2017. február 25., szombat

Miért aggodalmaskodom?


Évközi 8.vasárnap 
Mt 6,24-34
Vonzások világában élünk, néha mintha szétszakítana az élet. Mintha a lét hiányzó darabkáinak megkeresése, összerakása lenne. Ennek érdekében viszont ide oda szaladgálunk! 

Már az ókori embernek az volt a benyomása, hogy nem teljes az emberi élet. Űzi egy vágy, hogy megkeresse elszakadt, elvesztettnek tűnő részét.
Platón a Lakoma c. művében beszél erről. Szerinte Zeusz féltékeny volt az emberek tökéletességére, ezért ketté vágja, hogy egy végtelen keresésre ítélje őket.
Ezt a belső konfliktust, belső hasadást bensőnkben hordjuk. Megosztottak vagyunk, mintha valami széthúzna, állandó keresésben éljük életünk azzal a vággyal, hogy egykor feltöltjük a bennünk tátongó űrt! 
Az ember egyfajta megosztottságát a mai evangéliumi részből is kiolvashatjuk. Mintha kettős feszítésben lenne az ember. Egyrészt Isten részéről van vonzás az élet, a teljesség és a jó fele. Másrészt ott a gazdagság, ami az ellenkező irányba húz. De mivel Isten szeret, és szabadon akar hagyni döntésünkben, olykor egyet visszalép, pontosan azét, hogy az életünk nehogy széthasadjon, elpusztuljon. Egy kicsit ugyanaz, mint, amit a tékozló fiú történet irgalmas atyja tesz a kisebbik fiúval, aki el akar távolodni az atyai háztól: mintsem hogy hagyná, hogy a fiú élete elszakadjon, inkább önmagát osztja meg (Erre szétosztotta köztük vagyonát...Mt 15,12).
A gazdagság, a Mammon az az úr, aki elhiteti, hogy a kapcsolatainkban, viszonyulásainkban csak rabok lehetünk. Ezt így konkrétan soha nem ismernénk el, és talán nem is látszik, csak különböző jelenségekben fejthetjük meg. Így a gazdagság rabul ejtő mivolta abban a mentalitásban is tetten érhető, amikor úgy gondoljuk, hogy a szeretetet meg kell vásárolni, ki kell érdemelni vagy csak anyagiakban fejezhető ki. Aki a gazdagságnak a rabja, az állandó védekezésben él, őrzi a vagyonát. Úgy gondolja, a kapcsolatok sem lehetnek igaziak, állandó verseny és összehasonlítás van. Aki a gazdagságnak a rabja, az mindig attól fél, hogy nem csinál jó üzletet (mert a kapcsolatok neki üzlethez hasonlóak): bizalmatlan, mindig attól fél, hogy valaki becsapja őt. 



Jézus üzenete:ha a gazdagság a te urad, akkor az élet egy állandó aggodalmaskodás lesz. Ha viszont Isten a te urad, akkor egyszerűen csak teszed a dolgod s abban bízol, amit éppen most ad az élet. Nézzétek az ég madarait! Nem vetnek, nem aratnak, csűrbe sem gyűjtenek – mennyei Atyátok táplálja őket. Mt 6,27


Amikor a gazdagság az úr, akkor már csak két szimbolikus területe lesz az életnek, az aggodalmaskodás is ekörül forog: az étkezés és az öltözés
Hamvazószerdával elkezdődik a böjt! Érdekes lehet azon elgondolkodni, hogy milyen az én étkezésem? Mert amikor eszük, akkor egy kicsit a világ egy részét visszük magunkba. Ezért az evés módja, az ahogyan táplálkozunk, arról beszél, hogy milyenek a kapcsolataink, milyen a világhoz való viszonyunk: van aki falánk módon zabálja az életet, felfalva és elpusztítva mindent. A kapcsolatokban is kissé ilyen. Mások rejtőzködve, hogy senki ne lássa, csak magukra gondolva. Az édesanyák lemondanak az élelemről, csakhogy tudjanak adni gyermekeiknek. Vannak akik visszautasítják, mert a világgal kapcsolatosan teljesen zártak. 
Akik a gazdagságnak a rabjai mindig attól félnek, hogy valakik kiürítik a kamrát. S mindent meg kell tenni, hogy biztonságban legyen, ne legyen üresség. Akik a gazdagságban gondolkoznak, azok az életet úgy élik meg, mint zsákmányért való folyamatos vadászatot, küzdelmet.
Vajon milyen az én étkezési módom? Mit mond az rólam, kapcsolataimról?
Ha kinyitjuk a Bibliát az első lapjaitól fogva felfedezhetjük, hogy Isten arra kér, ne aggodalmaskodjunk, hogy mit eszünk, hanem csak arra törekedjünk, hogy befogadjuk, elfogadjuk és ízleljük azt, amit a rendelkezésünkre bocsájt. A Teremtés könyvében Isten az embert egy kertbe helyezi és néhány utasítást ad neki, hogy hamis, rossz gyümölcsökből ne egyenek. Isten a pusztában mannával és fürjekkel eteti a választott népet, amikor éppen azért aggódik, hogy nehogy éhen haljon. Az újszövetségben pedig Jézus saját testét adja eledelül mindenki számára.
Az élet tehát nem egy vadászat, és a szeretet nem kereskedelem. Az élet azt jelenti, hogy azzal foglalkozni, arra figyelni, azzal kapcsolatban lenni ami van, ami most jelen van, mert Isten gondoskodik. Kihozni a jelenemből a maximumot, de bízva, mert Isten táplál engem, gondja van rám. 





Farsang van. Közösségünkben is az elmúlt héten ünnepeltük meg. Ilyenkor jelmezekbe öltözünk, különböző szerepeket, maszkokat öltünk magunkra, azokká válunk, amik nem vagyunk. A farsang így abban segíthet, hogy tudatosítsuk, az év többi napjain azok legyünk, akik valóban vagyunk



Aki azonban a gazdagságnak a rabja, az a ruházatért fog aggódni, mert azért aggódik, hogy mások, hogyan látják. A ruha képviseli azt az ideát, amit magunkról másoknak mutatni akarunk. Akkor aggódunk a ruháért, amikor attól félünk, hogy annak látnak, amik valójában vagyunk.


Ha önmagunkkal ki vagyunk békülve, akkor nem félünk attól, hogy hamis képet közlünk magunkról. 
A teremtéstörténetben Ádám és Éva a kezdetek kezdetén meztelenek voltak, mert a kapcsolatuk egészséges volt, nem volt rejtegetni valójuk. Amikor egy kapcsolatban rejtőznünk kell és megjátsszuk magunkat, azt jelenti, hogy az a kapcsolat nem működik. 
Jézust is megfosztják ruháitól, mert az Igazságnak nincs rejtegetni valója. Meztelennek mutatkozik az Atya előtt! Nézzétek a mezők liliomait, hogyan nőnek: nem fáradoznak, nem szőnek-fonnak, mégis, mondom nektek, még Salamon sem volt dicsősége teljében úgy felöltözve, mint egy ezek közül. Mt 6,29
Vajon én milyen maszkot hordozok? Még farsang van, vajon milyen jelmezbe öltöznék legszívesebben?
Belső vonzások és feszítések körében élünk. Nem mindig találjuk meg azt a darabot, ami belőlünk hiányzik, valahol belül megosztottnak érezzük magunkat, de talán valami bennünk megtalálhatja a helyét, ha figyelünk arra, hogy mire tanít a Mesterünk! Talán ha egy kicsit szabadabbakká válunk észrevehetjük a mezők liliomait és az ég madarait. Észlelhetjük az Életet!
Ti mindenekelőtt az Isten országát és annak igazságát keressétek, és ezeket is mind megkapjátok hozzá. Mt 6,33








2017. február 18., szombat

Kiegyensúlyozottnak lenni vagy szeretni

Évközi 6. vasárnap - A 
Mt 5,38-48

A napokban Ferenc pápa egyik beszédét olvastam. A következő két mondata érintett meg: A szívetek megőrizte a keresés nyugtalanságát?... Nyugtalanság nélkül meddők vagyunk. Ha hidakat és frontokat akartok lakni, akkor nyugtalan elmét és szívet kell bírnotok. ... A merev gondolat nem isteni, mert Jézus magára vette testünket, ami nem merev, hacsak nem a halál pillanatában (Ferenc pápa beszéde a Civiltà Cattolica folyóírat közösségéhez).

Megvallom, a harmónia, a nyugalom híve vagyok. Nehezen viselem a kiegyensúlyozatlanságot. Szeretem a kiegyensúlyozottságot főleg a lelki életben. Szeretem azt, ha a dolgok a helyén vannak, kézben tudom tartani a folyamatokat. 
De azt hiszem, ezzel nem vagyok egyedül. Szeretjük az egyensúlyt, a zavartalan, zökkenőmentes történéseket, kapcsolatokat.
A pápa szavai elgondolkoztattak. Bármennyire megdöbbentő, de lehet, hogy épp ezért nem tudunk jól szeretni. Az evangélium kapcsán is egy kicsit elfilozofáltam, mi is a szeretet, és azt kell mondjam,- ha őszinte vagyok magamhoz, ha figyelembe veszem az keresztény értelmezést, de az emberi lélek történéseit is,- hogy a szeretet nyugtalanság, aránytalanság, veszteség, túlzás, az a történés, amikor a dolgokat nem lehet ellenőrizni. 

Korunkban mindenre módszereket dolgozunk ki. A siker is egy stratégia eredménye. Azonban, a szeretetre nincs stratégia, talán néha ezért is oly távoli valóság. 
A mi létezésünk egy folyamatos egyensúlyveszteségben, nyugtalanságban zajlik: az igazság az, lehetetlen úgy élni, hogy azt gondoljuk, képesek vagyunk megtartani az egyensúlyt. Folyamatosan ki vagyunk téve a kontrollvesztés tapasztalatának: az ókori görögök azt a félelmet, hogy kiszaladnak a dolgok a kezükből úgy alakították át, hogy azt mondták, az idő egy olyan valami, ami folyamatosan visszatér önmagához. 
Mindig megragad Buddha története, akiben a változás éppen akkor kezdődik, amikor felfedezi a világ fájdalmát: önéletrajzi írásában rögzíti tapasztalatát: nagyon érdekelte, hogy mi van a palota falain túl, ezért megszökik. Amit lát az nagyon összezavarja: megéli egy öregemberen keresztül az öregedés tényét. A második találkozásban egy beteg embert lát és azt tapasztalja, hogy minden ember ki van téve a betegségnek. A harmadik látványa egy holttest, rádöbben, minden élőlény elkerülhetetlen sorsa. Majd a három gyötrelmes találkozás után egy aszkétát ismer meg, aki annak szentelte életét, hogy megértse a szenvedés okát. A szenvedéssel való találkozás felborítja a rendet, az egyensúlyt, amit eddig megélt. Erre a tapasztalatra a választ a megvilágosodás keresésében találja: lemond mindenről, hogy megtalálja az egyensúlyt.
Jézus radikalizmusa, egyedisége ebben a kérdésben is megmutatkozik: mintha e fenti gondolkodással szemben arra hívna, hogy ne engedjünk annak a kísértésnek, hogy megteremtsük az egyensúlyt, csakhogy nyugalmat találjunk.
Világunkban a szeretet egy számítgató valóság lett. Azért, hogy nehogy elveszítsünk valamit, a szeretnek határokat szabtunk.
Jézus figyelmeztetése azoknak szól, akik nem tudnak szeretni a maguk teremtette belső biztonság határain kívül , akik azt vallják: szeresd felebarátod és gyűlöld ellenséged: szeresd a katolikust, gyűlöld az iszlámot, szeresd a magyar, de ne beszélj a másik nemzetiségűvel, mi székelyek vagyunk, ők mások.
Ez a parancs ott van bennünk gyermekkorunk óta és ez garantálja az egyensúlyt, a kiszámíthatóságot.
A felebarát és az ellenség olyan fogalmak, amelyek megrajzolják "a saját", "a mi" fajunk, bandánk , közösségünk határait: valami miatt szükségünk van arra, hogy eldöntsük, kit kell szeressünk és kit kell gyűlölnünk. 
Talán ezért is hozunk létre folyamatosan csoportokat, lobbikat, pártokat: tudjuk, hogy kit szeressünk és kit gyűlöljünk. A szeretet így az érdek, a haszon szférába kezd tartozni.
A kölcsönösség nélküli szeretet megijeszt engem is, de a szeretet jézusi értelemben, vagy ingyenes vagy érdektelen vagy nincs. Nagyon sok házaspár hamisan éli meg a szeretetet: folyamatosan egymásnak szemre hányják, hogy mennyi mindent tettek egymásért és mennyire elégtelen az, amit viszont kapnak. Amikor a szeretetet kezdjük összehasonlítani, akkor az a szeretet halott. 
A régiek azért, hogy létrehozzák az egyensúlyt, kiegyenlítsék a számlát, legalizálták a rossznak is az arányát: szemet szemért, fogat fogért. Így akarták az erőszaknak a spirálját ellenőrizni, megállítani. Még a rosszban is egyensúlyt keresünk. 
Jézus arra biztat, hogy engedjük el a kiszámíthatóságot valamint az egyensúlyra való törekvést és öleljük át, merjük megengedni azt a szeretetet, ami aránytalan és vesztes, mert csak ebben az aránytalan, nyugtalan és őrült szeretetben van a teljes élet. Az  ellenségszeretetben sem lehet egyensúly csak veszteség. 
Oda tartani az arcot, nem nem valaminek a feladása, hanem egy aktív részvétel abban a próbálkozásomban, hogy igyekszem más szemszögből nézni a dolgokat: ha a másik arcunkat nyújtjuk oda, elengedhetetlenül meg kell változtassuk nézőpontunkat, arcunkat el kell fordítsuk, és a dolgok más fényben jelennek meg. Oda tartani a másik arcomat azt jelenti, hogy ne legyek merev, ne ragaszkodjak egyetlen nézőponthoz. A gyűlölet megkeményít, megbénít. Csak, ha tekintetem változtatom, mozdul el, olvad fel valami.  
Szeretet az iránt, aki megbánt, nem érkezik azonnal, talán soha nem tapasztalom meg, de talán mégis egy kicsit jobban megismerem a másikat. 
Jézus tökéletességről beszél. Nem a görög szobrokéhoz hasonló tökéletességről beszél, nem is a nirvána tökéletességről, ahol minden vágyunk elengedhetjük így tartva távolságot a világtól.
Amikor Máté tökéletességről beszél, arról a valakiről teszi, aki az életnek a célja, értelme, Isten.
Isten miben tökéletes, ha nem a szeretetben?... Isten szeretete is pazarló, veszteséges: Ő maga nem tartotta a maga istenségét egy féltett kincsnek. Krisztus szeretete a kereszten szétfolyó vér, kőbe és tövisek közé hullott búzamag. Hol van itt kölcsönösség, viszonzás? Hol van egyensúly?
Tökéletesek leszünk, ha felhagyunk a tökéletes egyensúly illúziójával. Nyugtalanság nélkül meddők vagyunk, ahogy a pápa mondja. Az egyensúlyt majd a halál adja vissza! 
Egyensúly, nyugalom, harmónia vagy nyugtalanság, szeretet?
Hogyan reagálsz, amikor nem viszonozzák szereteted?









2017. február 11., szombat

Konfliktus és gyógyulás

Évközi 6. vasárnap 
Mt 5, 17-37



Az utóbbi napokban az ország tüntetésektől hangos. Emberek százezrei vonultak utcára. Érezhetően tele van feszültséggel, le nem tisztult konfliktusokkal a társadalmunk.


A konfliktusok olykor elkerülhetetlenek. Az élet részei. Lehetővé teszik, hogy újrakezdjünk. Pozitív értelemben a konfliktus annak tünete,  hogy valamit újra rendbe kell rakni. Ezzel szemben a konfliktusok hiánya azt jelzi, hogy nincs, nem él a kapcsolat.

Arthur Schopenhauer (1788-1860, német metafizikus, a köztudatba a "pesszimizmus filozófusaként" vonult be) meséje szerint két sündisznó fázik, s ezért igyekeznek összebújni, hogy egymást melegíthessék. Hamarosan azonban érezni kezdik egymás tüskéit, amelyek akadályozzák őket ebben. Eltávolodnak, de újra fázni kezdenek. Addig-addig kell helyezkedniük, amíg meg nem találják egymás között azt a távolságot, amely a legjobban megfelel nekik: hogy ne sebezzék meg a másikat, ugyanakkor mégis közel legyenek. A történet tanulsága: elkerülhetetlen, hogy a természetes mozgásban ne okozzanak egymásnak fájdalmat és ne éljék meg annak igényét hogy újra szervezzék életüket. A növekedés része a konfliktus.  

Ebből a szempontból a mi korunk is, ami szintén tele van mindenhol elterjedt konfliktussal, valószínű, hogy egy lehetőséget kapott arra, hogy valami újraszerveződjön, kiengesztelődjön. Természetesen ezen folyamattal együtt jár a félelem is, a konfliktusok aggodalommal töltik el az embereket.
Megfigyelhető, hogy a közösségi hálók, portálok nyelvezete mennyire konfliktusos, az internet az a hely lett, ahol kiélhetjük frusztrációinkat: a haragot. Amit nincs bátorságunk megélni a valós életben egyenesen, direkt módon, bevisszük a világhálóra s azt gondoljuk, hogy eltávolítottuk magunkból.
Egyre inkább hajlamosak vagyunk konfliktusokat kreálni: nem csupán a közéletben, hanem kisebb közösségekben és a családban is. 
Modern kultúránkban a konfliktushelyzet úgy tűnik életforma lett. Nyilván nem új keletű megnyilvánulás, mert bizonyára a mai evangélium is valamilyen konfliktusból keletkezhetett.
Ugyanakkor aggasztó is korunk jelensége, mert egyre inkább szétdarabolódig a szélsőségek fele, polarizálódik társadalmunk, különböző frontok, árkok jönnek létre.

A polarizáció, megosztottság egyik következménye, hogy mindenki fel van címkézve, be van skatulyázva: vagy az egyik oldalon állsz vagy a másikon. Középút nincsen. Ha nem vagy a korrupció ellenesek táborában, akkor biztos korruptak között vagy. Ha nem ítéled el a Heineken-t akkor biztos az Igazi Csiki Sör ellen vagy. Az újságok is elárulják ki van velünk vagy ki van ellenünk. Mintha az élet egy állandó harc lenne. Egy témában, egy elvben, egy személyről már nem is lehet saját véleményed: vagy velem vagy vagy ellenem. Pedig mégis lehet saját véleményed úgy, hogy senki ellen sem vagy.
Címkével ellátni valamit vagy valakit, egy olcsó módja bemutatni vagy megérteni a valóságot. Nem kell így időt vesztegetni azzal, hogy megértsem a másikat, nem kell vitatkozni, nem kell megváltoztatnom a véleményem, gondolkodásmódom. A beskatulyázás a kommunikáció egy agresszív módja is: a másik le van szűkítve egy üvegre, akire csak egy címkét kell tenni vagy egy falra, amire kirakok egy plakátot.
Pedig lehet, hogy a konfliktus túllépésének egyik módja éppen az lenne, ha eltekintünk a címkétől és megpróbáljuk gondosan megízlelni a terméket, nyilván arra törekedve, hogy nehogy megmérgezzük magunkat.
Tudjuk azonban, hogy ez a konfliktusos hangulat a mi belső konfliktusunknak a visszaverődése, visszfénye. Ha hajlamosak vagyunk címkézi, plakátokat rakosgatni egymásról, vagy frontokat létrehozni, azt jelenti, hogy mindezt elsősorban önmagunkkal tesszük.
Az ami zavar a másikban, az mindig valamit belőlem mutat meg, amit nem tudunk elfogadni vagy ami nincs meg bennünk vagy szeretnénk, hogy meglegyen.
Ha valakivel konfliktusban vagyunk, meg kell kérdezni, hogy nem-e önmagunkkal vagyunk konfliktusban. 

Az önmagunkkal való megbékülés az első lépés, hogy másokkal is ki tudjunk engesztelődni, hogy enyhítsük a szétdaraboltságot. Az evangéliumban Jézus is erre hív meg: elindulni a másik felé, akkor is, hogy ha a másiknak valami gondja van velünk, haragszik ránk: Amikor tehát felajánlod adományodat az oltáron, és ott eszedbe jut, hogy testvérednek valami panasza van ellened: hagyd ott adományodat az oltár előtt, és először menj, békülj ki testvéreddel, s akkor menj, és ajánld föl adományodat. Mt 15, 23-24
Határozott, keménynek tűnő tanítás:  még akkor is ha nekünk van igazunk, de valaki haragszik ránk, nem állhatunk meg az oltár előtt, hogy odaadjuk adományunkat... Akkor is, ha én rendben vagyok, békében vagy, de valakinek mégis panasza van ellenem, baja van velem, nem tudok Istenhez kapcsolódni...  Megkötöttek vagyunk. Ha akadály van a keresztény ember és felebarátja között, hiába közeledik Istenhez, mert ugyanazt az akadályt találja az ő irányában is. Aki testvérével megszakítja a kapcsolatot, bezárkózik Isten felé is.  Ha van valami, ami elválasztja a közösség két tagját, ennek az akadálynak el kell tűnnie ahhoz, hogy az ember kapcsolatba léphessen Istennel. Kapcsolatunk az emberekhez és Istenhez nem választhatók szét egymástól. A Miatyánkban is mondjuk: bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétőknek. 
Jálics Ferenc jezsuita atya mondja: Ha nem vagyunk készek legalább a megbocsátás szándékát felindítani magunkban, megannyit járhatunk templomba, imádkozhatunk, jámbor könyveket olvashatunk, adakozhatunk bőkezűen a szegények javára, lelki napokat vagy lelkigyakorlatokat végezhetünk, mindez hiába. Az egész élet folyása megáll, mint  a víz egy duzzasztógát mögött. Igen, a kiengesztelődésre való képtelenség olyan mint egy duzzasztógát, amely több millió tonna vasbetonnal áll a szeretet természetes folyásával szemben..... Súlyos sérülések nem tudnak begyógyulni, mert nem elfogadással és szeretettel viselik el őket. Csak amit szeretettel és megbocsátással szenvedünk el, az gyógyul meg. 
Az adomány, amit Isten elé viszek nem más, mint az élet, amit nem hordozhatok csak egyedül. A szakemberek szerint az ajándék szó latinul munus és  felelősséget is jelent. Közösségben lenni co-munione azt jelenti együtt hordozni a munus-t, az adományt, az életet. Nem lehetünk rendben, ha a testvérünk feladta, lemondott arról, hogy együtt hordozzuk az ajándékot, akkor is, ha nem a mi hibánkból van. Persze, megkeresni a testvért és megfogni a kezét nehéz.
Egyedül menni az Isten oltárához olcsóbb, de a spórlás nem mindig nyerő, és mindenekelőtt nem az Evangélium útja.
Te melyik úton jársz?






2017. február 4., szombat

Az élet íze

Évközi 5. vasárnap - A
Mt 5, 13-16
Egyszer valaki arról beszélt nekem, hogy milyen csodálatos volt egy találkozásának az íze, amit nemrég megélt. Meglepődtem s első hallásra furcsának találtam a kifejezést, de aztán megértettem: igen, az életnek van íze.
Ámbár van úgy is, hogy az élet ízét veszti.  Ilyenkor képessé válunk bármit megenni, különösen ha éhesek vagyunk. Nem teszünk különbséget, zabáljuk az ízeket.

Az ízlés képessége, vagyis érezni az ízeket egy régi metaforája az életnek. Az ízlelésnek köze van a tudáshoz. Akkor ismersz meg egy személyt, ha érzed lényének ízét. A mi kapcsolataink nagyon sokszor felületesek és gyorsak, időnk sincs megismerni egymást, nincs időnk megízlelni egymást.
Ugyanez vonatkozik a lelki életre is: "Nem a sok tudás elégíti ki a lelket, hanem a dolgok benső lelki megérzése és ízlelése" - mondta Loyolai Szent Ignác
Az ízlés és az ízlelés az érzelmekre utalnak: gyerekkorunkban, alighogy megszülettünk, az ízlelés alapján különböztettünk meg dolgokat. Jó volt az, aminek tetszett az íze és rossz az, aminek kellemes volt az íze.
Az ízlelés lehetővé teszi, hogy választani, dönteni tudjunk. Talán azért tudunk nehezen választani és dönteni, mert nem találjuk a dolgok ízét. A lelkünk benső tartását gyakran a sok íz égeti fel, de annyira éhesek vagyunk, hogy nem tudunk különbséget tenni az ízek között.
Ha az életnek nincs íze vagy nem tudunk örülni annak, amit csinálunk, kialszunk, mint egy hulló csillag, amely többet nem tud világítani.

Az evangéliumban használt két kép alapján Jézus abban akar segíteni, hogy felismerjük életünk értelmét. Mi a boldogság, ha nem éppen az, hogy megtalálni az élet értelmét? És mi az értelme, ha nem éppen az, hogy megérezzük az élet ízét vagy ízt vigyünk az életbe?
A boldogság ebben a két képben áll: a só és világosság. Ez a két kép fejezi ki, hogy mit jelent szeretni, értelmet adni az életnek vagy boldognak lenni.


A só és a világosság megváltoztatnak: a só megváltoztatja a levest, egy város fény nélkül veszélyes. Akkor tudatosul, hogy szeretjük a másikat, amikor azt tapasztaljuk, hogy megváltoztatott valamit, vagy változást hozott az életünkben. Ha az élet ugyanolyan marad, akkor már nem szeretjük egymást.

De szeretni csak úgy lehet, hogy felemésztem önmagam, elhasználódok, egy kissé eltűnök. A sót többé nem találod meg, diszkréten van jelen, marad az íze, nem foglalja a helyet. Nem akar a figyelem középpontjában maradni, láthatóvá és megtalálhatóvá válni.
Ugyanígy a lámpás is, elhasználódva világit. A lámpás nem tud világítani anélkül, hogy az olaj el ne fogyjon. Nem lehet szeretni úgy, hogy nem vesztem el magam. Nem tudsz úgy szeretni, hogy ugyanaz maradsz. Sokszor beszél erről Jézus, elveszni a szeretetben: Aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt; aki pedig elveszíti, megmenti azt.  Lk 17,33
Mi marad akkor? Marad az íz annak ajkán aki a levesünkből evett. Marad az üdvössége, gyógyulása annak, aki a megvilágított városon átment.

A só nem marad csalódott, hogy eltűnt, sem a fény nem szomorú, hogy elhasználódott. Ne annak alapján ítéld meg az életed tehát, hogy mennyire van tele a lámpásod olajjal, hogy mennyien köszönték meg neked áldozatod: talán nem mindenkinek tetszik a te levesed vagy nem mindenki él vagy kell éljen a te fényeddel!


Annak alapján ítélj, hogy mennyi gondoskodást helyeztél abba, hogy levesed, süteményed ízesíted, mennyi figyelmesség volt benned lámpát gyújtani, amikor eljött az este!
Mi ad ízt most életednek?
Elveszni, elhasználódni, eltűnni: mit mondanak ezek a fogalmak a te szeretetedről?