2017. június 10., szombat

Kapcsolatok

Szentháromság vasárnapja - A
Jn 3,16-18

Az ókori görögök gyakran rejtett módon mitológiákban, versekben fejezik ki érzelmeiket, osztják meg a valóság komplex igazságait.
Ilyen Pállász Athéné története is.
Athéné Zeusz és Métisz gyermeke. Métisz volt a bölcsesség istennője, a főisten első felesége. Egy jóslat szerint a születendő gyermek hatalmasabb és okosabb lesz mint maga Zeusz. Ezt a kritikát a főisten nem szívesen viselte volna, így dühében élve lenyelte a terhes Métiszt. Métisz férje gyomrában mellvértet és sisakot készített leányának. A főisten igen rosszul bírta felesége munkáját, és amikor a sisakot kezdte el kalapálni, Zeusz feje majdnem széthasadt a fájdalomtól. Ekkor a bölcs Héphaisztosz sietett segítségére, és kalapácsával ütést mérve Zeusz fejére onnan kipattant Athéné. Zeusz fájdalmai elmúltak, és ahogy ott állt leánya talpig felfegyverezve, fénylő díszben, Zeusz azonnal megszerette. Még Héliosz is megállt a Nap szekerével, hogy megcsodálja az új istennőt. Athéné lett ezután Zeusz legkedvesebb gyermeke, olyannyira, hogy Zeusz gyakran odaadta neki pajzsát, az aigiszt. 
( vö. Wikipédia)
Athéné tulajdonképpen, azt is mondhatnánk, Zeusz fejének produktuma, átvitt értelemben az ő meggyőződésének, okoskodásának is a szüleménye. Gyakran a szülők saját várakozásaikat, elvárásaikat vetítik ki gyermekeikre, azt akarják, hogy olyanokká váljanak, amilyennek ők kigondolják.
Így nagyon sokszor az emberi szeretet nem más, mint az "én", az "ego" narcizmusa. Ahogy Pállás Áthéné a Zeus "fejének" a produktuma, úgy mi is nagyon sokszor a másikban a mi mentális terveink megvalósulását keressük.
Azt is láthattuk, hogy Pállás Athéné félelemből született. Zeusz félelmében lenyeli Métiszt. Jelképesen a félelem felemészti a bölcsességet. Gyakran a kapcsolatainkban, hogy nehogy elveszítsük önmagunkat, inkább megemésztjük a másikat.  Nehezen viseljük el a versenyt és nem toleráljuk a szeretet következményeit.
Azt is láthattuk, hogy Pállás Athéné születése nem akart, hanem csak egy szükség következménye, hogy ne fájjon Zeusz feje, Hephaisztosz kalapácsütésének köszönhetően pattan ki fejéből.
Ez az emberi szeretet EGY valakinek a saját maga keresése, vagy talán mégis KETTŐNEK a kapcsolata, ahol azonban az egyik felemészti vagy megfojtja a másikat. Többé kevésbé ilyen az emberi szeretet.

Az evangéliumi rész teljesen más szeretetről mesél, egy hármas szeretetről, egy isteni szeretetről, ami lehetne a mi szeretetmódunk is, amikor megtanulunk igazán szeretni.
Az Atya és a Fiú két külön személy, így tanítja a mi hitünk. Itt egyáltalán nem folynak egybe a személyek. A Fiú az Atyától származik, született, de nem teremtmény, vagyis akart és szeretett személy, nem véletlenszerű történés eredménye. Az idő kezdete előtt született és akart az Atyától. Az Atya és a Fiú között a kapcsolat meg nem szakad soha, mégis a Fiú a küldött, aki kilép az Atya házából, megéli különállóan a magány és a csend tapasztalatát, önmagát adja mások számára. Gyakran kapcsolatainkban ezt nem tudjuk megélni: a magány és csend tapasztalatát. Ezért nem tudnak növekedni, éretté válni viszonyaink!
Az igazi szeretet soha sem lehet zárt, mert egy olyan szeretet lenne, amely képtelen lenne nemzeni, alkotni. A Teremtés könyve beszél Ábrahámról és Sáráról, akik be vannak zárkózva a maguk sátrába, elszigetelve a maguk illúziójába. Őket látogatja meg három (!?) férfi Mámré völgyében (Ter 18), akik kihívják magányosságuk sátrából, egybeolvadt szeretetük sátrából, és mondják el, hogy nemzeni fognak. Pont ezért az Isten, aki a szeretet, nem lehet sem EGY  sem KETTŐ, hanem egy Isten három személyben, egy Isten, aki igaz szeretet, szeretet, amely szül, létrehoz, teremt. A Szentlélek az Atya és a Fiú közötti szeretet, szeretet, aki önmagát adja, aki kilép a kapcsolatból és jelenvaló lesz, szeretet amely termékeny, amely nem zár be, hanem folyamatosan kinyílik a másiknak. A Lélek az Atya és a Fiú közötti kapcsolat, aki befogad, vendégül lát és nem merül ki, nem fogy el. A szeretet vagy hármas vagy nincs. Ha a mi szeretetünk nem nemz, nem hoz létre, hanem csak fejfájást produkál, mint Zeusznál, valószínű nem szeretet.  
Ha az egyik felfalja, megfojtja a másikat, úgyhogy az teljesen eltűnik, akkor az nem szeretet. Ugyancsak a Teremtés könyvében figyelhetjük meg, Ábrahám, annyira a fiára fókuszál, hogy teljesen megfeledkezik arról, akitől ajándékba kapta. Ábrahám arra van meghívva, hogy rendet teremtsen a fejében és szívében, tartson távolságot a fiától, hogy ne olvadjon egybe vele, hanem termékennyé váljon. Ezért teszi próbára Isten. Hányszor fordul elő velünk, hogy gyermekünk vagy a másik a mi énünk meghosszabbodásává válik, bennük látjuk realizálva önmagunkat...
A hármasság a szeretet igazi neve: szeretet, amely nem önmaga felé fordul (önmagába vonul),  de nem is a másik elpusztítása, hanem a szeretet, amely nemz, létrehoz, teremt. Mi is gyakran a szeretetben nem tudunk kettőnél tovább számolni....
Ki a kapcsolataid főszereplője?
A te kapcsolataid életet adnak, vagy megfojtanak?


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése