2017. április 30., vasárnap

Csalódások


Húsvét 3. vasárnap
Az emmauszi tanítványok
Lk 24, 13-35
Amikor csalódottak vagyunk a legelső dolog, ami eszünkbe jut, hogyan meneküljünk. Ott akarunk hagyni mindent, kapcsolatot, helyzetet, feladatot, ami a csalódáshoz kötődik. A csalódás nagyon sokszor haraggal jár. A harag pedig vakít. Ezért, amikor menekülünk a csalódás miatt, azt se tudjuk merre megyünk, csak menni menni, el attól a helytől ahol összetörtek illúzióink. 
Az evangéliumi részben is valami hasonló történik. Két csalódott és fáradt tanítvány, eldöntik, hogy visszatérnek egykori életükhöz. Otthagyják azt a helyet, ahol megtapasztalták a szeretetet, szinte ki akarják törülni mindazt, ami történt. 
Amikor csalódottak vagyunk és haragosak, akkor magunkban vagyunk, saját gondolataink várában viaskodunk, keressük a bűnöst, keressük a miértekre a választ. A tanítványok vitatkoznak, együtt gyötrődnek, anélkül, hogy valamilyen megoldást találnának. 
Csalódottak és haragosak, nem találnak kiutat, így természetes, ha szomorúak. Ez a szomorúság pedig vakká teszi: amikor a szív a múltba ragad, akkor képtelen látni. 
Hasonlítunk a tanítványokhoz. Mi is megszökünk, amikor nehéz dolgokkal találkozunk. El akarjuk kerülni a szenvedést. Menekülünk, mint a két tanítvány, anélkül, hogy tudnánk, hova. A lényeg, hogy eltávolodni. 
Vannak szentírás magyarázók, akik szerint abban az időben már nem létezett Emmausz s így a tanítványok valami ismeretlen hely felé menekülnek, ami nem is létezik.
Az is igaz, hogy az ószövetségben az 1Mak, 4,3-ban van egy Emmausz nevű falu. Itt Isten úgy mutatkozik mint Izrael felszabadítója Makkabeus Judás harcában a pogányok ellen.  Lehet, hogy Lukács arra utal, hogy a két tanítvány egy olyan Istent keres a szenvedő Krisztus helyett, aki tele van sikerekkel és győzelmekkel, egy dicsőséges, győztes Isten. Ezt az Istent pedig Emmauszban tapasztalták meg s ezt az Istent akarják látni!
Mi is az Istennel vagy az emberekkel való szeretetkapcsolatunkban csak a dicsőséges, lelkes, kellemes pillanatokat választjuk ki, akarjuk látni, nem akarunk tudomást venni a nehéz percekről. Jézus a tanítványokat emlékezteti, hogy a Messiásnak ezeket kellett elszenvednie, vagyis visszavezeti azokhoz a pillanatokhoz, amelyeket nem akarnak látni, a szenvedéshez.
Hogy a  csalódásukat le tudják győzni, Jézus abban segíti, hogy újraértelmezzék a szeretettörténetet, amit megéltek. Mint egy családi albumot, megnyitja előttük a megélteket: a szentírásból rámutat Isten jelenlétének bizonyítékaira. Segíti őket, hogy lássák, miként kísérte őket Isten. (megnyitja szemüket). Amikor újra látják a történetet, arra kérik Jézust, hogy maradjon velük, mert esteledik, lemenőben van a nap, vagyis esteledik az életben, kevesebb a remény, félünk az éjszakától. Isten akkor is velünk van, amikor esteledik az életünkben, amikor félünk. 
Amikor meg tudjuk látni a szeretetnek a jeleit az életünkben, akkor a szív feloldódik. A csalódás menekvésre késztet, a szeretet felébreszti a vágyat a visszatérésre. A két emmauszi tanítvány megfordítja útját, megváltoztatják szívük irányát, visszatérnek Jeruzsálembe. Jeruzsálem a közösség helye, ahonnan eltávolodtak, az a hely ahol csalódtak. 
A szentíró csak az egyik tanítvány nevét említi, Kleofásét. Van, aki azt mondja, hogy talán épp Lukács saját maga volt, aki az evangéliumot írta, csak a szégyen miatt nem meri elmondani. Nem tudjuk. De tény, hogy bárki azonosulhat a másik tanítvánnyal. Így egy kicsit a saját lelki életünket is megláthatjuk benne: követjük az Urat, aztán csalódunk benne és megharagszunk rá, eltávolodunk tőle, de az Úr követ és visszahív.
Kíváncsiak lehetünk, vajon mi történt miután visszatértek a tanítványok Jeruzsálembe, a közösség helyszínére. Lehet, hogy nem maradtak örökké ott, lehet hogy újra csalódtak, lehet megint elhagyták Jeruzsálemet és Jézus újra utánuk ment. Ez a mi lelki életünk dinamikája: bérletünk van Jeruzsálem-Emmausz útvonalra. Életünk a menekülés és szeretet között mozog!
Hogyan cselekszem, amikor csalódott vagyok?
Mi segít, amikor saját gondolataimban gyötrődök?

2017. április 22., szombat

Kapunyitogatás

Húsvét 2. vasárnap A
Jn 20, 19-31

Amikor azt tapasztaljuk, hogy valaki becsapott, akkor nehezen tudunk újra bízni. Ha észrevesszük, hogy  valaki átvert, mindig ott marad a félelem, hogy bármikor megteheti újra. Ilyenkor elkerülhetetlenül bezárkózunk haragunkba és többé nem nyílunk ki.
János evangéliumában is a tanítványok csalódottak: más kimenetelét képzelték el a jézusi történéseknek. A dolgok nem úgy mentek, ahogy ők várták. Úgy érzik, hogy el lettek árulva. Félnek, hogy kompromittálják magukat, félnek kockáztatni. A sír üres, de ők belül zártak lettek. 
Néha az élet fonákul alakul. Az utolsó vacsora terme a sírnak negatívumává vált. A sírbolt a halálnak a helye, mégis nyitott és üres; az utolsó vacsora terme az a hely ahol Jézus a saját testét és vérét adta, az élet színtere, mégis zárt és tele van félelemmel. Egy élő hely a halálnak és a félelemnek a helyévé vált; a halál helye pedig az élet és a feltámadás helyszínévé vált. Az életünk az, aminek lennie kell vagy pedig annak a fonákja?
Néha a szívünk, bár a élet helye kéne legyen, ahol talán megtapasztaltuk az emberek jóságát, az Istent is, a szeretetet is, mégis egy sötét hely, zárt kapukkal. Az utolsó vacsora terme nagyon hasonlít bizalmatlan szívünkhöz, amely fél újra szeretni, amely tele van bizalmatlansággal és gyanúval. 
Azonban annak ellenére, hogy ez a szív zárva van, Jézus nem nyugszik, átlépi a mi félelmeinket. Olyannak mutatja magát, amilyen: sebzett. Nem rejti el sebeit. A sebek a történetét mesélik el. Nem távolítja el sebeit, sőt arra hív meg, hogy merjünk megnyílni annak ellenére, hogy az élettől mi magunk is sebeket kapunk. 
Néha szégyelljük sebeinket, nem akarjuk megmutatni. Máskor, mint Tamás apostol, szeretjük sebeinket újjal érinteni: vagyis egy kicsit vájkálni benne. Nehezen lépünk tovább, mintha élvezetet találnánk abban, hogy a fájdalmainkat újra és újra átéljük. Amikor zártak maradunk, akkor annak eredménye nem más lesz, mint az, hogy újra és újra öntudatlanul is, de visszatérünk sebeinkhez és ott is maradunk. A zártságban nincs is más látnivaló, csak a sebeink. Ha nem nyitjuk ki az Utolsó Vacsora termét, Jézus békéje hatástalan, eredménytelen marad, mert nem változik kiengesztelődéssé, megbocsátássá. 
Megbocsátani azt jelenti, hagyni elengedni dolgokat. Mindaddig, amíg az apostoloknak nem lesz bátorságuk kinyitni a kaput, képtelenek lesznek megbocsájtani.  Ahol zártság van, ott nem lehet megbocsátás, csak harag. 
Lehet, hogy mint Tamás apostolnak, nekünk is vannak fellángolásaink és kimerészkedünk zárt falaink közül, azért hogy még csalódottabban szaladjunk vissza biztonságunk és önsajnálatunk Utolsó Vacsora Termébe. Tamást Didimusznak is hívják, ami annyit jelent, hogy Iker, de azt is, hogy dupla illetve kettős. Tamásnak Ikrei mi vagyunk, mert azt a kettősséget mi magunk is megéljük, amikor vágyunk hinni, de ezen vágyunkat megfolytja a hitetlenség. A hitetlenség és kétely egy folytonos harcban levő valóságok bennünk. Tamás kettős, mert egy kicsit a közösségen kívül is van, aztán egy kicsit visszatér, egy kicsit hisz is, de egy kicsit kételkedik is, mint mi, akik folytonosan a bizalmatlanság harcát éljük meg. 
Valahol bizonyos értelemben azonban Tamás apostol fel is menthető: ugyanis, nem lehet azt kérni tőle, hogy higgyen azoknak az apostoloknak, akik elmesélik Jézus történetét, de továbbra is zártak maradnak: nyolc nap múlva ugyanis, amikor Jézus visszatér, a terem zárva van.
Ez a tény pedig egy nagyon mély üzenet lehet felénk keresztények felé, akik úgymond vallásosnak tartjuk magunkat: ha valóban zárt szívünkön át meglátogatott bennünket a Feltámadott, akkor miért nincs bátorságunk megnyílni? Miért nem merünk tanúságot tenni? Óvatosak kell legyünk abban, hogy azt mondjuk, hogy találkoztunk Jézussal, ha ez a találkozás mégsem hatja át az életünk. Sok kereső ember kételyéért felelősek vagyunk, akik bennünk a Feltámadottnak a nyomait keresik. 
Tudatában kell lennünk a bennünk levő kételyeknek, hitetlenségünknek. Rokonok vagyunk Tamással, akik egy kicsit lelki életünket egyrészt bent, mélyebben, másrészt egy kicsit kint; egy kicsit hívőként, máskor kételkedőként éljük meg. A jó hír az, hogy Jézus akkor is, amikor a szívünk ajtajai zárva vannak, eljön és ugyanúgy meglátogat!
A te szíved kapui milyen állapotban vannak?

2017. április 8., szombat

Mit mond rólam a Történet?

Virágvasárnap
Mt 26,14 - 27,66

Egy történet annyira hatékony, amennyire sikerül beleélni magunkat és azonosulni a szereplőkkel, történésekkel.  Valakinek a története, akkor tud megérinteni, ha az egy kicsit rólunk is szól, ha felismerjük benne egy kicsit magunkat is. 
Egy 2007-ben készült amerikai film címe Saját szavak. A film egy tapasztalatlan tanárnőről szól, aki Los Angeles egyik elgettósodott negyedének iskolájába próbálja integrálni, nevelni a gyerekeket. Az egyik órán Anna Frank naplóját dolgozzák fel. Érdekes módon a gyerekek csak abban a pillanatban lesznek nyitottak a téma iránt, amikor meg tudják, hogy a Anna Frank egy koncentrációs táborban halt meg. Ahogy valami megszólítja az életüket, akkor azonosulnak a szereplővel, beleélik magukat és együtt rezdülnek a könyv írójával. 
Jézus szenvedéstörténete, az evangéliumok magja, arra hív meg bennünket, hogy ugyanezt tegyük: hol vagyok én ebben a történetben? A történet mit mond rólam?
Ezért úgy gondoltam, érdemes e dráma néhány szereplőjét megnézni és meghallgatni, hogy karakterük, személyiségük mit üzenhet nekünk.
A szenvedéstörténet azzal kezdődik, hogy egy asszony alabástrom edényben olajat visz és megkeni drága olajjal Jézus lábát. Az apostolok méltatlankodnak, hogy pazarol a nő. A történet után pedig Júdás pénzért elárulja Jézust. Júdás az asszony ellentéte: az asszony pazarolja a szeretetét, Júdás pedig kereskedik a szeretettel. Júdás pragmatikus: az eredményre figyel. Ő úgy látja, hogy Jézus csak szót csépel. Egyre több a probléma, meg kéne szabadítani a sok gondtól az emberiséget, de Jézus nem ezt teszi. Nem látszik az üdvösség útja. Ahelyett, hogy szervezne egy erős katonaságot és kihajtaná az ellenséget, megtisztítaná a tereket a gonosztól, Jézus egy vesztes valakinek, egy gyenge vezetőnek mutatkozik. Nem egy győzedelmes mester, amit ő várt. Minden egyes alkalommal, amikor nem értjük meg Isten cselekvését életünkben, elkezdünk saját megoldásokat keresni, amelyek nekünk tetszenek és saját meggyőződésünk szerint alakítjuk életünk, Isten nélkül, egy kicsit mindannyian Júdások vagyunk.
Aztán ott van Péter apostol, aki azt gondolja, hogy mindent meg tud oldani saját erőből. Egy idealista, emotív személyiség, aki könnyen indulatba jön. Rögtön bedobja magát anélkül, hogy reálisan megnézné, hogy képes-e rá vagy sem. Elkezd a vízen járni, mert azt gondolja, hogy meg tudja csinálni. Nem ismer határokat. De érdekes módon amikor a szenvedés megjelenik, akkor elalszik, nem tud ébren maradni Jézussal. Jó szándéka ellenére, Péter azok között van akik elhagyják Jézust és elmenekülnek. Péter saját magának is hazudik, mert nem látja a gyengeségeit. Csak, amikor lesz bátorsága átadni magát a sírásnak, találkozik a maga gyengeségével először. A könnyek megtisztítják a látását és lehetővé teszik, hogy lássa azt, aki önmaga: egy törékeny ember, mint a többi. 
A főpap az az ember, aki elvárja, hogy meggyőződésében megerősítsék, aki nem tűr el más véleményt, nem tudja elviselni, hogy elveit megkérdőjelezzék. Látszólag igaz ember, aki hajlíthatatlanul kitart, ha kell a hamis mellett is, csakhogy neki legyen igaza. Hitelt ad a hamis tanuknak is. Nem fogadja el a bizonytalant, inkább legyen hamis a dolog vagy a valóság, de biztos. Megszaggatja ruháit, pedig ő az, aki nem birtokolja az igazat. Sőt krízisben van, mert Jézus elbizonytalanítja, mert a megszokottat megkérdőjelezi. Akik semmit nem mernek megkérdőjelezni, mert azt mondják, ezt mindig így vagy úgy csináltunk, azok nem ismerik Jézus iskoláját, nem is léphetnek be az ő osztályába. Milyen jó lenne, ha merném kétségbe vonni egy-egy szokásomat, merném megkérdőjelezni életem! Milyen jó lenne, ha egy kicsit eddigi húsvéti készülődéseim merném megváltoztatni, valamit másként csinálni! Néha a vallás egy kultúrjelenség csupán, a személyes értem szenvedő, feltámad élő Jézushoz nem sok köze van!
Pilátus a mai kor önimádó embere. Azzal van elfoglalva, hogy vajon hogyan látják, az kínozza, hogy vajon, milyen képet alkotnak mások róla. Valószínű sokat igazgatná facebookos képeit! Senkiben nem akar csalódást kelteni, mert fél, hogy többé nem szeretik, mindenben eleget akar tenni a népnek, kedvükért Barabást is elbocsájtja, Jézus pedig keresztre feszíti. Ő az az ember, aki mindenkivel jól akar lenni, mindenki megértését keresi ezért épp az ellenkezőjét éri el. Soha nem foglal állást és menekül a felelősség elől. Érzi mindenkinek az elvárását és fél dönteni, bizonytalan, mert minden apró vélemény képes földre teríteni. Pilátus az az ember, aki fél a tévedéstől és attól, hogy nem jól végződnek a dolgok!
Cirénei Simon arra van kényszerítve, hogy vigye a keresztet, azt a keresztet, amit nem ő választott, amit nem érdemelt meg, mégis véletlenszerűen az élet a vállára tette. Simon az aki igazából a szenvedést látja az életben. Sokszor a keresztek súlya alatt csak panaszkodni és sírni tudunk. Simon talán a kereszthordozás után értheti meg: az erőfeszítése révén ő is lehetővé tette, hogy Jézus a világot megváltsa. Az az aprócska szenvedés egy nagyobb Mű részévé válhat: az ember üdvösségéhez járul hozzá. Minden igazságtalanul szenvedő, elvesztett, elfáradt ember Simon.
Arimateai József azt a bátor embert képviseli, aki nem fél kompromittálni magát. Odaáll Pilátus elé és kikéri Jézus testét. Felvállalja, hogy Ő is várja Isten országát, előjön a rejtekből mint Jézus tanítványa. Javait az Úr rendelkezésére bocsájtja. Konkrét gesztusokban mutatkozik meg a szeretete. Mégis van, ami hiányzik belőle. Bár nagy mesternek tartja Jézust, még sem hiszi, hogy van tovább: "a sírbolt bejáratához egy követ hengerített". Nem hisz abban, hogy van jövő. Számára a történet itt a sírnál befejeződik. Néha mi is így vagyunk, egy halott hitről aggályosan gondoskodunk, de nem hisszük, hogy Jézus ott él élettörténetünkben. Betartjuk talán húsvéti szokásainkat, elmegyünk templomba is, de a mindennapi életben mintha nem is lenne Isten.
Az asszonyok csendes jelenléte is jelentőséggel bír az egész szenvedéstörténetben. Engem mindenképp mélyen megérint! Ők nem szaladnak el: megfigyelik a történéseket és várakoznak, jelen vannak. Talán még nem vesztették el a reményt. Talán keresik az értelmét annak, ami történt. Valami hihetetlen mélység és türelem van ezekben az asszonyokban. Magával ragad és irigylésre méltó. Szemlélődő életforma? Várni és jelen lenni csupán, megengedve mindent, ami van! Várakozásuknak meg is lesz a beteljesülése. Éppen ők lesznek az elsők, akik a feltámadás hírében részesülnek. Lehet azért, mert nem szűntek meg hinni és várakozni. Milyen jó lenne, ha ezt a jelenlétet megélő, várakozó, szemlélődő életformát el tudnánk tanulni!
Melyik szereplőben ismerem fel magam?
Melyik szereplő áll távol tőlem?

2017. április 7., péntek

Sírjaink

Nagyböjt 5. vasárnap
Jn 11, 1-45
Igyekezetünkben, hogy fátylat borítsunk a múltra, hogy többé a fájdalmas dolgokkal ne foglalkozzunk, ne szembesüljünk egykori tévedéseinkkel, azon kaphatjuk magunkat, hogy egy romhalmaz temetett alá bennünket. Önmagunk sírásói lehetünk. Csak azt vesszük észre, valami nem működik, nem vagyunk boldogok, életünk megáporodott. Sírrá vált létterünk. Vannak viszont olyan sírok is, amelyet mások ásnak körülöttünk, amikor a maguk közömbösségével megölik reménységünket. Aztán önszántunkból keresünk sírokat, melyekbe mi magunk dobjuk bele magunkat, mert félünk szembesülni az élettel. Elalszunk, hogy ne lássunk. Fokozatosan az élet kialszik, és egy sírrá változik életünk.
Nagyböjt 5. vasárnap Lázár feltámasztásának történetét olvastuk. Az igazi szereplő az evangéliumi részben úgy tűnik, hogy nem Lázár, még kevésbé a feltámadás. Minden a sír körül mozog. Azon sír körül, ami arra az igazságra emlékeztet, hogy Isten hiánya az élet hiánya. Amikor Jézus távol van, akkor az élet kialszik:  Uram, ha itt lettél volna, mondja Márta, nem halt volna meg a testvérem. Az ember igazi betegsége, amikor fél élni, az a félelem, ami képes elaltatni olyannyira, hogy egy idő után véglegesen lehunyja szemét a realitások előtt. Mély kapcsolat van Lázár halála és a nagyböjt 4. vasárnap olvasott vakon született története között. Az életfélelem látásvesztéshez vezet.

Nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mintha valaki életét adja barátaiért (Jn 15,13). Ezeket a szavakat e történetben Jézus konkrétan megéli. Hogy felébressze barátait az életét kockáztatja, megölhetik. Nem csak azért, mert a vezető zsidóságot megbotránkoztatja tanításával vagy, hogy Lázárt feltámasztja, hanem mert olyan helyre tér vissza, ahol valamikor meg akarták ölni. Jézus a félelem tárgyát nem elkerüli, mint ahogy mi teszünk, bezárkózva, magunk sírjaiba, hanem szembenéz azzal. 
Ha a sír a mi halálunk helyének a képei, a többi ami a sír körül forog, a mi életünkről beszél és arról az alapvető félelemről, amit megélünk. Jézus minket Betániában, a szenvedés házában ér utol. A világ Betánia, a szenvedés azon háza, ahová Isten belépett, hogy megszabadítson a haláltól. A szenvedés ezen házában van, hogy felébresszen. Ez az ígéret Lázár nevében is benne van, ami azt jelenti Isten segít. Ezt a szót testünkben hordozzuk: mi vagyunk azok a beteg és barátok, akiket Isten megsegít. 
De amikor be vagyunk zárkózva a mi fojtogató sírjainkba, nehezen tudunk hinni egy olyan Istenben, aki meg akar menteni minket, mert szeret. Sok dolgot tudunk Istenről, de rábízni magunkat más dolog. Mint Márta, aki el tudja mondani, hogy mennyi mindent tud Istenről. A bennünk levő mindentudó  egy kicsit teológus is! De hinni Istenben teljesen mást jelent. Amikor Jézus azt kéri, hogy hengerítsék el a követ, kiderül Márta egész hitetlensége: Uram már szaga van. Mártának végig kell járnia azt az utat, ami az Istenről való tudástól az Istenben való hitig vezet. Pontoson azoknak neghéz hinni Istenben, akik jó tanácsokat tudnak adni, hogyan élni. ezek tudják nehezen elhinni, hogy Isten róluk is beszél, amikor azt mondja, hogy betegek vagyunk, akik a reményt keressük. 
Van, amikor mások ássák meg sírjainkat, de a végén rájövünk, hogy nem is olyan rossz, mert legalább van ahol lakhatunk. Máriához vagyunk hasonlók, akik az életet egy sírrá alakítottuk. Azok a Máriák, akik nem tudnak egyebet, minthogy csak panaszkodni. A sírást beviszi a maga és a mások életébe is. Amikor Jézus meglátja, mélyen megrendül. Amikor kimegy a saját házából, akik körül veszik, arra gondolnak, hogy azért megy, hogy sírjon a sírnál. Jézus azokért is jött akik az életet egy sírrá alakították, ami mellett sírni lehet. Mi is arra vagyunk hívva, hogy kilépjünk a házunkból, hogy találkozzunk az élettel, találkozzunk azzal, ami hív bennünket. 
Nem csak Lázár, hanem Márta és Mária, és mi is arra vagyunk hívva, hogy kilépjünk a magunk sírjából. Ez fejlődő, növekvő út. Arra vagyunk meghívva, hogy újra éljük Ábrahám útját, aki szintén elhagy egy földet, hogy létének teljességét megélje: egy út ahol vannak közvetítők, hisz másokat kér meg, hogy oldják ki a pólyából. Isten felold mindattól, ami lebénít, ami nem segít haladni, élni, boldognak lenni. Néha annyira megkedveljük sírjainkat, hogy nem tudjuk meghallani Isten kiáltását, aki megparancsolja, hogy jöjjünk ki.
Milyen nevet adnál a te sírodnak?
Vajon milyen közvetítő által hív téged Isten?