2017. május 13., szombat

Út, igazság, élet


Húsvét 5. vasárnap A
Jn 14, 1-12



Amikor valaki elhagy, elválik, elszakad tőlünk, legyen az bármi okból, úgy érezhetjük, mintha valamilyen tartó kötelet elvágtak volna és mi csak zuhanunk-zuhanunk a mélybe. Bensőnkben ilyenkor valami nagyon segítségért kiált: jöjjön már valaki és kötözze újra biztonságunk kötelét. 
Amikor valakitől elválunk, erőteljesen megéljük a hiányt. Bensőnkben olyan mély űrt hordozunk, amit senki és semmi be nem tud tölteni. Hiába próbáljuk megtölteni pótcselekvéssel, kapcsolatokkal, szenvedélyekkel vagy bármivel, az üresség megmarad.
Az elszakadás idején derül ki, kik is vagyunk. Akkor derül ki, hogyan éltük meg a kötődést. Ott derül ki, hogy mennyire szerettünk. Itt jönnek felszínre azok a félelmek, amelyeket addig rejtegettünk. 
A búcsúzó szavak lényegesek, mert nincs több idő, talán soha nem lesz alkalom elmondani mindazt, ami a szívünkben van. Az evangéliumi rész Jézusnak az apostoloktól búcsúzó pillanatait írja le. Nemrég ért véget az vacsora, az utolsó. Itt az ideje, hogy elmondja azokat a dolgokat, amik számítanak. De ugyanakkor itt az ideje annak is, hogy a mély félelmek ellenőrzés nélkül megmutatkozzanak. Mindenekelőtt az egyedülléttől való félelmek. 
Szükség van arra, hogy a félelmek eloszoljanak. Az ókorban szokás volt, hogy tárgyakat kettétörtek: mindegyik fél megtartotta a felét mindaddig, amíg újra nem találkoztak. Amikor találkoztak összeillesztették a darabokat. Innen a görög szimbólum szó jelentése is: melléállítás, összevetés, összeillesztés, ráismerési jel. Ismerve az emberi természetet korlátait, Jézus nem egy darab tárgyat hagy, hogy őrizzük, hanem önmagát hagyja teljesen. A kenyeret és a bort hagyja, hogy az ő valós jelenlétét felismerjük és megéljük. Az utolsó vacsorán teszi ezt, amikor az apostolok attól félnek, hogy elveszíti őt, hogy mindvégig, mindig megtaláljuk őt. 
Jézus szavai biztatóak: "Magammal viszlek", "ott legyetek ti is, ahol én vagyok". Annak a szavai, aki látja azok arcát, akik maradnak. 

Nincs megnyugtatóbb kép, mint a ház képe. Jézus ott vár minket: Atyám házában sok hely van. A ház az intimitás, a meghittség és a kapcsolatok helye. Jézus igazából egy  olyan házról beszél, ahol hely, tér van. Olyan házról, ahol meghallgatnak. Jól tudjuk, hogy a ház a pszichológiában önmagunknak, énünknek az ábrázolása ( Rajz pszichológiában mondják, rajzolj egy házat s megmondom, ki vagy!). Már gyermekkorunkban a legelső dolog, amit rajzolunk, az egy ház. A gyerek a ház ábrázolásán mutatja meg, hogy kicsoda ő. 
Az Atya házában, mondja Jézus, mindig hely van. Vagyis az Atya életében (és a Jézuséban, amely ugyanaz), mindig van hely.  Az ő élete befogadó, ugyanakkor egy másokért élt élet és ebben az életben mindig van hely, tér barátai számára. 

Amikor elhagyatottak vagyunk, akkor az elveszettség érzése is felismerhető bennünk. Amikor valaki hiányzik nehezen éljük meg a valahová, valakihez való tartozást. Mert a másik egy vonatkozási pont. Elveszettség, elkallódás. Jézus látja az apostolok életében is ezt a jelenséget. Tamás apostol egy kiutat is keres. Mikor elveszettek vagyunk, szinte várjuk, hogy valaki segítségünkre siessen: Uram, mi nem tudjuk, hogy hová mégy, hogyan ismerhetnénk hát az utat. Egyedül keresi az utat, mintegy azt mondja, hogy egyedül is meg tudja tenni, amit kell. Ezért Jézus azt mondja, várjon és ismerje el:  "Senki sem juthat el az Atyához, csak általam!" Jézus az út. Ott kell lenni az úton és hagyni magunkat találkozni a Pásztorral, aki keresi, megkeresi a saját nyáját és gondoskodik róla. 
Amikor elhagyottak vagyunk, az a benyomásunk, hogy árvák vagyunk. Fülöp akarja látni az Atyát, szüksége van, hogy meglássa gyökereit, történetét. Keresni az atyát ezt is jelenti, keresni azt, hogy ki vagyok, identitásomat, azt, hogy honnan jövök, ki vagyok. Az atya lesz az, aki örökséget, igazi gyökeret ad és aki lehetővé teszi, hogy jövőnket építsük, mert az elhagyatottság érzése sokszor abban is meggátol, hogy lássuk a jövőt. Talán ezért mondja Jézus: Aki hisz bennem ugyanazokat a dolgokat fogja végbevinni, amelyeket én cselekszem, sőt még nagyobbakat is tehet azoknál, mert én az Atyához megyek. Olyan szavak, amelyeket sok gyermeke szeretne hallani apjától. 
Mint az apostolok, minket is átjárnak ezek a félelmek. Az élet folyamatosan arra hív meg, hogy elszakadjunk, elbúcsúzzunk, hogy lapozzunk. Minden egyes ilyen fázisban, lépésben jó tudni, hogy nem vagyunk egyedül, akkor is, ha a kísértés sokszor azt akarja elhitetni, hogy egyedül, árvák és elveszettek vagyunk!