzó szavak lényegesek, mert nincs több idő, talán soha nem lesz alkalom elmondani mindazt, ami a szívünkben van. Az evangéliumi rész Jézusnak az apostoloktól búcsúzó pillanatait írja le. Nemrég ért véget az vacsora, az utolsó. Itt az ideje, hogy elmondja azokat a dolgokat, amik számítanak. De ugyanakkor itt az ideje annak is, hogy a mély félelmek ellenőrzés nélkül megmutatkozzanak. Mindenekelőtt az egyedülléttől való félelmek. 
Szükség van arra, hogy a félelmek eloszoljanak. Az ókorban szokás volt, hogy tárgyakat kettétörtek: mindegyik fél megtartotta a felét mindaddig, amíg újra nem találkoztak. Amikor találkoztak összeillesztették a darabokat. Innen a görög szimbólum szó jelentése is: melléállítás, összevetés, összeillesztés, ráismerési jel. Ismerve az emberi természetet korlátait, Jézus nem egy darab tárgyat hagy, hogy őrizzük, hanem önmagát hagyja teljesen. A kenyeret és a bort hagyja, hogy az ő valós jelenlétét felismerjük és megéljük. Az utolsó vacsorán teszi ezt, amikor az apostolok attól félnek, hogy elveszíti őt, hogy mindvégig, mindig megtaláljuk őt. 
Jézus szavai biztatóak: "Magammal viszlek", "ott legyetek ti is, ahol én vagyok". Annak a szavai, aki látja azok arcát, akik maradnak. 

Nincs megnyugtatóbb kép, mint a ház képe. Jézus ott vár minket: Atyám házában sok hely van. A ház az intimitás, a meghittség és a kapcsolatok helye. Jézus igazából egy  olyan házról beszél, ahol hely, tér van. Olyan házról, ahol meghallgatnak. Jól tudjuk, hogy a ház a pszichológiában önmagunknak, énünknek az ábrázolása ( Rajz pszichológiában mondják, rajzolj egy házat s megmondom, ki vagy!). Már gyermekkorunkban a legelső dolog, amit rajzolunk, az egy ház. A gyerek a ház ábrázolásán mutatja meg, hogy kicsoda ő. 
Az Atya házában, mondja Jézus, mindig hely van. Vagyis az Atya életében (és a Jézuséban, amely ugyanaz), mindig van hely.  Az ő élete befogadó, ugyanakkor egy másokért élt élet és ebben az életben mindig van hely, tér barátai számára. 

Amikor elhagyatottak vagyunk, akkor az elveszettség érzése is felismerhető bennünk. Amikor valaki hiányzik nehezen éljük meg a valahová, valakihez való tartozást. Mert a másik egy vonatkozási pont. Elveszettség, elkallódás. Jézus látja az apostolok életében is ezt a jelenséget. Tamás apostol egy kiutat is keres. Mikor elveszettek vagyunk, szinte várjuk, hogy valaki segítségünkre siessen: Uram, mi nem tudjuk, hogy hová mégy, hogyan ismerhetnénk hát az utat. Egyedül keresi az utat, mintegy azt mondja, hogy egyedül is meg tudja tenni, amit kell. Ezért Jézus azt mondja, várjon és ismerje el:  "Senki sem juthat el az Atyához, csak általam!" Jézus az út. Ott kell lenni az úton és hagyni magunkat találkozni a Pásztorral, aki keresi, megkeresi a saját nyáját és gondoskodik róla. 
Amikor elhagyottak vagyunk, az a benyomásunk, hogy árvák vagyunk. Fülöp akarja látni az Atyát, szüksége van, hogy meglássa gyökereit, történetét. Keresni az atyát ezt is jelenti, keresni azt, hogy ki vagyok, identitásomat, azt, hogy honnan jövök, ki vagyok. Az atya lesz az, aki örökséget, igazi gyökeret ad és aki lehetővé teszi, hogy jövőnket építsük, mert az elhagyatottság érzése sokszor abban is meggátol, hogy lássuk a jövőt. Talán ezért mondja Jézus: Aki hisz bennem ugyanazokat a dolgokat fogja végbevinni, amelyeket én cselekszem, sőt még nagyobbakat is tehet azoknál, mert én az Atyához megyek. Olyan szavak, amelyeket sok gyermeke szeretne hallani apjától. 
Mint az apostolok, minket is átjárnak ezek a félelmek. Az élet folyamatosan arra hív meg, hogy elszakadjunk, elbúcsúzzunk, hogy lapozzunk. Minden egyes ilyen fázisban, lépésben jó tudni, hogy nem vagyunk egyedül, akkor is, ha a kísértés sokszor azt akarja elhitetni, hogy egyedül, árvák és elveszettek vagyunk!