2017. március 28., kedd

Vakság

Nagyböjt 4. vasárnap
Jn 9, 1-41

Nem mindig szeretjük és akarjuk látni, hogy miként állnak a dolgok az életünkben. Gyakran kényelmesebb vaknak lenni: nem akarjuk tudomásul venni, hogy egy szeretetkapcsolat véget ért, hogy egy bűnös vagy függő állapot kínos számunkra, hogy elmúltak az évek, hogy nem térnek vissza úgynevezett boldog idők. De nem akarjuk látni a saját hibáinkat sem, mert kényelmetlen.
Néha elfordítjuk a fejünket, hogy ne lássunk, hogy ne kelljen felelősséget vállalni. Máskor becsukjuk a szemünk, hogy ne érezzük a fájdalmat. Illúziókban élünk, hogy elhiggyük, a világ az olyan, amilyennek mi képzeltük. 
Valójában mi nem látunk, hanem úgy döntünk, hogy lássunk. Hányszor fordul elő, hogy nézünk anélkül, hogy észre is vennénk azt, amit látunk.
Azt írja a szentíró, hogy "ő elment, megmosdott s amikor visszatért már látott". Dönteni és elkezdeni újra látni egy olyan út, ami alázatot követel: hagyni, hogy valaki a sáros nyálas kezét a szemünkre tegye, alázat kell. Jézus ujja az új teremtés szimbóluma, amit minden egyes alkalommal Isten nekem ajándékoz. Amikor vak vagy tehát, akkor Isten szeretne megérinteni újra a szemed, szíved, hogy visszaadja az életet. 
Ahhoz, hogy kezdjek látni arra van szükség, hogy útra keljek. S ha útra kelek és elindulok, nem minden világos azonnal. A vak is fokozatosan ismeri fel Jézust: előbb azt mondja, hogy egy ember, majd hogy egy próféta gyógyította meg, csak a végén mondja azt, hogy Jézus az Úr: az első keresztény közösségek a hitvallásban nevezték Jézust Úrnak. 
Mennyire fontos lenne, hogy újra felfedezzük a lassúság, a fokozatosság ajándékát az úton levésnek, amit elvesztettünk. Sietősek vagyunk, akiket zavar az, hogy valamit várni kell, azonnali gyors és könnyű eredményeket szeretnénk, erőfeszítések nélkül. A realitás a lassúságban, a fokozatosságba mutatja meg magát. Ha lelassulok, látni fogok!
Mi magunk is vakok vagyunk, mint a főszereplő vakon született, de képesek vagyunk megtenni ezt az utat. Nem csak látni fogunk, hanem a látott igazságnak a tanúi is leszünk. 
Természetesen az igazságnak ára van: állást kell foglalni a kereszténynek, lehet hogy rossz hírbe keveredik, nem fogadják el. Ma divatos a stratégia, a taktika, a populizmus. Nem fontos már az igazság. Fotókat, képeket alkotunk magunkról, amelyek igaznak tűnnek. Ezeket a fotókat aztán, ha kell photoshop-pal megszínezzük, a magunk tetszése szerint alakítjuk: azt gondoljuk, hogy mindent meg tudtunk változtatni, nem a realitás, nem az igazság lesz a fontos. Az igazság a látszat lesz.  
A farizeusok sem fogadják el az igazságot, ami nem olyan, amilyennek szeretnék. A realitás nem tiszteli az elvárásaikat és minél inkább nem akarják a valóságot elfogadni, annál inkább válnak vakká... A realitásra. 
Krisztus előtt állást kell foglalni és döntenünk kell. Az, aki vak volt elfogadja, hogy rossz színben tűnik fel és ki is dobják a zsinagógából, mint a vakon születettet: vagyis ki lesz zárva, nem csak az imádságból, hanem a civil életből is. A farizeusok lesznek azok, akik úgy döntenek, hogy nem akarnak látni és bezártak maradnak a maguk fantáziavilágába. A vak szülei, akik bár látnak, nem mernek kompromittálódni, mert félnek, hogy elveszítik érdekeiket. 
Valóban, amikor rossz hírbe keveredünk, akkor valahonnan kizáródhatunk, de Jézus mégis úgy jelenik meg mint kapu. Kirúghatnak a világ összes kapuján, de minden ilyen kapu egy nyitott ajtó lesz, hogy belépjünk az örök életbe. Gyökössy Endre mondja: "Sokszor ki kell esnünk valahonnan, hogy Jézus karjaiba hulljunk."

2017. március 18., szombat

Mire szomjazol?

Nagyböjt 3. vasárnap A év
Jn 4,5-42

A bibliában a szomjúság a vágy jele, valamilyen hiánynak, valami mély és lényeges hiánynak a kifejeződése. Ez a szomj égetővé, nyugtalanítóvá válhat. Arra ösztönöz, hogy keressük a forrást szüntelenül. Nyilván, a forráskeresés közben tévedhetünk: téves kutakat találhatunk, amelyek megmérgezhetnek. 
A szamariai asszony egy ilyen nyugtalan nő, aki az életben téves helyen kereste szomjúságának csillapítását.
Az evangéliumi elbeszélés szerint vizet meríteni megy a kúthoz. Ellenben mindezt délben teszi: abban a környezetben egy szokatlan idő kútra járni. Izraelben délben, a fullasztó melegben inkább bezárkózik a ház hűvösébe az ember. A asszony mégis ebben az órában megy ki. Talán azért, hogy ne találkozzon senkivel, főleg olyanokkal, akik elítélték már, a megszólták az ő története miatt, megvetették sikertelen házasságai miatt.
A déli idő azonban, nem csak a legforróbb, hanem, ha lehet ezt mondani, a legvilágosabb is, a legtöbb fény van, amikor a legjobban lehet látni. Az időszak megnevezés, mintegy jelzi, a nő életében eljött az idő, hogy fényt lehessen deríteni rá, hogy megvilágítsa életének egy-egy darabkáját vagy annak egészét. A megvilágosodás, a lelepleződés ideje is, amikor valami megnyilvánulhat a maga valóságában. 
Az ember megvilágosodhat egy találkozásban, amikor valakivel beszélget. Jézus egy kútnál várja az asszonyt. Megszólítja. Egy olyan kép van előttünk, amelyben mintha egy udvarlás történne, egy esküvői kép, mert a kút az akkori világban a házassági nyilatkozat színhelye volt. 
Jézus úgy alakítja a beszélgetést, hogy az asszony története felszínre jöjjön, mesélteti. S miközben mesél az asszony, rájön, hogy egy hiányokkal, teljesítetlen vágyakkal, egy kielégítetlen élettel teli történet az élete. Jézus, mintegy meghív, hogy felszínre hozzuk azt, ami hiányzik, hogy aztán ő meg tudja tölteni a mi ürességünket. 
A szamariai asszonynak öt férje volt. A jelenlegi, aki van, nem nevezhető férjnek. Hat férfi nem tudta betölteni az ő szeretet-szomjúságát. A hatos szám a betöltetlenséget jelzi és önkéntelenül is tovább irányít a hetes fele A hetes szám a teljességet jelenti a bibliai világban. Tehát az igazi vőlegényhez vezeti az asszonyt, aki betölti a szeretethiányunkat. Jézus az igazi Vőlegény. 
Jézus a szamariai asszony számára lehetett volna egy a sok közül, akivel találkozik. A találkozás véget is érhetett volna ott. De Jézus fenntartja, nem engedi tovább menni, inni kér tőle: ő, aki maga a forrás. Szegénnyé, kéregetővé válik csakhogy magánál tarthasson. A szomjúságunkban találkozhatunk Vele.
Az asszony érzi, hogy kezdi megismerni őt: "Uram látom, hogy próféta vagy!" Az asszony kezdi látni önmagát, felismerni önmaga lényét, mert azt tapasztalja, hogy valaki figyel rá, valaki őt elismeri, felismeri. Minél jobban megismerjük Jézust, minél többet vagyunk vele, kezdjük megtanulni magunkat. De érdekes, amikor a szamariai asszony megérti, hogy Jézus, -miközben szerető tekintettel nézi őt, ugyanakkor belelát személyisége bensőjébe, -látja az ő hiányosságait, az ő elrontott történetét, megijed. Megijed és elkezd falakat építeni, hogy nehogy többet fedezzen fel belőle. Így vagyunk mi is: a szerető tekintetben feloldódnak hiányaink, valami megvilágosodik bennünk is, közelebb kerülünk önmagunk valójához. Ezzel párhuzamosan viszont, amikor belénk látnak, amikor valaki valamit felfedez bennünk, valami kiderül, akkor megijedünk és elkezdünk racionalizálni, pszichologizálni, hárítunk vagy pedig falakat építünk. Az asszony is ezt teszi, el kezd teologizálni: templomról beszél, Messiásról, arról, hogy hol hasznos a kultuszt gyakorolni, Istent imádni. Hirtelen nagy teológus lesz. Érdekes, mert az imában is ez történhet, amikor kezdjük érezni Jézus tekintetét magunkon,  elkezdünk teologizálni, ideologizálni, interpretálni és nem engedjük, hogy Isten szava megérintse a szívünket, életünket. 
Jézus átlép ezeken a falakon és megérinti az asszony életének központi valóságát: az ő szomját, a szeretettségének a szükségét, az ő vágyát, hogy a belső hiányaira kérdést kapjon, az ürességét.
Az asszony itt megéli, hogy szeretve van, olyannyira, hogy a korsóját is elhagyja. A korsót Jézus lábánál hagyja. Annyira siet tapasztalatát megosztani, hogy megfeledkezik a korsóról. 
Az a korsó a múltját jelenti, a történetét: mindennap, amikor  a tűző napsütésben hazatért a vízzel, átélhette az ő élettörténetének szerencsétlenségét. Most az a korsó, mindazzal, amit jelentett, nincs többé. Jézus lábánál van. Jézus segített elengedni a múltat, felszabadítani a terhek alól.
Mire szomjazom?
Le tudom tenni Jézus lába elé az életem korsóját?

2017. március 11., szombat

Szavak, melyek életre keltenek

Nagyböjt 2.vasárnap A év
Ter 12,1-4 ; Mt 17, 1-9




Hobo Blues Band énekli, úton lenni boldogság! Martin Luther King  pedig ezt írja: Ha nem tudsz repülni, fuss! Ha nem tudsz futni sétálj! Ha nem tudsz sétálni, vánszorogj! De akármit is csinálsz, haladj előre! Valóban, nagyon fontos elindulni, sokkal inkább nyitott lenni a változásra, mint helyben maradni! Útra kelni vagy helyben maradni viszont, nagyon sokszor attól függ, hogy mit hallunk meg bensőnkben. Az is lehet, hogy miközben keressük a boldogság szigetét, egy helyben toporgunk, mert a szirének dalai illúziókba kergetnek és elvarázsolnak a maguk szépségeivel, titokzatosságukkal.
Vannak olyan külső hangok, amelyek bátorítanak, erősítenek, de vannak, amelyek elpusztítanak vagy nevetségessé teszik emberségünket. Vannak belső hangok is, amelyek önrombolóak, nem engednek tovább lépni. Magunknak sem valljuk be, de kemény árat kell fizetni a helyben maradásért.
Nagyböjt első vasárnapján az étkezésről elmélkedtünk, és arról, hogy az életünk milyen rétegeiről ad fényképet a táplálkozás módja. A második vasárnap arról elmélkedhetünk, hogy tudatosítsuk, mi az, amit hallgatunk: mert elindulni, növekedni kapcsolatainkban, dolgainkban, életünkben vagy helyben maradni, nem változni, és nem növekedni attól függ, hogy mit hallgatunk, milyen hangoknak kölcsönzünk hitelt.
Néha képtelenek vagyunk meghallani életünk melódiáját, akkor meg nyilvánvaló, hogy nem is mozdulhatunk.
Az olvasmányban Isten azt mondja Ábrahámnak: "Vonulj ki földedről, rokonságod köréből és atyád házából arra a földre, amelyet majd mutatok neked." Elindulni, tovább lépni azt is jelenti, hogy mint Ábrahám, megvalósítani a saját életem, útra kelni szívem belső indíttatása felé, akkor is, amikor nem tudom én azt megnevezni. Természetesen vannak dolgok, mint Ábrahám életében is, amik nem engednek szabadon és nem hagynak elindulni. Mennyire fontos ezeknek tudatában lenni!
Ábrahámot Isten hívta, hogy vegye kezébe az életét és döntse el, hogy mit akar. Mintegy azt mondja, menj önmagad fele, és akkor megtudod, felismered meghívásod üzenetét. A földed, a rokonságod, önmagukban jó dolgok, de néha fullasztóak lehetnek, és megakadályoznak abban, amire a mélyen vágyunk. Néha a kötelékek megkötnek, megakadályoznak abban, hogy a magunk útját tudjuk járni és nem azt, amit mások írnak nekünk vagy várnak el tőlünk.
Megvalósíthatjuk álmunkat, ha elfogadjuk, hogy a dolgok nem világosak teljesen: van egy elérendő föld, de Isten nem mondja meg pontosan, hogy melyik az. Ennek ellenére el kell dönteni, hogy indulni vagy nem, aztán lassan az ígért föld is megmutatja magát kirajzolódnak határai.
Azok a szavak, amelyekre oda kell figyelnünk, azok, amelyek életre keltenek, amelyek mozgásba hoznak, amelyektől azt éljük meg, hogy élünk. A Teremtés könyvében úgy tűnik mintha Ábrahám elbizonytalanodna, amikor Isten hozzá fordul. Az ő élete akkor kezdődik el, amikor azok a szavak életet adnak és mozgásba hozzák. Ábrahám esete jelzi, hogy életünkben mely szavakat, hangokat kell meghallgatnunk: vannak amelyek bezárnak, leblokkolnak, kioltanak, de vannak amelytől kivirágzunk, nyitottá tesznek, mozgásba hoznak.
Útra kelni azt jelenti, hogy kilépni önmagunkból, nem maradni bent cselekedeteink, szokásaink, gondolataink csapdájában. Jézus is a vasárnapi evangéliumi részben beteljesíti a maga exodusát. Földi léte, emberré levése is jelzi, hogy elhagyta az atyai házat, kilépett isteni komfortjából. Most pedig megteszi Jeruzsálem felé is az utat, hogy kiengesztelje az emberiséget. Jézusnak is vannak szavai, amelyek mozgásba hozzák, életet adnak és bátorítják: az Atya és a barátainak szavai. Azok szavai, akik ismernek, akik hasonlókat éltek meg. C:S. Lewis szerint a barátság ott virágzik, ahol ez a kérdés van: "Hogy hogy? Te is? Azt hittem, hogy csak én, csak egyedül vagyok benne!"

Az a szó, ami ragyogóvá teszi Jézus arcát, az az atyai szó. Az apától elismerésben lenni, minden ember legfőbb vágya, mindenki mélyen a szívében hordozza: Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik, őt hallgassátok. A Jézusnak kimondott szó, nekünk is szól: Őt hallgassátok! Jézusnak mondott szó, az ami bátorít, ami lehetővé teszi, hogy útra keljünk: Szeretett vagy!

Ez a szó, mint egy felhő, néha nehezen megragadható. Mi szeretnénk azt birtokolni, őrizni, de ez egy olyan szó, ami minket akar vezetni anélkül, hogy a miénk lenne. Mint egy felhő, ez a szó minket véd, körbevesz, de azt is kéri, hogy bízzunk benne, mert nem mindig teljesen világos.
Nem marad más mint kockáztatni, az alternatíva a helyben maradás, a romlás. Ezért arra van szükség, hogy megtanuljuk a megkülönböztetés művészetét a szavak zavaros világában, hogy felismerjük, mely hangok visznek az életre és melyek a halálba.
Milyen szavak, hangok nem segítenek élni?
Van célod, mely felé haladni akarsz?

2017. március 4., szombat

Böjt és kísértés ma


Nagybötjt 1. vasárnap
Mt 4, 1-11


Mai rohanó világunkban, ahol a nők is dolgoznak, nem egyszerű mindennap főzni. Ugyanakkor édesanyám révén tapasztalom, próbára tehet és felelősség, mit főzni, odafigyelni a családtagok igényeire, igyekezni kielégíteni kívánságokat, ügyelni arra, hogy jól sikerüljenek az ízek... Csak csodálni tudom az egész jelenséget én, aki vajmi keveset tudok a konyha titkaiból. 
Egy ideje azonban igyekszem odafigyelni, hogy mit és mennyit fogyasztok. Mert nem minden tesz jót. Érdekes megfigyelni magunkat, főleg akkor hozunk nem megfelelő döntéseket étkezés terén, amikor éhesek vagyunk. Nincs meg az a tisztánlátás, ami szükséges a gondos, odafigyelő és hasznos döntéshez. 
Mély felfedezés volt benső utamon, amikor tudatosult, hogy éhségem gyakran nem is fizikai, hanem érzelmi. Az étkezéssel valami ürességet akarok feltölteni. Ezért táplálkozásunk, éhségünk jelképes értékű is, rejtettebb belső világról is szólnak.
Éhezzük a kapcsolatokat, a szeretetet, az elismerést, és nem is olyan könnyű felismerni, mi is a jó igazából, mivel kell helyesen táplálni, kielégíteni. 
Az élet egy rendelkezésünkre álló valóság, olyan mint egy kert ahová meg vagyunk hívva, hogy belépjünk. Ebben a kertben azonban vannak dolgok, amik nem segítenek élni. Akár Ádám és Éva Édenkertje, az élet hordoz tiltott fákat is. A tiltott fa felhívás akar lenni a döntés, a választás, a megkülönböztetés készségére. Az életben vannak olyan gyümölcsök, amelyek nem segítenek élni. Lehet, hogy fura, de vannak étkek, amelyek bármennyire is látszólag kellemesek, vagy jó az ízük, megmérgezhetik életünket. Ilyenkor el kell dönteni, hogy mivel tápláljuk magunkat.
Hogy helyesen tudjunk dönteni, meg kell hallgatnunk a testünket. Ehhez hasznos lehet megfigyelni, távolságot tartani, megfülelni szükségleteinket. Szükség van a böjtre. Azt gondolom a kinyilatkoztatás fényében ezt ismerte fel az egyház. 
Nem véletlenül megy Jézus a pusztába. Életének fontos döntése előtt áll. Miután megkeresztelkedett, készen van arra, hogy elkezdje nyilvános működését. El kell azonban döntenie, hogy milyen típusú Messiás lesz. Az elvárások hatalmasok.  Ismerjük. Alkalomadtán mi is ki vagyunk téve az elvárások szigorú tekintetének, de mindig mi vagyunk azok, akik döntünk, mi felelünk azért, hogy mit kezdünk az életünkkel. Próbálunk megfelelni vagy az Isten által szívünkbe megrajzolt utat járni? Tudjuk nagyon jól, hogy az életünkben vannak olyan időszakok, amikor lapoznunk vagy egy új fejezetet kell kezdenünk. A negyvenes szám egy teljes életet jelez. Izrael is negyven évet vándorolt a pusztában, hogy kapcsolatba kerüljön félelmével, megtalálja igazi erőforrásait. 
Így Jézus is negyven napot tölt a pusztában, hogy oda tudjon fülelni vágyaira és dönteni tudjon életéről. A böjt révén kapcsolatba kerülünk a magunk éhségével. Valahol azt is jelzi, hogy nem vagyunk elegek magunknak. Csak ha böjtölünk, tudatosul bennünk, hogy nem élhetünk anélkül, hogy gondoskodjunk a másokkal, világgal való kapcsolatunkról. A kapcsolatok vagy mérgeznek vagy táplálnak. Mégis nincs alternatíva, ha nem nyilunk meg a világ számára, elpusztulunk.
A döntés mindig magában hordozza azt, hogy tévedhetünk. Választhatunk olyan ételt, ami megmérgez, ami nem elégít ki. A lelki hagyomány ezt kísértésnek hívta. Ezért minden döntésnek az ideje, elkerülhetetlenül a kísértésnek is az ideje
Nem lehet úgy megmenteni valakit, hogy ne álljon fenn annak kockázata, hogy meghalhatok azzal, akit megmentek. Jézus is megtapasztalja azt az emberi valóságot, amit úgy hívunk, hogy kísértés. Ezért Jézus is végigjárja azt az utat, amit Izrael jár végig a pusztában, ami minden emberi kísértésben végső soron benne van. Jézus válaszai az ószövetségre hivatkoznak és mintegy felidézik Izrael útját.

Milyen kísértések férkőzhetnek be az életünkben a döntések idején?


"Ha Isten Fia vagy, mond, hogy ezek a kövek változzanak kenyérré." ..."Nem csak kenyérrel él az ember, hanem minden tanítással is, amely Isten szájából származik". Mt 4,3-4
Egyik legmeghatározóbb kísértés döntéseimben, cselekvésemben, hogy csak magamra gondoljak: Mi a rossz benne? Éhes voltam és ettem- mondhatnád. De gondolj arra, hogy hazaértél valahonnan későre és nem kaptál semmit a hűtőben. Annak lehetősége, hogy ehetek nem ment fel annak felelőssége alól, hogy másokra kell figyelni, másokat megvárni. Néha csak magunkra gondolunk, csak nekem legyen meg a fa, aztán, hogy az erdő kifogy, pusztul és nem lesz a jövő nemzedéknek, kit érdekel. Most éljek jól, most fogyasszak, aztán, hogy a holnappal mi lesz, az utánam jövőkkel mi lesz, nem számít. Csak az én jogaim érvényesüljenek, de ha azok csorbulnak, aztán vége a világnak, jöhetnek a jogvédők....
Jézus átváltoztathatta volna a köveket kenyérré. Joga lett volna. Semmi rossz nincs benne. Gondolhatott volna csak a maga éhségére, mégis lemond arról az elsőbbségéről, hogy éhségét csillapítsa. Gyakran a kísértés így jelenik meg: mindenek előtt magadra gondolj!

"Ha Isten Fia vagy, vesd le magad, hiszen írva van: Parancsot adok angyalaimnak, a kezükön hordoznak majd, hogy kőbe ne üsd lábadat."..."Az is meg van írva, ne kísértsd Uradat, Istenedet! Mt 4,6-8
Döntéseinkbe néha úgy vonjuk be Istent magát is, hogy játszmáink résztvevője legyen. Jézus azt mondja, hogy szolgáljuk Istent, a kísértés meg azt sugallja, használjuk ki Istent! 
Egy mágikus Isten képét éltetjük magunkban, egy olyan Istent, akinek vigyázzban kell állnia minden egyes alkalommal, amikor mi úgy döntünk, hogy a szakadékba dobjuk magunkat.
Egy mágikus Istenképpel rendelkezni azt jelenti, hogy azt gondoljuk, hogy Isten az, aki dönt, cselekszik helyettünk, de a mi önző érdekünk szerint. Ilyenformán az egyház, a szentségek, a szentírás és a lelkiségek különböző formái kisszerű érdekeink kiszolgálói lesznek. A varázsló Isten az, aki a helyes megoldást sugallja megkérdőjelezhetetlen jelek által. De ez azt jelenti, Jézus szerint, hogy kihasználjuk Istent, eszközzé alacsonyítjuk le, ahelyett, hogy szolgálnánk. Isten velünk van és támogat, de nem helyettesít. 

"Ezt mind neked adom, ha leborulva imádsz engem"...."Távozz ördög! Meg van írva: Uradat, Istenedet imádd és csak neki szolgálj!" Mt 4,9-10
Aztán egy-egy döntésben fenn áll annak kísértése, hogy a rövidebb, könnyebb, gyorsabb utat, vagy a kiskapukat választjuk. Minél gyorsabban megteremteni a létszínvonalat, karriert csinálni a lehető legrövidebb úton. Valahol arról olvastam, hogy hogyan lehet 10 nap alatt nyelvet tanulni. Mindent gyorsan, röviden, mellékutakon protekcióval szerezni meg. Pedig az igazán komoly döntések, az igazi növekedés időt kíván. Izrael is negyven évig volt a pusztában míg az Ígéret földjére nem ért. 
A mellékutakban sokszor a rosszal való kompromisszum íze vegyül. A protekciós világban gyakran esünk ebbe a kísértésbe: segítünk, mert hát ugye fontos jót cselekedni, de főleg annak gyümölcseit haza vinni élvezni. Jézus a világot egy hosszú fájdalmas, kereszttel teli úton át váltja meg, semmiféle kompromisszumot nem köt a hatalommal.
A döntés tehát egy hosszú, bonyolult útvonal, főleg ha az életről szól. Ne elégedjünk meg akármilyen táplálékkal, ami vonz és jó üzlet. A jó döntés azt jelenti, hogy böjtölök, hogy felismerjem és elismerjem a magam éhségét. És csak mi választhatjuk meg, hogy mi táplálja vagy csillapítja igazából a bennünk lévő ürességet.