2017. június 24., szombat

Mitől értékes az életem?

Évközi 12. vasárnap - A
Mt 10, 26-33

Mit ér az életem? Van értelme? De kit is érdekel? Olyan kérdések, amelyeket a csalódások, a veszteségek és a meg nem értés idején teszünk fel magunknak. Az élet egy állandó harc, küzdelem és nem kerülhetjük el, hogy állást ne foglaljunk: mindig valahogy reagálunk rá. Így létünk arról szól, arról ad jelzést elkerülhetetlenül, hogy hol állunk. Még Jézus is, aki békét hozni jött a földre, feszültséget és konfliktus gerjesztett, megosztott, döntésre késztetett tanításával. Viszont ugyanúgy igaz az is, hogy életének legkritikusabb helyzetében lemondott a kardról. 
Jézus világosan szemlélteti az apostolok feladatait, amelyekben nincs idealizmus, nincs illúzió, hanem a konkrét realitás. Misszióra hívja őket, amely tele vannak ellentmondásokkal, küzdelmekkel, szenvedéssel és kihívásokkal! Olyan tanítást ad, amivel minket is küld az életbe: a mindennapok megélésében aktuális receptek lehetnek, hisz az életünk ugyanúgy tele van kontrasztokkal, szembennállásokkal, küzdelmekkel és kihívásokkal, amikor döntenünk kell, hogy hová akarunk állni. 
Jézus nem véletlenül sorol fel egy pár ellenállást, amivel szembesülniük kell: tudja, sokan menekülnek majd a kihívások elől, egyesek azt gondolják, hogy el lehet rejteni a szívben mindazt, amit gondolnak. Ők azok, akik inkább sötétbe menekülnek, abban az ábrándban ringatva magukat, hogy nem látják. Ami bent van, az egy idő után ki kerül, az ember belső világa előbb utóbb nyilvánvaló lesz, s megmutatja állásfoglalását, azt aki vagy ami.
Ezeknek hirdeti Jézus a fényt, mert nincs semmi rejtett dolog, amelyre fény ne derülne, sem titok, ami ki ne tudódnék. Jézus apostola úgy kell éljen, hogy ne féljen a fénytől. 
Loyolai Szent Ignác Lelkigyakorlatos könyvében, a szellemek megkülönböztetésének tárgyalásakor ezt jézusi tanítást így fordítja le: 
Az ellenség úgy viselkedik, mint egy álnok szerető. Titokban akar maradni s fél a lelepleződéstől. Az álnok ember ugyanis, midőn hitegetéseivel valamely jó apának a leányát vagy jó férjnek a feleségét elcsábítani próbálja, azt akarja, hogy szavai és rábeszélései titokban maradjanak. Azért nagyon nincs kedvére, amikor a leány apjának vagy a feleség a férjének feltárja az ő álnok szavait és gonosz szándékát, mert könnyen átlátja, hogy nem hajthatja végre megkezdett művét. Ugyanígy az emberi természet ellensége, amikor belopja cseleit és rábeszéléseit az igaz lélekbe, azt akarja és azt kívánja, hogy azokat titkon fogadja be és titokban tartsa. Nagyon nincs tetszésére tehát, amikor a lélek feltárja azokat jó gyóntatójának vagy más lelki embernek, aki ismeri a kísértő csalárdságait és gonoszságait. Megérti ugyanis, hogy megkezdett gonoszságát nem viheti véghez, mert nyilvánvaló csalárdsága lelepleződött. (Lelkigyakorlatos könyv 326)
A tanítvány, aki az életben naponta él meg konfliktusokat nem maradhat sebezhetetlen és összesározatlan, ahogy a tövises bokrokon nem lehet áthatolni karcolás nélkül. Mégis marad egy belső meghitt tér, ami érintetlen marad. Lehet, hogy a test a küzdelem, a harc nyomait magán hordja, de van az emberben egy belső intim, Istennek is fenntartott mag, ami sérthetetlen. Jézus  ezért mintegy szembeállítja a test külsőségét a lélek bensőségével. 
Szent Ignác szerint így juthatunk el igazából az alázatig: nem erőlködéssel, mert az akarat erőlködése növeli bennünk a hiúságot; az alázathoz azáltal jutunk el, hogy elfogadjuk a megaláztatásokat; elfogadni, hogy épp akkor nem kapunk hálát és elismerést, amikor minden jogunk meglehetne hozzá. Ugyancsak Loyolai Szent Ignác írja: Inkább akarom és választom a szegénységet a szegény Krisztussal, mint a gazdagságot, a gyalázatot a gyalázatokkal tetézett Krisztussal, mint a megtiszteltetést, és inkább kívánom, hogy együgyűnek és bolondnak tartsanak Krisztusért, akit előbb tartottak ilyennek, mint bölcsnek és okosnak ebben a világban. (Lelkigyakorlatos könyv 167)
Érdekes megfontolni a bibliai részlet képeit, hogy Isten szerető gondoskodása ellenére a veréb a földre hull és a tanítványt megölik. Ezekben a helyzetekben kérdezed meg, hogy mit ér az élet és a Istent egyáltalán érdekli-e a te életed? Azonban talán nem a vereség, nem a csőd, nem a kudarc dönti el az élet értékét, hanem az, hogy elfogadva a tehetetlenséget mennyire tudtam hűséges maradni Krisztushoz és önmagamhoz. Ott a tehetetlenségben, a vereségben tesz Jézus egy új ajánlatot: megtagadhatom vagy megvallhatom őt, kitarthatok vagy elmenekülök. Mária ott maradt a kereszt alatt, ott áll és vár, még akkor is amikor tehetetlenséget él meg. 
Nagyon sokszor az élet csak ezt kéri: megmaradni a tehetetlenségben, mert lehet, hogy éppen ez az a pillanat, amikor nem csak fejjel, hanem szívvel is megvallhatom, hogy a legkisebb veréb is Isten kezében van, még ha a földre is hull. Megmaradni a tehetetlenségben, a szenvedésben s nem elmenekülni, azt hiszem, a legnagyobb hitvallás!
Ha ma a szíved feltárnák, lenne valami félni valód?
Hogyan reagálsz, amikor épp a jót akarod tenni s úgy érzed, nem értenek meg?

2017. június 10., szombat

Kapcsolatok

Szentháromság vasárnapja - A
Jn 3,16-18

Az ókori görögök gyakran rejtett módon mitológiákban, versekben fejezik ki érzelmeiket, osztják meg a valóság komplex igazságait.
Ilyen Pállász Athéné története is.
Athéné Zeusz és Métisz gyermeke. Métisz volt a bölcsesség istennője, a főisten első felesége. Egy jóslat szerint a születendő gyermek hatalmasabb és okosabb lesz mint maga Zeusz. Ezt a kritikát a főisten nem szívesen viselte volna, így dühében élve lenyelte a terhes Métiszt. Métisz férje gyomrában mellvértet és sisakot készített leányának. A főisten igen rosszul bírta felesége munkáját, és amikor a sisakot kezdte el kalapálni, Zeusz feje majdnem széthasadt a fájdalomtól. Ekkor a bölcs Héphaisztosz sietett segítségére, és kalapácsával ütést mérve Zeusz fejére onnan kipattant Athéné. Zeusz fájdalmai elmúltak, és ahogy ott állt leánya talpig felfegyverezve, fénylő díszben, Zeusz azonnal megszerette. Még Héliosz is megállt a Nap szekerével, hogy megcsodálja az új istennőt. Athéné lett ezután Zeusz legkedvesebb gyermeke, olyannyira, hogy Zeusz gyakran odaadta neki pajzsát, az aigiszt. 
( vö. Wikipédia)
Athéné tulajdonképpen, azt is mondhatnánk, Zeusz fejének produktuma, átvitt értelemben az ő meggyőződésének, okoskodásának is a szüleménye. Gyakran a szülők saját várakozásaikat, elvárásaikat vetítik ki gyermekeikre, azt akarják, hogy olyanokká váljanak, amilyennek ők kigondolják.
Így nagyon sokszor az emberi szeretet nem más, mint az "én", az "ego" narcizmusa. Ahogy Pállás Áthéné a Zeus "fejének" a produktuma, úgy mi is nagyon sokszor a másikban a mi mentális terveink megvalósulását keressük.
Azt is láthattuk, hogy Pállás Athéné félelemből született. Zeusz félelmében lenyeli Métiszt. Jelképesen a félelem felemészti a bölcsességet. Gyakran a kapcsolatainkban, hogy nehogy elveszítsük önmagunkat, inkább megemésztjük a másikat.  Nehezen viseljük el a versenyt és nem toleráljuk a szeretet következményeit.
Azt is láthattuk, hogy Pállás Athéné születése nem akart, hanem csak egy szükség következménye, hogy ne fájjon Zeusz feje, Hephaisztosz kalapácsütésének köszönhetően pattan ki fejéből.
Ez az emberi szeretet EGY valakinek a saját maga keresése, vagy talán mégis KETTŐNEK a kapcsolata, ahol azonban az egyik felemészti vagy megfojtja a másikat. Többé kevésbé ilyen az emberi szeretet.

Az evangéliumi rész teljesen más szeretetről mesél, egy hármas szeretetről, egy isteni szeretetről, ami lehetne a mi szeretetmódunk is, amikor megtanulunk igazán szeretni.
Az Atya és a Fiú két külön személy, így tanítja a mi hitünk. Itt egyáltalán nem folynak egybe a személyek. A Fiú az Atyától származik, született, de nem teremtmény, vagyis akart és szeretett személy, nem véletlenszerű történés eredménye. Az idő kezdete előtt született és akart az Atyától. Az Atya és a Fiú között a kapcsolat meg nem szakad soha, mégis a Fiú a küldött, aki kilép az Atya házából, megéli különállóan a magány és a csend tapasztalatát, önmagát adja mások számára. Gyakran kapcsolatainkban ezt nem tudjuk megélni: a magány és csend tapasztalatát. Ezért nem tudnak növekedni, éretté válni viszonyaink!
Az igazi szeretet soha sem lehet zárt, mert egy olyan szeretet lenne, amely képtelen lenne nemzeni, alkotni. A Teremtés könyve beszél Ábrahámról és Sáráról, akik be vannak zárkózva a maguk sátrába, elszigetelve a maguk illúziójába. Őket látogatja meg három (!?) férfi Mámré völgyében (Ter 18), akik kihívják magányosságuk sátrából, egybeolvadt szeretetük sátrából, és mondják el, hogy nemzeni fognak. Pont ezért az Isten, aki a szeretet, nem lehet sem EGY  sem KETTŐ, hanem egy Isten három személyben, egy Isten, aki igaz szeretet, szeretet, amely szül, létrehoz, teremt. A Szentlélek az Atya és a Fiú közötti szeretet, szeretet, aki önmagát adja, aki kilép a kapcsolatból és jelenvaló lesz, szeretet amely termékeny, amely nem zár be, hanem folyamatosan kinyílik a másiknak. A Lélek az Atya és a Fiú közötti kapcsolat, aki befogad, vendégül lát és nem merül ki, nem fogy el. A szeretet vagy hármas vagy nincs. Ha a mi szeretetünk nem nemz, nem hoz létre, hanem csak fejfájást produkál, mint Zeusznál, valószínű nem szeretet.  
Ha az egyik felfalja, megfojtja a másikat, úgyhogy az teljesen eltűnik, akkor az nem szeretet. Ugyancsak a Teremtés könyvében figyelhetjük meg, Ábrahám, annyira a fiára fókuszál, hogy teljesen megfeledkezik arról, akitől ajándékba kapta. Ábrahám arra van meghívva, hogy rendet teremtsen a fejében és szívében, tartson távolságot a fiától, hogy ne olvadjon egybe vele, hanem termékennyé váljon. Ezért teszi próbára Isten. Hányszor fordul elő velünk, hogy gyermekünk vagy a másik a mi énünk meghosszabbodásává válik, bennük látjuk realizálva önmagunkat...
A hármasság a szeretet igazi neve: szeretet, amely nem önmaga felé fordul (önmagába vonul),  de nem is a másik elpusztítása, hanem a szeretet, amely nemz, létrehoz, teremt. Mi is gyakran a szeretetben nem tudunk kettőnél tovább számolni....
Ki a kapcsolataid főszereplője?
A te kapcsolataid életet adnak, vagy megfojtanak?