2017. augusztus 12., szombat

Amikor a hullámok összecsapnak a fejünk felett

Évközi 19. vasárnap - A év
Mt 14,22-33


Életünkben vannak olyan viharok, amiről azt gondoljuk, hogy soha véget nem érnek. Viszont vannak olyanok is, amelyeknek köszönhetően elkerültünk valamilyen veszteséget vagy tragédiát, mert az életünk bárkájának irányát épp a hullámverések miatt voltunk kénytelenek elmozdítani.
Szent Ágoston A boldogságról c. művében az életet egy tengeri utazáshoz hasonlítja, ahol az embereket, mint a tengerészeket valamilyen vágy élteti az úton. Egyesek soha nem tudnak elszakadni a parttól, mások felelőtlen gátlástalansággal szelik a tengert és bizony gyakran irányt veszítenek. Mások útját meg a gondviselésszerű viharok vezetik, akik még ha sok hullámverésen keresztül is, de eljutnak a vágyott nyugalomra és békére.
Az evangéliumi tanítványok nem maguk döntik el, hogy útra kelnek a tengeren. Jézus az, aki parancsolja, hogy menjek át a túlsó partra, ő készteti arra, hogy ne álljanak meg, menjenek és szembesüljenek a maguk félelmével. Éjszaka van, de keresztül kell menni az életen, annak minden bizonytalanságaink és veszélyein. A zsidó számára a tenger a halál lehetősége. Jézus pedig erre készteti, mert, hogy kik vagyunk, mit hordozunk a szívünkben, az akkor derül ki, amikor veszélyben van az életünk. Az apostolok a kenyérszaporítás után vannak, ahol megtapasztalták Isten hatalmát: Jézus megszaporítja és jóllakatja a kiéhezett népet. Ez a tapasztalat nem mentesíti őket azonban attól a félelemtől és tapasztalattól, hogy megéljék az elhagyatottságot. Jézus nem veszi el ezt az élményt tőlük. Mi, akik talán megéltük Isten közelségének az élményét, sem fogunk mentesülni az elhagyottság, a magány érzésétől. 
Az apostolok mentségére meg kell jegyezzük, hogy időben nem volt egy rövid vihar: este kezdődik és Jézus a negyedik őrváltáskor, az éjszaka végén érkezik csak. Életünkben vannak időszakok, amikor úgy éljük meg, Jézus teljesen megfeledkezett rólunk. A remény kezdi megadni magát. Egy megmagyarázhatatlan csendet élünk meg Jézus irányában, amikor talán már az erőforrásaink is kezdenek fogytán lenni. Az apostoloknak azon kell iparkodniuk, arra vannak meghívva, hogy megtanuljanak szembenézi az élet hirtelen, kiszámíthatatlan viharaival. Kénytelenek megtanulni megszabadítani a bárkát a beömlő víztől. 
Amikor félünk és bátortalanok vagyunk, akkor nehezen ismerjük fel a végre megmutatkozó Istent. A félelemtől megrémült apostolok is a hozzájuk közeledő Jézusról azt hiszik, hogy kísértet. Mintha már nem is hinnének abban, hogy Isten nem felejtette el őket. 
Néha a kétségbeesés elhiteti velünk, hogy tudunk járni a félelmeink vizén, a kétségeink hullámain. Péter, aki az egyházat is szimbolizáló bárkába összegyűlt közösség képviselője, vállalja a félelemmel szembeni kihívást. Amíg Jézusra tekint nem süllyed, de mihelyt elfordítja tekintetét és csak a maga valóságára, állapotára, a határaira, korlátaira figyel, elkezd merülni. 
Mégis azt mondhatjuk, hogy kellett az ő bátorsága, mert így kettős alapvető tapasztalatot él meg: Péter megéli azt, hogy egyedül sehová sem jut el, Jézus nélkül egy hamis önkép terhe alatt fog vízbe fulladni. Aztán épp a merülés alatt kell átélje azt, hogy valaki megfogja és kihúzza kétségbeesés vizéből. Mély tapasztalat: Az Úr nélkül elmerülünk, de épp, amikor merülünk, amikor a hullámok összecsapnak a fejünk felett, nyújtja felénk az Úr segítő karját. Az élet viharaiban megváltottak vagyunk!!! Egyet kell tenni: tekintetünket állandóan az Úron tartani!
Az első keresztények tapasztalata is ez: az elmerülés és a megváltottság közötti lét. A szentírás-magyarázók szerint a szövegben két olyan formulát is találhatunk, amit használhattak az első közösségek: "Ments meg Uram!" ; "Te valóban az Isten Fia vagy!" Az egész életünk nem más, mint e két fohász közötti utazás, az elvesztettség és a megváltottság felismerése közötti navigálás. 
Hogyan viselkedsz soha véget nem erőnek tűnő viharaid közepette?
Mi történt, amikor mindezek ellenére hittél Istenben?



2017. augusztus 5., szombat

Az okos telefon és a lényeglátás

Urunk színeváltozása
Mt 17, 1-9


Az egyik paptestvér mesélte, kirándulni ment a hegyekbe serdülőkorú fiatalokkal. Gyönyörű természeti környezetben, ragyogó napsütésben többször arra lett figyelmes, hogy a fiatalok egyenként vagy csoportban megállnak és okos telefonjuk fölé hajolva vagy játszanak vagy messengereznek. A kolléga elmesélte, hogy szomorú volt, mert miközben ő a táj szépségeiről mesélt, ők telefonjuk kis képernyőin csüngtek. Többször meg kellett szólítsa, hogy tegyék el telefonjukat, nézzenek közbe fel és élvezzék az egyedi, őket körülvevő világot.
Jó magam is ismerem a jelenséget. Mégis, miközben mesélt az atya, elgondolkodtam azon, hogy vajon hányszor vagyok én is az elválaszthatatlan telefonomnak rabja, vagy hányszor hajlok én is önmagam kis világa főlé úgy, hogy észre sem veszem, hogy mi történik körülöttem, vagy kik vesznek körül engem. A héten egy fiatal pár mesélte, nekik nincs tévéjük. Amikor megkérdeztem, miért döntöttek így, azt válaszolták: egész nap rohanunk, így is olyan kevés idő van beszélgetni, találkozni, nem lopja tőlünk....
Könnyű abba a tévedésbe esni, hogy elítéljük a kommunikációs eszközöket és csak annak káros hatásait látjuk. Sokkal fontosabb, hogy megtanuljuk azok használatát, de még jelentősebb, hogy megvizsgáljuk, mit üzen rólunk a jelenség, milyen a magatartásunk, viszonyulásunk a környezetünkhöz, vagy mindahhoz, ami körül vesz bennünket? Az internetes közösségi oldalak történéseit figyelve megállapítható, a látszat lett a fontos: ránézünk egy képre és görgetünk tovább, a lényeg elszalad. Nem az lett a fontos, hogy lényünk mélyen kik is vagyunk, hanem, hogy mi a felszín, milyen benyomást keltünk a másikban! S ez az egész kultúránkra jellemző lett! Lehet, hogy belepusztulok egy vendégségbe, de azt akkor is megcsinálom, mert mit is mondanak! ... A kérdés tehát, tudok-e mélyebben látni, vagy törekszem-e arra? Mennyire vagyok nyitott a lényegre? A lényeglátáshoz erőfeszítés kell, csúcsokat kell megjárni!
Jézus a három apostolt, Pétert, Jakabot és Jánost felviszi egy hegyre, hogy megtanítsa őket valamire. A nyitottság és a látás leckéjére! Meglátják Urunk isteni arcát! Színeváltozás ünnepe!
Nekik nincs okos telefonjuk, ami leköthetné figyelmüket, de van egy olyan belső  félelemből származó zártság és önmaguk felé való hajlás, hogy képtelenek meglátni a jelent, de a jövőt is életükben, Jézusban és a missziójukban. Félnek, mert azt látják, ahogy Jézus tanít és él, az egyre inkább a veszteség felé vezet. Cselekvése egyre szegényesebb, a korabeli vallásos vezetők ellenállása pedig egyre agresszívebb.  A dicsőség és erő egyre kevésbé látszik a jövő előtt.
Jézus felviszi egy hegyre, hogy tanuljanak meg látni. Nem azért, hogy felülről uralkodóan lefelé nézzenek és életük képei felé hajoljanak, hanem hogy tanuljanak meg a magasból látni és átlátni a dolgokon. A képek, történések felülete, a látszat mögé látni. Angelus Silesius német katolikus költő és misztikus (1624-1677) egyik írását olvastam valahol, szabad fordításban így hangzik:  ott járj, ahol nem lehet, oda nézz, ahol nem lehet látni, ott hallgass, ahol semmi sem szól és visszhangzik: és ott leszel, ahol Isten beszél.
Jézus arra akarja megtanítani őket, hogy észrevegyék a látható, megtapasztalható kereszt mögött élet van, sőt a kereszt nem vereség, hanem győzelem lesz. Mindaz, amit megélnek, az Isten tervében benne van, amit Mózes és Illés jelenléte támaszt alá.
Péter amikor megtapasztalja a mély isteni élményt, vissza akar térni a látszathoz, a kultuszhoz, a szimbólumokhoz: Építsünk három sátrat ..... Isten titokzatos hangja ezzel szemben arra biztatja, hogy Jézust hallgassák, minden helyzetben, a látszólagos veszteségben is őt keressék. A láthatóban a láthatatlant! A látható Jézus a láthatatlan Istenhez, a Lényeghez vezet.
Arra vannak az apostolok meghívva, hogy kinyissák szemüket, hogy a szellemi és lelki horizontjaikat kiszélesítsék, hogy ne álljanak meg a látszatnál. Nem könnyű, mert megszokták, hogy csak magukat lássák. Mint mi, akik azt nézzük, hogy mennyi lájkot kapunk az életben, mennyien figyelnek ránk. A magunk kis létének horizontja, képernyője köt le, problémáink, félelmeink. Arra biztat Jézus, emeljük fel fejünk.
Ez az én szeretett fiam, akiben kedvem telik. Őt hallgassátok! Egyrészt egy meghívás, hogy ne lefelé, a magam világa felé tekintgessek. Gyakran életem apró kis világa annyira leköt, hogy nem tudok felnézni, képtelen vagyok látni. Adjak időt a "magasabb" dolgoknak s akkor onnan felülről és mélyebben fogok látni! Az Istennek szentelt idő segít ebben. Másrészt ez a mondat, az Atya szava a Fiúhoz. Hány gyermek szeretné hallani szüleitől: te vagy az én szeretett fiam, gyermekem! Hányan szerettük volna, szeretnénk hallani! Ha megállok Istennek, akkor ezt is mélyebben fogom hallani. Szeretve vagyok! Nem csak a felületi zörejeket, hanem lényem mély sóhajtását is meghallom! Időt hagyni tehát a léleknek: imádság, szentírás, szentségek, egymással töltött minőségi idő! Milyen jó lenne, ha annyit néznénk a bibliába, mennyit a telefonunkra nézünk! 😊 .... Élesebben látnánk és hallanánk!